Kezdjük az elején: a Farmville egy nagyon népszerű (jelen pillanatban majdnem 12 millió rajongóval rendelkező) facsipesz-egyszerű játék a Facebook-on, amely arról szól, hogy kicsiny farmunkon veteményezünk, szántunk-vetünk, teheneket fejünk (amúgy kíváncsi voltam, hogy ennek analógiájára miért tartunk lovakat, meg pláne disznókat, ha nem lehet leölni őket, de a fejlesztők megoldották: a lovaktól sörényt, a disznóktól pedig szarvasgombát(!) takaríthatunk be), és az így szerzett pénzből vásárolunk magunknak épületeket, traktorokat, meg toronyórát láncostól. Alapvetően bájos kis játék, aranyosak az állatok, szép tiritarka az egész, de: ahhoz, hogy ne rohadjon rád a vetés muszáj vagy naponta legalább egyszer ránézni a játékra, mert a vetési időket realtime-ban nézi (azaz ha reggel 8-kor elvetsz némi szamócát, aminek négy órás az érési ideje, akkor délben bizony muszáj vagy learatni, mert különben egy-két órán belül bizony csak elbarnult levelek maradnak belőle). Emiatt az ember muszáj folyamatosan odafigyelni erre a hülyeségre, és ha hétvégén mondjuk nem akarsz netközelben lenni, akkor megszívtad, mivel elszárad minden, amit ültettél. Még az a szerencse, hogy a tehenek, kecskék, meg a többi jószág nem döglik bele, ha nem fejed meg őket rendszeresen, bár nem tartom elképzelhetetlennek, hogy ezt is implementálják a drága fejlesztőbácsik.

Ez a folyamatos kényszer, hogy odafigyelj a veteményre vezetett odáig, hogy pár hét barátkozás után töröltem az alkalmazást a Facebook app-jaim közül (bal  alsó sarokban ‘Alkalmazások’ -> ‘Alkalmazások szerkesztése’, és az eltávolítani kívánt cucc melletti ikszre katt). Így is van elég dolog, amire felügyelnie kell az embernek az életben (hitel, meló, lélegzés, stb.), nem akartam még egyet vállalni önkéntes alapon.

Eltelt pár hét/hónap azóta teljes nyugalomban, ám egyszer csak vége szakadt az idillnek…

Tovább »

Ritka manapság, hogy nagyon várjam egy játék kiadását, bár ez köszönhető a már sokszor szidott vasamnak is, mivel egész egyszerűen nem fut el rajta semmi, ami 5-6 évesnél frissebb hardvert igényel (bár meglepő módon a tegnapi nap felfedezése az volt, hogy az igencsak üde anyagnak számító The Void szinte már-már élvezhetően döcög rajta, ráadásul olyan beteg az egész játék, hogy az már kuriózumszámba megy), így sajnos nincs rá alapom, hogy bármit is várjak. Egy kivétel van csak, amit már kb. fél éve havonta egyszer lecsekkolok a fejlesztők weboldalán. Nehéz kivárni, hogy megjelenjen, de sajnos mindig csalódnom kell, mivel egy kövér „when it’s done”, azaz „majd ha készen lesz” ami fogad a project oldalán már jó ideje.. Volt olyan ígéretük, hogy 2009 végén kiadják, de ez most már nagyon úgy fest, hogy ez ígéret marad, úgyhogy most már nem is írnak semmi konkrétat…

Epekedésem tárgya egy ingyenes mod, amely Black Mesa Source néven fut és egy független csapatocska fejleszti. Célkitűzésük az volt, hogy életre keltsék a Half Life 1-et a második rész grafikai és fizikai motorját felhasználva, így hozva létre egy korrekt – kis túlzással mai igényeknek is megfelelő – agyoneffektezett, csilli-villi látványvilággal rendelkező nosztalgiatúrát. Az első rész a maga korában (12 éve!) csodaszámba ment a durván felturbózott Quake2 által nyújtott újításoknak hála (elég, ha csak a korrekt szájszinkront említem), de a sztorija, és főleg a nagybetűs HANGULATA volt az, ami örök élménnyé tette sokunk számára. Sok-sok pálya, és ötlet van, amit a mai napig fel tudok idézni, és ezt nem sok hasonlóan élelmedett korú programról lehet elmondani. A sztori se volt gyenge: egy Black Mesa nevű titkos földalatti kutatólaboratórium-komplexumban játszódott, ahol – egy félresikerült kísérlet folyamán (amelyet persze a játékosnak saját magának kellett elkövetnie :)) – megnyílik egy kapu egy idegen világra, amelyen keresztül szörnyek lepnek el mindent, és elszabadul a pokol. Később már a hadsereg is beszáll a partiba (vicces módon nem azért, hogy kiirtsák a lényeket, hanem hogy megöljék a túlélőket), sőt feltűnik G-Man is, az öltönyös-nyakkendős figura, akit soha nem tudunk lelőni, viszont néha megjelenik, megigazgatja a nyakkendőjét, és egy elegáns mozdulattal bezárja az orrunk előtt a továbbjutást jelentő ajtót.

Nem is ragozom tovább: a játék egy mestermű, és még ma is élmény tolni, bár a grafika egyszerűsége zavaró lehet.  Ha végre-valahára kiadják, akkor tuti, hogy újra végigjátszom az immáron teljes nagygenerálon átesett motorra hangszerelve, és újra megpróbálom magam a felszínre verekedni Gordon Freeman bőrébe bújva (apropó felszín: emlékszem, hogy amikor először lőttem le helikoptert rakétavetővel, akkor konkrétan tátva maradt a szám a csodálkozástól, annyira eszméletlenül profin volt megcsinálva a zuhanása) keresztülverekedve magam az idegen dimenzió szörnyein, és az elliminálásomra küldött kommandósokon.

Csak összehasonlításképpen íme egy trailer az eredeti Half Life 1-ről:

És itt egy pár perces trailer az új változatról, amit már legalább hússzor megnéztem néhány hónap alatt:

Ahogy mondani szokás: a különbséget zongorázni lehetne, ez még az avatatlan (értsd: nem kockafejű) nézőnek is nyilvánvaló lehet. Szeretném már végre a kezembe fogni a jó öreg pajszeromat, és rendet vágni a rakoncátlan zombik, és egyéb barátságos lények között… hogy erre meddig kell várnom? Na igen, when it’s done…

Youtube-videók letöltésének leggyorsabb módja:

a videó linkjében a www.youtube.com/blabla y-ját írjátok át 3-ra, enter, és tadamm 🙂

Hasonló hatást érhettek el a kick beszúrásával a következő módon: http://www.kickyoutube.com/blabla:

Kedves egészségetekre!

Kereken tíz napja jött ki ennek a csodálatos zenelejátszó szoftvernek az első már nem 0.x-es verziójú változata (letölhető innen), és ennek kapcsán következzen az alábbiakban egy kis bemutató a drágáról. Miért is használják rengetegen a Winamp helyett? Régebben masszívan tartotta magát a tévhit, hogy sokkal tisztábban adja le a hangokat, mint a többi, de ezt a készítők is cáfolják a weboldalán. Ami viszont tagadhatatlan előnye a többiekkel szemben, hogy:

• kicsi erőforrásigénnyel tolja a metált (vagy akármit)
• testreszabható(bb) a felülete, mint a Winampnak (pl.), rakosgathatjuk, méretezhetjük az ablakait, vagy akár adhatunk hozzá újabb funkciókat is
• alapból tud jópár olyan dolgot, amit a többi nem, vagy csak pluginok által képes ellátni (CD-rippelés, tagelés, konvertálás, vagy akár a Replay Gain, ami révén egy hangerőre tudja hozni a playlist összes számát, stb. stb.)
• tud menni portable módban is, azaz nem igényel telepítést (amit mókás módon mindössze egy ‘portable_mode_enabled’ nevű file megléte jelez neki)
• billentyű gyorsparancsokkal is vezérelhető
• ‘gapless’ lejátszás, azaz nem tart szünetet a számok között, ami pl. koncertfelvételeknél tud hasznos lenni

Ezeken kívül tud még jópár funkciót, de ha esetleg pont olyasmire van szükségünk, amit mégse, akkor ezen az oldalon találhatunk jópár plugint hozzá. Ezek telepítése ugyancsak egyszerű: kicsomagolás után csak be kell őket dobni a program ‘components’ mappájába, restart, és már működnek is. Ez a spártai egyszerűség azért is hasznos, mert így portable módban se kell nélkülöznünk az így hozzáadott funkciókat, pl. én itt a cégnél is fel tudom tolni a last.fm-re az épp hallgatott számok címét ezzel a pluginnal, és nem kellett hozzá telepítenem semmit a gépre (ami ráadásul tilos is itt). Van hozzá még tálcáról vezérlést lehetővé tevő kiegészítés is (itt található), amely a főbb kezelőgombokat (lejátszás, pause, stb.) adja hozzá az óra melletti ikonterülethez, mondanom se kell, hogy ez is nagyon jó cucc, mivel nem kell minden szirszarért előhozni a főablakot (ez nagyon nagy kedvenc funkcióm az AIMP-ben is, bár az tudja alapból).

Tetszetős megoldása még az is, amit eddig se Winampnál, se AIMP-nál, se sehol nem láttam, mégpedig az, hogy beállíthatunk neki Media Folder-eket, amelyeket folyamatosan monitoroz, és ha új zene kerül ezekbe, akkor azok automatikusan hozzáadódnak a Media Library-jához is! Ötletesnek, és hasznosnak tartom ezt is.

Említettem már, hogy a felülete agyonmódosítható, nekem most speciel így fest:

Persze nem nevezném egy vizuális orgazmusnak, de cserébe nem terheli a procit, meg egy lejátszóprogit amúgy se bámul az ember túl sokat.

Szóval ha egy pehelysúlyú, ámde sokoldalú lejátszóra van szükséged, akkor a Winamp (sőt rosszabb esetben a Windows Media Player) helyett próbáld ki ezt!

Ilyen felütéssel akár jöhetne egy huncut ‘Tovább’ link után valami szépséges fotóköltemény egy nagy néger zsírmangalicáról, akit (amit?) egy cingár fehér fiúcska próbál gyömöszölni, de megnyugtatok mindenkit, hogy nem állt szándékomban efféle merényletet elkövetni már megint. Ehelyett újból kockulni fogunk kicsit, és visszaugrunk egy laza tizest az időben, hogy megmutassam, milyen is volt az internet, amikor én életemben először találkoztam „vele” a pápai városi könyvtár dohszagú nagytermében. Ebben segítségemre lesz a Hamster webbirodalmában talált – direkt – iszonyatosra „designolt” bemutatkozó oldal, amely hűen prezentálja, hogy milyen emberiség elleni bűnöket követhet el egy amatőr, lelkes, de szépérzék-hiányos emberegyed, ha keze ügyébe kerül valami primitív weblapszerkesztő. Öveket bekötni, lelkileg rákészülni, mert következik a nagy mű:

Tovább »

Ma bekapcsolva hagytam az albérletben a gépemet, mivel munka közben – unalmasabb perceimben – gondoltam rácuppanok TeamViewerrel, elindítok pár letöltést, meg egyáltalán: kicsit otthonosabban érzem magam, mint amúgy, mivel a saját vinyómat turkálhatom bentről. Mivel az utóbbi pár napban többször rácsesztem arra, hogy a fent említett remote desktop progi belépési jelszavát a GMail-lel akartam megjegyeztetni (vázlatban tárolva), de a drága két alkalommal se mentette el (‘Még dolgozunk…’ felirat a képernyő tetején ismerős? Dolgoztak ám, csak nem a levelem elmentésén, az is tuti), így más megoldás után néztem. Rá is jöttem mi lesz a megfelelő gyógyír erre: beizzítottam az Opera Unite (kapcsolódó cikkem itt) Fridge nevű alkalmazását, amely – sok egyéb mellett – erre is tökéletes megoldás: segítségével egy bárhonnan elérhető virtuális hűtőajtót kapunk, amelyre – beállítástól függően – bárki ragaszthat Post-it-eket. Ennyire egyszerű az egész:

Segítségével pofonegyszerűen kezelhető, bárhonnan elérhető felületet kapunk nem túl személyes adataink, teendőink feljegyzésére, ráadásul nekem se kell többet a GMail rapszodikus működésére bíznom magam 🙂

A poén kedvéért elárulom, hogy ezen a címen ti is írhattok a hűtőajtómra cetlit (már amikor megy a gépem) néhány napig, legyetek kreatívak!

Kezem ügyébe akadt egy újabb gyöngyszem, amely szintén a indie-játék kategóriáját erősíti. 2009-es a szentem, és az Osmos-hoz hasonlóan ő is ambient stílusú, amely főleg zenéit nézve válik nyilvánvalóvá. Igazi gyógyjáték, lelazít, pihentet, gyönyörködtet, bár ugyanilyen könnyedséggel képes felcseszni az embert a kisebb-nagyobb eszelős szivatásokkal, amelyeket a drága pályadesignerek rejtettek el a sztorimódban.

Az alapötlet elég egyedi, legalábbis én még nem találkoztam vele sehol: alapból van egy bolygónk, amelyen egy szép fácska termi muslicáinkat (amiket a játék seedling-eknek nevez), amelyek – megszületvén az ágak végén mint valami rügyek – pályára állva keringenek, amíg nem utasítjuk őket. A játék alapvetően egy stratégiai cucc, van benne minden ami a műfaj sajátja: erőforrás-menedzselés, hatalmas seregek összevonása, hátramaradt bázisok védelmének biztosítása, védművek építése, csak éppen még sose láttuk ilyen köntösben visszaköszönni ezt a stílust. Ezekkel a muslicákkal az a feladatunk, hogy bolygóról bolygóra foglaljuk el a teljes pályát, amelyet – az első néhány, és egy-két  speciális pályát leszámítva – természetesen az ellenséges szürke faj rovarpopulációjának szétdisztrojolásával érhetünk el. Szép rendben keringő hadunk két kattintásunk hatására megbolydult méhrajként özönli el a szomszédos bolygókat, ami bár szép látvány, de a későbbi pályákon már érdemes néhány felderítőt előreküldeni, nehogy csúnya véget érjen offenzívánk.

Persze – ahogy már említettem – lényeinket se a gólya hozza (bár az érdekes mellékízt kölcsönözne az anyagnak), hanem a már említett fákon nőnek. Minél több bolygót foglalunk el, annál több fát ültethetünk, így egyre több helyről jön az erősítés, hogy dicsőséges hódítóhadjáratunkban feláldozhassa magát a Vezérért (gyk.: értünk). Persze a fák telepítése sincs ingyen, minden egyes darab tíz katonánk életébe kerül, ami igazán nem ár érte, mivel utána végtelen számú egyedet termel számunkra.

A későbbi pályákon találhatunk olyan bolygókat is, amelyeken nincsenek ellenséges muslicák, „csak” légvédelmi ágyúként üzemelő tüskésfák, amelyek kiiktatása is remek ötlet a programozóktól: hiába van belőlük akár öt is, elég egyet kiirtani, mivel a gyökerein keresztül szorgos rovaraink bemásznak a többi fa gyökeréhez, és – újfent életüket feláldozva – a saját oldalunkra fordítják őket.

Sok más ötlettel is találkozhatunk játék közben, látszik az igyekezet a készítők részéről, hogy ne váljon monotonná az elfoglalósdi. Például jó ötlet az is, hogy nem csak egyfajta egységünk van, hanem a bolygó típusától (ahol teremtek) függően lehetnek gyorsak, erősek, vagy sok életerővel rendelkezőek. Ez a kinézetükön is látszik, sőt azt is megadhatjuk, hogy a bázisukként szolgáló égitestről mondjuk csak az erőseket akarjuk harcba küldeni (mivel a már említett légvédelmi fák ellen pl. ők a leghatékonyabbak).

A játék egészen egyedi grafikai stílust használ, ami szerintem a mellékelt képekből is egész jól átjön. Minimalista, mégis aprólékosan kidolgozott az egész, ráadásul akármilyen durván bezoomolhatunk akkor se lesz pixeles a kép. Apróságokkal is foglalkoztak hál’istennek: új fa telepítésénél pl. rovarjaink egy része (az a tíz darab, amibe kerül) először beágyazódik a felszínbe, majd a gyökere tör utat magának a mag felé, végül az egyik lény maggá alakul, amiből szép lassan elkezd kinőni a növény. Hihetetlen látvány, komolyan mondom! A zene még rátesz a hangulatra egy jó nagy lapáttal: elszállt szintetizátordallamokkal bódító chilles darab mindegyik, tökéletes aláfestései a játék képi világának.

A játékot nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, aki már megcsömörlött az egy kaptafára készült huszadik folytatásokkal operáló tucat-FPS-ektől (nem említek példát, pedig lenne épp elég), nem fél egy kis gondolkodástól, és szereti az újszerű élményeket. Higgyétek el, velem már nagyon régen fordult elő, hogy alig bírtam kilépni egy játékból, de ez még engem is totálisan bekebelezett, megrágott, és félig megemésztett. ‘Muszáj kipróbálni’-kategória.

Linkek:  hivatalos oldal, demo, Youtube-trailer, Steam-oldal.

Létezik ugye ez a gagyi játék, amit Toribash-nak hívnak. Rakok ide egy screenshot-ot, hogy ti is láthassátok milyen röhejes:

Ez a rettenet nem elég, hogy csúnya, de még véres is (ifjúság megrontása már megint), sőt a gépemen egyenesen szaggatott, ami ugyan már megszokott dolog, de mégiscsak mellbevágott egy ilyen kaliberű játék esetén (csak érzékeltetés-képpen: ugyanezen a masinán végigtoltam anno a STALKER-t, meg a Doom3-at, sőt még a FEAR-t is). A viccet félretéve: a fenti játékot is nyugodt szívvel ajánlom, mert rá lehet kattanni (végtelen számú támadómozdulat, multiplayer lehetőség, ráadásul ingyenes), de most egy olyan játékot szeretnék bemutatni nektek, amely magyar fejlesztés, Sumotori Dreams névre hallgat, remek fizikát használ, lehet rajta sokat röhögni, és kemény 184 kilobyte-os mérettel rendelkezik (kattideszépen). Mennyivel gyorsabban le lehet tölteni, mint a másik 9.5 megás röhejesen óriási installját, ugye? Már csak ezért is érdemes ezt választani helyette 🙂

Nem is tömjénezem tovább ezt a csodát, tessék inkább végigröhögni az alábbi videót, ahogy én is tettem:

Ami mondjuk mellbevágott, hogy a full verziója (ami már 202 kilót emészt fel) fizetős, ráadásul 4 dollár 50 centet kóstál (kb. 890 forint most), de a screenshotokból ítélve az még nagyobb fun lehet, mint a demo 🙂

Játsszatok vele sokat a hétvégén! 🙂

UPDATE:

most hogy jobban megnézem ezek durván be vannak ketaminozva 😀

UPDATE2:

azért ez az arc is majdnem annyira tehetséges a mozgáskoordináció művészetében, mint két kockafejű szumósunk:

Aki már – valamilyen perverziótól, és exhibicionizmustól vezérelve – blogolásra adta a fejét, az általában szereti, ha olvassák is, amit írt. Nem tudom, hogy mások hogy vannak vele, de én naponta 25-ször nézem meg a statokat, hány látogató volt, honnan, miért, melyik böngészővel nézték, milyen színű volt az alsóneműjük (bizony, ezt is látom a grafikonok között), satöbbi. Emlékszem, amikor indítottam (újra) az oldalt pár napig azon molyoltam, hogy miért nem indexelte még ez a nyüves Google az én kis háztájimat, és megragadtam minden lehetséges módot arra, hogy ez végre megtörténjen. Azóta is dolgozik a háttérben egy SEO-plugin, minden netes alteregóm/nickem mellett ott figyel a blog címe, sőt addig vetemedtem, hogy összefotosoppoltam egy borzasztó spraylogo-t Counter-Strike-hoz, ami szintén a reklámozást volt hivatott szolgálni (aztán megígérték az adminok, hogy bannolnak, ha nem hagyom abba a használatát :)). Persze, sokkal lazább arcnak tűnnék, ha egész egyszerűen nem érdekelne, hogy hány ember olvas, de mégis képes voltam hiúsági kérdést csinálni a dologból már jó ideje. Pont a napokban gondolkodtam el azon, hogy a látogatottságot mérő plugint szépen törlöm a francba, és igyekszek nem tudomást venni arról, hogy mennyien kíváncsiak a nyakatekert körmondataimra, meg a hülye életszemléletemre, de még nem vitt rá a lélek. Erős a gyanúm, hogy nem is fog…

Ilyen lesz a végeredmény: aláírás, amit a leveleink aljára (is) biggyeszthetünk

Ez azért is tűnik valószínűnek, mert újabb és újabb reklám-felületeken töröm folyamatosan a fejem. Az óriásplakát túl drága, a spamelés túl bunkó dolog. Van viszont egy remek funkció, amelyet a Feedburner kínál, melynek segítségével leveleink végére (pontosabban: akárhova, ami kezel HTML-t) odabiggyeszthetjük aláírás gyanánt blogunk/weboldalunk feed-címét, és elegánsan megformázva az utolsó öt postunkat. Jó cucc, Outlook/Thunderbird alatt remekül funckionál (állítólag, én nem használok ilyeneket), viszont GMail alatt már kicsit korlátozottabb lehetőségek állnak rendelkezésünkre, ha ilyesmivel szeretnénk feldobni a leveleinket, mivel egy árva textboxba beírt pár soron kívül semmit sem támogat alapból, így a HTML-t se. Ez nem vala így jó – gondoltam, és neki is álltam felkutatni a megoldást, amely – bár kicsit snassz , de legalább – működik. Léteznek ugyan erre szakosodott GreaseMonkey-t használó Firefox plugin-ek (pl. ez itt), de nekem az nem lenne megfelelő, mert már régóta Operát használok. Az alábbiakban pontokra szedve bemutatom az eljárást:

1. először is regisztráljunk a FeedBurner oldalán (ha van Google-fiókunk, akkor nem szükséges), és adjuk meg blogunk feed-címét. Az enyém pl http://raktalicska.hu/feed/volt alapból, a FeedBurner segedelmével ez azóta már a http://feeds.feedburner.com/raktalicskafeed címen is elérhető. Azért is érdemes használni ezt a szolgáltatást, mert segítségével statisztikákat kaphatunk, arról, hogy hányan vannak feliratkozva, milyen olvasóval nézik, stb.

2. ezután katt a ‘Publicize’ fülre, azon belül is a ‘Headline Animator’-ra bal oldalon. Kapunk egy szép ívet, amiben be lehet állítani a színeket, betűtípusokat, elrendezést, stb.:

Itt ízlés szerint állítsunk be mindent, majd jöhet a lényeg:

3. Az ‘Add to  MySpace, TypePad etc.’ melletti lenyíló menüből keressük ki ezt:

, majd kattintsunk a Next-re.

4. A felbukkanó ablakból másoljuk ki a kódot ( a ‘Include a „Grab this” link’ melletti pipát akár ki is vehetjük) vágólapra

5. most jön a varázslat: látogassunk el erre az oldalra, váltsuk át a szerkesztőt HTML módba ezzel a gombbal itt: , majd illesszük be az előző lépésben vágólapra rakott kódot

6. Katt a ‘Go step 2’-re, majd a következő képernyőn megjelenő ‘Signature’ bookmarkletet húzzuk a böngészőnk könyvjelző-sávjába (további infó a bookmarkletekről, és használatukról itt található).

Ezek után ha levelet írunk, akkor annak végeztével csak kattintsunk az így kreált hivatkozásra, és az beilleszti nekünk a levél végére a FeedBurner-es feed-ünk kis ajánlóját. Használjátok egészséggel!

Be kell valljak valamit: gyakran szoktam illusztrációkat vadászni a postokhoz a Flickr-ről (meg a Deviantart-ról), így egész jól ismerem a felépítését, és design-jét. Alapvetően nem egy szépségdíjas oldal, bár a funkcióját ellátja, és ez a lényeg. Ha azonban szeretnénk némi vizuális örömöt csempészni a néha amúgy elég fárasztó keresgélésbe (például elég nehéz találni egy olyan képet, amin valaki épp egy macskával a fején görkorcsolyázik, de természetesen bármikor előfordulhat, hogy ilyenre lesz szükség), akkor a beépített kereső helyett használhatjuk a Tag Galaxy névre hallgató oldalt is, amellyel tényleg élmény a böngészés. Segítségével igazán galaktikus kalanddá válik a vadászat, mivel a keresett címkék mint bolygók jelennek meg, amelyek körül holdakként keringenek a keresett kifejezéshez kapcsolódó egyéb témák:

A Funny címke bolygója, és holdjai

Bármelyikre kattintva eggyel szűkítjük a keresési kört, majd végezetül elénk tárul a keresett bolygó, felszínén a keresésünkhöz kapcsolódó képekkel:

A Funny + Cute bolygó felszíne

Itt már csak kattintanunk kell a kívánt képre, és egyből nagyban is megcsodálhatjuk, elolvashatjuk a leírását, illetve egy gomb segítségével megtekinthetjük eredeti környezetében is.

Komoly cucc, és tényleg élmény a használata az elegáns meganimált össze-vissza forgatható bolygók miatt. Alig várom, hogy valaki megcsinálja Deviantart-ra, esetleg Google Képkeresőre is 🙂