Szokták mondani, hogy egy újszülöttnek minden vicc új (kivéve amiket esetleg hallott a hasfalon keresztül eheh), így nem meglepő, hogy én most, a kiadása után jópár évvel írok beszámolót a Counter Strike: Source (röviden szokták CS:S-nak is írni, ami szinte már olyan, mint valami programozási nyelv neve) nevű csodálatos online lövöldéről. Akik már ősidők óta olvasnak (és persze nagyon penge a memóriájuk) tudhatják, hogy a játék előző verziójával (a frappáns CS 1.6-ra keresztelttel) egész hosszú időre nyúlik vissza a kapcsolatom: konkrétan még középiskolás voltam (ezredforduló környéke), amikor társaimmal legalább hetente egyszer betévedtünk az ajkai netcaféba (tudtommal csak egy volt), és súlyos összegeket fizettünk csak azért, hogy egy, esetleg két órán át lőjük egymást LAN-ban. Akkorira tehető a szerelmem a cs_italy, a cs_militia, és a többi remek pálya iránt, na meg persze a játék közben tapasztalható élmények is örökre megmaradtak bennem.

Team! Elpihen!

Aztán persze pár évvel később felpakoltam a saját gépemre is ezt a remekművet, és sok-sok órát áldoztam az életemből arra, hogy csiszoljam a skilljeimet – mondanom sem kell, hogy eredménytelenül. Ráadásul most már valahogy más az egész: ismeretlen tizenévesek ellen, akik nem elég, hogy nagy pofájúak, még el is kenik az enyémet nem annyira szórakoztató az egész, ennek ellenére görcsösen kapaszkodtam minden apró sikerélménybe, mentegettem is le szépen a körök végi ranglistát, amennyiben véletlenül a csapatom élén zártam, ráadásul többet öltem, mint haltam (mondanom sem kell, hogy nem az ilyen képekkel van teli a vinyóm, hanem… de ezt most hagyjuk is).

Ez a dicső(?) múlt, nézzük a jelent: ahogy azt már megénekeltem, a Steam elképesztő leárazásokkal zárta a novembert, így a CS:Source is megvehető volt 24 órán keresztül körülbelül 1000 forintért. Ennyit már nekem is megért a dolog, így befektettem egy példányba, hogy pótoljam a több éves lemaradásomat. Most, hogy megint több órán keresztül szabályosan aláztak a new generation tagjai némileg ambivalens érzésekkel viseltetek a program iránt, amelyről persze a programozói, grafikusai, pályatervezői nem tehetnek. Ugyanis a játék jó, szép, hangulatos, és átgondolt. Persze sok mindent átgondolni nem kellett: az alappályák egy az egyben az 1.6-ból ismerős terepek, csak minden sokkal szebb lett. Ha vesszük a Half Life első, és második részét, akkor talán már elképzelhető a különbség (itt megcsodálható a fejlődés).

Azért mégiscsak jobb ilyen túszokat menteni az öreg Mekk Elekek helyett nem? 🙂

Minden másabb lett, de mégis ugyanaz: a pályákat gyakran csak drótkerítések határolják, amelyeken túl parkolók, tartályok, és egyéb tereptárgyak alkotják a környezetet, ráadásul persze a textúrák is élesebbek, mint az 1.6-ban, a HDR (High Dinamic Range) világításnak hála pedig egész élethűen változnak a fényviszonyok, amikor a felhők egy-egy pillanatra eltakarják a Napot. Persze a Bioshock2-höz, netán Batman Arkham Asylumhoz szokott szemnek már néhol kicsit kopottas lehet az összkép, de persze az előddel összevetve elképesztő a fejlődés. Ha hozzávesszük azt, hogy a Source motorral együtt debütált remek Havok fizikai engine is implementálva lett (amúgy ez a játék volt az első, ami ezt a motort használta, még 2004-ben), akkor nyugodtan számíthatunk pár poénos jelenetre: egy-egy gránátrobbanás után csak úgy röpködnek bátor terrorelhárítóink, a berendezési tárgyakkal egyetemben. Talán pont ennek az új fizikának köszönhetően a gránátdobálással nem vagyok kibékülve: sose azon a röppályán akar repülni, mint amit én szeretnék, de ez gondolom csak átszokás kérdése a régi, jóval primitívebb megoldásról.

A régi és az új CS – a különbséget zongorázni lehetne 🙂

A pályákról néhány szó: bár még csak néhányat láttam, azt kell hogy mondjam, hogy némelyiken – bár jellegét megtartotta a terep – túl sok módosítást eszközöltek. Jó példa erre a de_inferno: jó párszor kaptam oldalról a fejest a CT-k felőli épületben, egész egyszerűen azért, mert nem szoktam meg, hogy onnan is lőhetnek! Az 1.6-os mapekhez képest ez a pálya esett át a legtöbb módosításon (azok közül amit láttam legalábbis), és némelyiknek most nem nagyon tudok örülni. Azért látszik az igyekezet, hogy a szemétparaszt campelőhelyek számát a minimálisra csökkentsék rajta, de nekem még sok időmbe fog telni, mire megszokok minden újítást. A cs_italy (a szívem csücske) szerencsére nem járt ilyen rosszul: alapvetően csak esztétikai tuningon esett át, mint ahogy a de_nuke is.

Ami még tetszett: végre ebben a játékban is van lehetőség gyűjteni az achievement-eket, úgyhogy az ember ösztönözve érzi magát, hogy minél jobb teljesítményt nyújtson (persze ez a motiváció amúgy is adott, elvégre senki nem szeret agyaggalambot játszani). Nekem már van vagy nyolc(!), amelyeknek nagy része persze röhejesen könnyen elérhető, a többit meg úgy sem fogom az életben sem megszerezni, mert nagyon amatőr módon tolom. Amúgy eddig sikeresen vettem az akadályt, és nem kaptam dührohamot egyik meccs alatt sem: volt, hogy 20 halálomra kemény nulla killem esett, mégis csak rohangásztam tovább a pályán, mint a mérgezett egér, mivel kinőttem már abból a korból, hogy az alapján érezzem magam jól, vagy rosszul, hogy mennyire tudok egy játékban teljesíteni. Én az élet című eresztésben igyekszek remekelni, több-kevesebb sikerrel, és engem már az a tudat is sikerérzettel tölt el, hogy nagyjából rendezett körülményeket sikerült magamnak, és a családomnak teremteni, nincs szükségem arra, hogy egy idióta FPS-ben is én legyek a császár (azért nemtom figyelitek-e milyen korrekt kis ideológiát rittyentettem aköré, hogy miért nem érdekel, hogy szar vagyok :)). Nekem ez a játék ezer forintomba került, ehhez mérten is kezelem a benne való sikertelenségemet (ami akár még változhat is, csak a megfelelő ellenfelet kell megtalálni, nem ilyen profikat, mint ma is, hogy füstfelhőben, ugrás közben leszedett az arc WP-vel… mondjuk az se kizárt, hogy aimbot-ozott :)).

Na igen, a gyilkosodról itt is lehet képet lopni, mint a TF2-ben

Kapcsolódó téma a szervereken játszó arcok összetétele. Team Fortress 2-s, és eme röpke CS:S-os pályafutásom után a következő archetípusokat tudom megkülönböztetni:

• A vezér: senki nem kérte fel, senki nem hallgat rá, de mikrofonon folyamatosan utasítgatja a csapattársait. Ha esetleg nem azt csinálod, amit ő mond, akkor „hjaaaj, miért futsz be ember?”, továbbá „mondtam, hogy mindenki a B felé menjen most!” felkiáltásokban hajlamos kitörni. Ő az örök stratéga, aki teljesen biztos abban, hogy az általa kidolgozott taktika lett volna a tuti recept, és persze azért bukta a csapat a kört, mert nem hallgattak rá. Némításgyanús néhány perc után, amikor az embernek elfogy a türelme.

A vezér altípusa a

• Hisztigép: hasonlóan a vezérhez ő is szeret irányítani, de ő nagyobb hangsúlyt fektet a csapattársak hibáinak felhánytorgatására. A magyar Team Fortress 2 szervereken meg szokott fordulni egy – hangja alapján – harminc körüli faszi, aki tipikus példánya ennek az alfajnak. Kedvenc kifejezései rendre a következő szófordulattal kezdődnek: „Ugye nem…?” Például: „Ugye nem engedjük, hogy az alagúton keresztül bekerítsenek minket?” Ámbár általában igaza van, ellenszenvessége okán ritkán talál megértő fülekre a mondandója.
• A tesztoszteronhiányos: vékony hangú, eleinte lánynak tűnő emberke, akiről hamar kiderül, hogy hímnemű, csak gondok vannak a hormonjaival, aminek köszönhetően a hangszíne megállt a 10-12 évesek szintjén. Több szerveren is központi figura, eleinte még szórakoztató is, mivel nem agresszív. Fél óra után némítani szoktam, addig bírom a humorát, és a hangját.
• A lazaarc: ő az, akit mindenkit lealáz, vezeti a statisztikákat, csípőből tüzel, tényleg jól játszik. Cserébe viszont akkora egót fejlesztett ki, hogy csoda, hogy hajlandó az idejét rád pazarolni, amíg egy lövéssel a földre küld, ha viszont őt szedik le, akkor egyből megindítja a háborút az illető ellen chat-ben, mikrofonon át, minden elérhető eszközzel. Ha bekövetkezik a szomorú esemény, és elhalálozik, akkor 50-50% eséllyel lecsalózik (mármint hogy valamiféle célzásrásegítő programocskát használsz), vagy lemakkerozik, ami a szlengben annyit tesz, hogy csak rohadt nagy szerencséd volt, hogy lelőtted, különben is szar a játék, mert azt is találatnak érzékeli, ha a feje mellé lő másfél méterrel egy ilyen balfasz mint te. Az hogy esetleg jól céloztál, és így sikerült megölnöd az kizárt, megdicsérni másokat pedig sosem szokott. Kedvelt frázisa az „ASDAS:DADS”, az írott kommunkációja általában ennyire korlátozódik. Ha netán kétszer(!!) lelőtted zsinórban, akkor szavazást indít a szerverről kickelésed érdekében, mert biztos csalsz.
• A tényleg nő: ilyennel hitelt érdemlően egyetlen egyszer találkoztam, mégpedig tegnap. Rendszeresen használja a mikrofont, fiatal, és közepesen, vagy még úgy sem tud játszani. Kihasználja az adottságát (mármint hogy nőnek született) arra, hogy öt-hat, extrém esetben még több társat toborozzon maga köré testőrnek, mivel a többi játékos mind férfi fiú, így egyetlen benyögött „valaki jöjjön már segíteni”-jére ugrik az összes.

Ezekkel akadtam össze eddig, de gondolom vannak még alfajok 🙂 Mindenesetre a csések között sok a különösen tapasztalt, profi játékos, ergo nagyobb a koncentrációja a lazaarcoknak – sajnos. Persze aki igazán profi az már nem vág fel a tudásával, de ez egy másik történet…

Alapvetően nem bántam meg az érte kicsengetett hatalmas összeget, az 1.6-hoz képest valóban hatalmas előrelépés ezzel játszani, bár a fejlődéssel együtt eltűnt az a Half Life 1 hangulat a játékból, ami a textúráknak, és az esetlen karaktereknek volt köszönhető, viszont kaptunk helyette Half Life 2 feelinget. Szokni kell, de nekem tetszik. (Ezek után már csak azoknak a véleményére lennék kíváncsi, akik szerint az 1.6 az isten. Mire hivatkozva mondhatják vajon?)

Meghalt Leslie Nielsen, a zebrán majdnem elgázolt egy autó reggel (és természetesen még a sofőrnek állt feljebb), otthon felejtettem a tisztálkodós szütyőmet (szóval a kontaktlencse kivétele is nehézkessé válik a héten, max úgy fogok kinézni szerdára mint egy angóranyúl), van a zsebemben hozzávetőlegesen négyszáz forint… netán hétfő van?!

Ha már megvan a feeling, akkor következzék egy témába vágó klasszikus megboldogult kölyökkoromból:

Közszolgálati hírünk következik: növelendő az eladásokat, továbbá alig-alig titkolt adatgyűjtési szándékkal a Steam urai tegnaptól jövő hét hétfőig újfajta akcióval kedveskednek: minden nap kisorsolnak harminc szerencsést, aki megkapja a saját kívánságlistájáról az első öt, azaz általa legfontosabbnak tartott játékot!

A részvétel egyszerű:

1. beregelsz a Steam-re (ha még nem vagy tag) ezen a linken
2. elkezded végigböngészni a játékokat a főoldal legördülő menüjében
3. amelyik megtetszik, arra klatty rá, majd jobb oldalon ‘Add to my whishlist’ gombocska kiválaszt:



4. repeat hármas pont until wishlist = minimum 10 darab játék (remélem érthető :))
5. nem árt rendezni a listát prioritás szerint, ehhez a játékok címeit az egérrel a kívánt sorrendbe kell rendezni (drag&drop-pal)
6. kéztördelve várni, hátha mi leszünk azok a szerencsések, akiket kisorsol a randomgenerátor, és megkapjuk az öt áhított játékot ingyen!

Más érdekességekkel is készültek az arcok, például minden nap (gondolom szintén hétfőig) akciósan adnak játékpakkokat, amelyeket szétszórhatunk Steam-es (és leendő Steam-es) ismerőseink között. Ma például megkaphatjuk a Half Life 2-t tíz példányban 19.99$-ért, ami azt jelenti hogy darabja kábé 400 forintunkba kerül! Azért ez is korrekt, ráadásul mindenki jól jár vele: a Steam is, mert vásároltál, te is, mert egyrészt olcsón jutottál hozzá a játékhoz, másrészt jópár kocka haverodnak megvan a karácsonyi ajándék (bár akinek nincs meg ez a játék, az nem is igazi kocka, viszont a Borderlands is megvehető emigyen, ami azért lényegesen frissebb darab), sőt még a szomszéd macskája is, mert az afelett érzett örömödben, hogy milyen jó vásárt csináltál gyakrabban fogod megsimizni.

Végül, de nem utolsó sorban (csak hogy meglegyen a napi modoros szófordulat is a blogon): néhány blockbuster játék elképesztően leárazva megvehető most, elég ha csak a Counter Strike: Source-ot említem, ami kemény 1000 forintért a tied lehet!

Minden hibája ellenére a Steam-et szeretjük az ilyen húzásaiért, szóval ha végre szeretnél jó útra térni a sok torrentezés után (és részesülni az update-ekből, achivement-ek elérésének örülni, stb.), akkor itt a lehetőség! (Mielőtt valaki megkérdezné: nem, nem kaptam pénzt ezért a postért, viszont érdemesnek tartottam a dolgot arra, hogy informáljalak titeket róla ;)).

UPDATE:

no persze nem lenne hülyeség, ha működne is a fizetési rendszer, ha már ennyire olcsón adnak mindent:

Belső hiba mi?

Egy órája ez megy. Köszönjük Steam!

UPDATE2:

azért végül mégis sikerült még az akció lejárta előtt 🙂 Végre én is teljes jogú CS-warrior lehetek 😀

Tegnap reggel újra megkísértett ez a drága Fallout 3: annak ellenére, hogy már van neki új része is (amely a New Vegas névre hallgat, és állítólag a bugokat leszámítva zseniális), én mégis erre kaptam újra kedvet, miután mit sem sejtve belepillantottam a régóta online figyelő screenshot-galériámba (megtekintéséhez erre tessék fáradni). Miután újra elkapott a játékból áradó eszetlenül addiktív hangulat már semmi nem menthetett meg attól, hogy újra felvegyem a sztoriszálat, amit még valamikor nyár elején ejtettem el – úgy rémlik, hogy csömöröm lett a posztapokaliptikus vidámkodás enyhén tömény dózisától, és egyszer csak nem volt kedvem újra elindítani. Most, hogy már a Batman – Arkham Asylum-ot is végigtoltam (figyel is egy félkész post róla a WordPress adatbázisának legmélyén) semmi sem állhatott az utamba (a Minecraftot leszámítva persze), hogy újra belevessem magam a Wasteland által kínált élményekbe.

Mondjuk amikor másfél órán belül háromszor fagyott kőkeményre, akkor már kezdtem elveszteni a motivációmat vele kapcsolatban, úgyhogy keserűségemben a netre fanyalodtam helyette (aminek szabad felhasználása mostanában egyre ritkábban adatik meg, annyi a meló), és – minő véletlen! – pont egy Fallout-tal kapcsolatos képgyűjtemény akadt az utamba.

Azt eddig is tudtuk, hogy a Bethesda marketingesei is hasonlóan zseniális promóciókkal képesek előállni, mint a Valve-es arcok (lásd itt például) – erre a legjobb példa talán ez a trailer:

(A New Vegasé meg sem közelíti szerintem, akit érdekel itt megnézheti.)

Amire viszont most bukkantam az új volt a számomra, ugyanis ezek az állatok csináltak egy jópofa kézikönyvet, amelyben hosszasan taglalják, hogy mire kell odafigyelni, ha pár száz évvel a nukleáris háború után kimerészkednénk a felszínre. A cucc megvalósítása, stílusa remekbe szabott, tényleg olyan, mintha valami ötvenes évekbeli oktatóanyag lenne. Néhány kedvenc lapom következzék belőle alant:

Kapásból kapunk néhány hasznos tanácsot, és megnyugtató tényt:

Szóval … azt tervezed, hogy kimerészkedsz a felszínre

Mint felelősségteljes amerikai állampolgárok kérünk, hogy maradj a föld alatt biztonságban az óvóhelyen, amíg meg nem kapod a jelet, hogy a felszín biztonságos. Semmi szükség a türelmetlenkedésre. A hatóságok kapcsolatba fognak lépni a Felvigyázóddal mihelyst biztonsággal elhagyható lesz a bunker.

Másrészt – és ez a fontos része a dolognak – ha elhagyod a menedéket van egy hajszálnyi esély arra, hogy életben maradsz. Fél mérföldnél nagyobb távolságban csak tízből egy éli túl a megpróbáltatásokat. A többiek rémisztő, elmondhatatlan kínok között halnak meg.

Ha mindezek ellenére úgy döntöttél, hogy vakmerően elhagyod a biztonságot, amit a Vault-Tec teremtett neked, mindenképpen olvasd végig ezt az útmutatót. Ha néhányszor átfutod egészen biztosak vagyunk abban, hogy te is rájössz: föld alatt maradni a legjobb döntés.

Aztán kapunk néhány tippet arra is, hogy mi a teendő, ha a földalatti lét után először látjuk meg a napfényt:

Ha nincs nálad napszemüveg, akkor a mutató- és hüvelykujjaidat egymásnak szorítva tartsd a tenyeredet a szemöldököd fölé vízszintesen, így megvédheted magad a legveszélyesebb sugaraktól.

* Tartsd észben, hogy ez nem a leghatékonyabb módja a szem védelmének, és nem biztos, hogy megvéd a látássérüléstől!

Tartalmaz egy kis útmutatót azzal kapcsolatban is, hogy melyik napszakban milyen távolságra közelítsük meg a nálunk másfél méterrel magasabb, és 200 kilóval nehezebb szupermutánsokat:

A kiadvány segít a táplálékválasztásban is:

A gusztustalan igazság

Döntsd el, hogy mi szolgáljon táplálékforrásul

Talán már hallottál pletykákat arról, hogy a Wasteland rónáin nem lehet  biztonsággal elfogyasztható ételt, italt találni. Ez marhaság. A tudomány bebizonyította, hogy igenis lehet friss ételt, és tiszta vizet előállítani ilyen körülmények között is. Ennek ellenére minden bizonnyal lesz olyan helyzet, amikor kénytelen leszel olyan sugárfertőzött ételt fogyasztani, mint amilyen egy kétfejű Brahmin nyers húsa. És bizony lesz olyan sötét pillanatod is, amikor már más eshetőséged nem maradt, minthogy szégyenszemre a saját fajtád egyik tagját kell majd megenned.

További jótanácsok ezen a linken érhetőek el. Javaslatom a következő: tessék kinyomtatni az összes lapot, és elrakni őket valami biztonságos helyre (mondjuk a Fogarasi Árpi atombunkerje Kocsordon pont megfelel a célnak), ha ledobnak ide is egy bombát még jól fog jönni! 🙂

…mennyire le vagyok szedálva már megint… Nemhogy írni, de gondolkodni se nagyon van kedvem, ezért is akadozik mostanában a kontent ellátó rendszer. Néha visszasírom a régi szép időket, amikor még időm és energiám is volt blogolni, mostanában egyikből se jut sok (na jó, idő azért akadna rá, de ez egy olyan reláció, hogy elég ha csak az egyik nem teljesül, és máris borul az egész. Van valami logikai kapu is, ami így működik, de nem nagyon van most kedvem előbogarászni a netről, hogy melyik is az). Az ideális blogger szerintem egy unatkozó munkanélküli, akinek ideje mint a tenger, minden nap akkor kel amikor jól esik, cserébe viszont nincs soha semmire pénze – ami a blogolástól nem tántorítja el, max nem fizeti a netszámlát, megírja Jegyzettömbe a postot, aztán valami netcaféban/havernál feltolja a hálóra.

Tegnap megpróbáltunk inni egy sört munka után Laci kollegámmal

A fenti sirámaim ellenére még mindig élvezem a munkámat, minden nap újat tanulok, és folyamatosan kényszerítve vagyok az önálló feladatvégzésre, ami tovább serkenti az agyműködésemet. Az egy dolog, hogy cserébe estére általában katatón állapotba folyatom a nyálamat a monitor előtt, és jó Esőemberhez méltóan csak pakolgatom a kockákat a Minecraft-ban (esetleg bőregeresdit játszok a Batman – Arkham Asylum-mal), viszont mégis jobb ez, mint mondjuk egy gyárban a sor mellett, vagy akár valami öltönyös-nyakkendős juppie-cégnél bohóckodni. Szeretem amit csinálok, cserébe viszont nem mindig van kedvem már használni szerencsétlen fejemet estefelé, ezt nézzétek el nekem.

Most pedig hagyom, hogy visszasüllyedjek a marék molylepke agyi színvonalára.

Elindult a Facebook-on egy aranyos kezdeményezés, amelyet most csak bevágnék ide, mert magáért beszél:

November 14-től17-ig cseréld le a facebook-os profilképedet a kedvenc gyerekkori rajzfilmhősödre és biztasd erre a többieket is! Cél: ne legyenek emberi arcok facebook-on, csak a gyermekkor emlékei szerdáig! Mert gyereknek lenni jó:)

Került is fel mindenféle mesefigura: Kockásfülű Nyúl, Jerry az egér, Snoopy és a többiek virítanak szerdáig sok ismerősöm profilképe helyén.

Persze renegátok mindenhol akadnak… keresd a kakukktojást az alábbi képen! :

Ennek is megvan a maga oka, ugyanis indult – hála az egyik pihent ismerősömnek – egy ellenmozgalom, melynek szövege a következő:

Cseréld le a facebook-os profilképedet a kedvenc PORNO SZEREPLŐDRE és biztasd erre a többieket is! Cél: ne legyenek mese arcok facebook-on! Mert pornósztárnak lenni jó! 🙂

Úgyhogy mostantól kezdve a tündi-bündi figurák mellett fel-fel fog bukkanni egy-egy szakadt pornóskurva is, enyhítendő a fene nagy nosztalgiázást 😀 Természetesen én is csatlakoztam a mozgalomhoz (úgyhogy szegény Rózsaszín Párduc csak körülbelül 3 percig maradhatott a profilképem) egy Angelica Belláról készült remekbeszabott fotóval 🙂 Lehet kombinálni is a kettőt: Arieles, vagy a perverzebbek akár Frakkos pornóképet is berakhatnak, lényeg a kreativitás. Az internet 34. szabálya szerint úgyis van mindenből egy erotikus verzió (ha nem hiszed, itt a bizonyíték)! 😀

UPDATE: és basszus van Minecraftos is… tényleg nincs kivétel a szabály alól 😀

Ugyan már volt egy hasonló régi szép időkre visszatekintő postsorozat a blogon (kettő darab írásból állt – első rész itt,második itt -, hja meg volt még egy, amelyben a kollégiumi éveimről elmélkedtem), de a jó öreg nosztalgia mindig jó témát szolgáltat, mivel imádok sztorizgatni a régmúltról. Ma éppen Laci kollegámmal dumálgattunk a büfében, amikor előtörtek az emlékek, és elmeséltem neki néhány vicces momentumot a Győrben eltöltött egy évemről, amelyet annak idején huszonegy éves fejjel sikerült átélnem. Persze most azt mondom már, hogy a régi szép idők azok voltak, meg hogy most mennyivel másabb az életem, de – ahogy már párszor kifejtettem – ez az emberi lélek egyik rejtelmének tudható be, miszerint mindig az 5-10 (vagy több) évvel ezelőtti időkre emlékszünk vissza jó szívvel, pedig 5-10 (vagy több) év múlva a jelent fogjuk visszasírni.

Az idő múltával persze a rossz emlékek is hajlamosak megszépülni, de ettől függetlenül emlékszik rájuk az ember, csak éppen már nem fájnak annyira, mint amikor megtörténtek. Győrben is volt pár kellemetlen élményem, de túlnyomó részben pozitív volt számomra az a néhány hónap, amit eltölthettem ebben a remek városban. Na de hogyan is kerültem oda, és hogyhogy ott ragadtam egy évre? Kezdjük az elején:

frissen érettségizett, idealista, pozitív életszemléletű fiatalemberként úgy gondoltam, hogy remek lenne még tanulni valami szépet, és hasznosat, és ha már ez a vágyam, akkor miért ne tenném mondjuk egy nagy(obb)városban a gyerekkori barátaimmal egy albérletben lakva, távol a szülői gondoskodástól. Az elhatározást tett követte: Zoltán barátom példáját követve én is jelentkeztem a győri City College berkeibe (amely amúgy egy sima ötödév volt valamelyik középiskolában, csak adtak neki egy hangzatos nevet), hogy kitanuljam a gazdasági informatika csínját-bínját. Nopersze egész gyorsan kiderült, hogy a folyamatos ivászat, és az a tény, hogy a legtöbb (sőt talán az összes) órára nem volt kötelező bejárni sajnos nem alkotott túl produktív elegyet, így konkrétan az történt, hogy mindegyikre bementem egyszer (hetente másikra), végigkóstoltam az „étlapot”, majd amikor rájöttem, hogy mégsem érdekel engem annyira a közgazdaságtan csodálatos világa, akkor átálltam arra, hogy csak hétfőnként tettem tiszteletemet a suliban, akkor is csak azért, mert lehetett netezni, és vittem haza a letöltött zenéket újraírható CD-n 🙂

Aztán eljött a vég: valamikor januárban bementem a titkárságra, és közöltem, hogy nem szeretném tovább folytatni a tanulmányaimat. Pedig volt pozitív oldala is a tanulói jogviszonyom fennállásának, mivel vállalhattam munkát a Meló-Diáknál, amelynek köszönhetően megnézhettem a Chio gyárat belülről (két napot húztam le ott az ötven fokban, de estére jóllaktam a rengeteg chipstől meg egyébtől), voltam egy napot az Audiban is, megtapasztalhattam, hogy milyen érzés kipakolni egy kamionnyi banánt (merthogy majd végig kell szagoltatni a drogkereső kutyával, persze kiderült, hogy mégsem lesz ilyen vizsgálat, úgyhogy pakolhattuk vissza az egészet), de a törzscégem a Széchenyi Nyomda volt, ahol több hónapig préselgettem a könyveket, és takarítottam a papírhulladékot. Ezek is izgalmas melók voltak, de a legjobb majd csak később jött, de ne szaladjunk ennyire előre 🙂

Szóval kiléptem a suliból (amúgy azóta sem bántam meg), így kényszerhelyzetbe kerültem: vagy hazamegyek lógni anyám nyakán, vagy pedig munkát vállalok, immáron nem diákként. Ekkortájt már hónapok óta az albérletben laktunk, mint egy nagy család: volt, hogy hajnalban mentem a nyomdába melózni, a lakótársaim meg akkor estek haza a piálásból, de azért általában én is kivettem a részemet a jóból. Emberek jöttek-mentek az albérletben, volt olyan srác, aki lakott nálunk 3-4 hetet, aztán továbbállt (azért egy jó nagy üveg mézet hagyott nekünk búcsúzóul, hogy az Isten áldja meg), de volt olyan is, aki nem fizetett bérleti díjat, mégis velünk élt hosszú hónapokon át. Alapvetően nem is volt ezzel semmi baj, mivel mindig hozott kaját valami rokonától, aki a környéken lakott (amúgy ő paksi volt), csak néha a kisszoba szekrényében kellett kuksolnia, amíg a főbérlő ott volt a lakásban. Imádtam azt az albérletet: fix havidíja volt (szóval állandóan dübörgött a fűtés 30 fokon :D), hatalmas alapterületének, és belmagasságának hála kényelmesen elfértünk, ráadásul a belváros szívében helyezkedett el, közel minden kocsmához, szórakozóhelyhez, vasútállomáshoz, mindenhez. Ki is használtuk az alapterület adta előnyöket, volt hogy fent aludtak huszan-harmincan, sőt volt olyan is, hogy a szokásos csütörtök éjszakai black-outom véget értével arra eszméltem, hogy a nappalink padlóján fekszek, körülöttem pedig vadidegen emberek nézik a tévénket. Persze a főbérlőnk (és annak a nővére) nem nézte túl jó szemmel az állandó jellegű káoszt, rumlit, mosatlan edény-hegyeket, csikkektől túlcsorduló hamutálakat, így előfordult olyan is, hogy épp’ próbáltam kiheverni a másnaposságomat egy vidám péntek reggelen, amikor arra kellett felkelnem, hogy a főbérlő nővére (aki tipikus ötvenes vénkisasszony volt) áll az ágyam mellett, és szigorú hangon azt kérdezgeti tőlem, hogy ki fog elmosogatni.

Visszatérve a munka kérdésére: Zoli lakótársam se nem tanult, se nem a szülei tartották el, így kénytelen volt valami pénzkereseti lehetőség után nézni. Ennek eredményeképpen néhány hétig gyertyákkal házalt (ami egész jól jött, amikor az akkori barátnőmnek tőle vettem meg a karácsonyi ajándékát :)), majd jött az ügynöki cég, ami az addigiakhoz képest egész korrekt kis munkahely volt: be is volt jelentve, a pénz sem volt rossz, sőt ha az embernek épp’ nem volt kedve dolgozni, akkor a reggeli szeánsz (később lesz róla szó) után elmehetett haza aludni 🙂 Ő már hónapok óta ott nyomta, amikor engem is rávitt a kényszer, hogy elmenjek interjúra hozzájuk. Zoli persze előre felkészített a milliőre, ami a cégnél uralkodott, de mégis sokkolt egy kicsit, amikor először meghallottam az irodából kiszűrődő kurjongatást, és hatalmas tapsvihart. Ez volt a reggeli szeánsz, amely – mint azóta kiderült – más ügynöki cégeknél sem ritka: a dolgozók megtapsolják egymást (az előző napi teljesítmény alapján), szituációs játékokban gyakorolják a mesterséget, majd  a főnök beáll a kör közepére, és bohóckodik egy sort, továbbá a csapatot összetartó ereje sem lebecsülendő, mivel egy ilyen munkahelyen nem ritka az egymás ellen áskálódás, mivel egymás segítéséről csak nyomokban lehetett beszélni: általában mindenki csak a saját érdekeit nézte. Persze felvételt nyertem én is (mily’ meglepő), és elmehettem az első próbanapomra, amely arra volt hivatott, hogy megtapasztalhassam miről is szól ez az egész. A mentoromat Máriának hívták, negyvenes éveiben járt, volt egy kamasz fia (férj, esetleg szerető sehol), és szegényemen látszott, hogy eléggé leharcolta már az élet. Persze idővel nagyon megkedveltem, sokat segített nekem, pedig igazából ő volt az akin segíteni kellett volna: se egzisztencia, se nyugodt háttér, se jövőkép nem állt a rendelkezésére – bár ezt talán mondanom sem kell, elég árulkodó, hogy negyvenvalahány évesen az ember efféle munkából kénytelen megélni. Mindenesetre az első napomon megtudtam, hogy a munka lényegében abból áll, hogy az embereket betaláljuk egy szerződéssel, amelyet ha aláírnak, akkor a vezetékes telefonjukról kimenő hívásaikról a továbbiakban külön számlát kapnak, amelyet nem a Matáv T-Com számláz ki, hanem a <censored> némileg kedvezőbb percdíjakkal. Nem kértünk pénzt az emberektől, nem jártak rosszul, ha aláírták a papírkáinkat, szóval az erkölcsi érzékemet sem sértette a dolog, annál inkább a büszkeségemet: nem szívesen álltam kopogtatós ügynöknek, de kellett a pénz, fiatal voltam (ez tisztára olyan, mint amikor a nők mentegetőznek a fiatalkori pornóik miatt :D), így elvállaltam a munkát. Még most is azt mondom, hogy nem bántam meg, ugyanis ha az ember naponta beszélget 50-60-70 emberrel, akkor történhetnek vicces események 🙂 Volt, hogy rendőrt hívtak ránk (mivel Balázs kollegám teljesen kulturált módon megkérte az egyik mamát Tatabányán, hogy ha már ilyen kedves, akkor helyezze fel a telefonját valamelyik testüregébe), volt, hogy kutya harapott meg, de persze voltak kellemes élményeim is. Például megesett, hogy – asszem – szintén Tatabányán kóboroltam egy fillér nélkül, órák óta nem gyújtottam már rá (pedig akkoriban még elég függő voltam), úgyhogy meglehetősen elegem volt már a napból. Valamelyik panel legfelső emeletén csöngettem be éppen egy lakásba, és egy lány nyitotta ki az ajtót. A kezében cigi füstölgött. Nyeltem egy nagyot, és megkérdeztem:

– Szia, van vezetékes telefonotok?

– Nincs.

– És egy cigit tudnál adni?

– Most ez komoly? – kérdezte elkerekedett szemmel.

– Aha! – válaszoltam neki vigyorogva, elvettem a cigit, majd boldogan lenyargaltam a lépcsőkön. Szerintem még lehet, hogy most is ott áll, úgy ledöbbent ekkora pofátlanságon 😀

Jártam a nyomor legmélyebb bugyraiban, és kacsalábon forgó palotákban, beszéltem lecsúszott alkoholistával, és boldog, szerelemben megöregedett házaspárral, voltak velem kedvesek, és voltak velem oltári bunkók, nagyon sok mindent átéltem, amelyek nélkül most szegényebb lennék. Láttam összetákolt viskóból előkerülni több tízezres telefonszámlát (tévés vetélkedő volt a ludas), és beszéltem idősek otthonában ápolónőként dolgozó karakán nővel, akinek szavai még most is a fülemben csengenek: „fiatalember, mindannyian ugyanoda tartunk”. Volt, aki kiöntötte nekem a szívét, és volt hogy megebédeltettek, mert látták, hogy éhes vagyok (na jó, lehet hogy én is hozzájárultam kissé, amikor felsóhajtottam a konyhában, hogy „hmm, micsoda finom illatok, mit tetszik főzni?” :D). Rengeteg tapasztalatot szereztem, mégsem lettem jobb emberismerő – vagy lehet, hogy csak elfelejtettem ezt a képességemet. Az emlékeket viszont nem veheti el tőlem senki.

Folytatása következik!

Mindenfajta különösebb kommentár nélkül nektek szegezem a kérdést: az alábbi képről mi jut az eszetekbe? Milyen édi kis figurák? Milyen jópofa retro-hangulat? Esetleg – az olyan vén csontoknak mint én a 26 évemmel még ez is beugorhat –  az, hogy jéé, ez olyan mint a Bubble Bobble?

Tündéri nemde?

Nos ha megtévesztett a kedves design, a pici figurák, akkor bizony hatalmasat tévedtetek: ez a játék (amely a Super Crate Box névre hallgat) tökéletesen alkalmas arra, hogy egy nyugodt, békés, álmoskás hétfő estét tökéletesen tönkrevágjon azzal, hogy kurva nehéz, és néhány percnyi játék után az ember legszívesebben a billentyűzettel ütné a monitort, majd – miután ízlésesen beleállította – megfogja a gépet, és minél elegánsabb ívben kivágja a kilencedikről.

Pedig a feladat nem tűnik nehéznek: adva vagyon egy egy képernyőnyi pálya, azon egy jópofa lobogó hajú főhős (aki ráadásul több alakban is feltűnik egy-egy meghalás után – így hogyan fog kialakulni az emocionális kötődés, hogyan fogja a játékos beleélni magát a hányattatott sorsú főhős szerepébe?), akinek ládákat kell felvennie. Ezek a cuccok persze randomban jelennek meg a platformokon, így meglehetősen nehéz akár még tízet is felvenni zsinórban meghalás nélkül, márpedig ez a feltétele annak, hogy újabb pályákat nyissunk meg (amúgy összesen három van belőlük, ami meglehetősen kevés, bár ha figyelembe vesszük, hogy már az első pálya abszolválása is hosszú percekbe, akár órákba is kerülhet, akkor máris másabb a leányzó fekvése). Eme tevékenységünkben persze a plafonon levő nyílásból potyogó kis zöld lények, lebegő koponyák, és a zöld entitások nagyobbra nőtt változatai szeretnének mindenáron megakadályozni – tegyük hozzá, hogy meglehetősen jó hatásfokkal. Amiért a játék kiérdemelte nálam a „Szemétparaszt Game of the Year” címet az az, hogy marha könnyen meg lehet halni akár a respawn után 2 másodperccel is. Ha netán túléli az ember az első néhány kritikus pillanatot, akkor nekiállhat felszedegetni a ládákat. Minden ládával véletlenszerűen fegyvert váltunk a már feloldottak közül: van itt dupla pisztoly, sörétes puska, rakétavető, de még pattogós korongokat lövő alkalmatosság (amivel remek öngyilkosságokat lehet elkövetni, mivel a falakról visszapattanva nem válogat, minket is kettévág, ha óvatlanok vagyunk), lángszóró, sőt minigun is. Persze nem örülhetünk sokáig egy esetlegesen egész használható stukkernak, ugyanis a következő láda már tuti, hogy egy másikat fog rejteni, így előfordulhat, hogy a géppisztoly után kifogjuk az aknák telepítésének a lehetőségét, amely – mondanom sem kell – nem egy életbiztosítás a gyorsan rohangáló ellenfelek között. Ráadásul ha belepottyannak a pálya alján lobogó tűzbe, akkor bedühödnek, és a pálya tetején immáron vörös színben pompázva és még gyorsabban termelődnek újra…

Ami miatt mégis nehéz abbahagyni az egyrészt a jópofa grafika, másrészt a remekbeszabott 8 bites chiptune muzsika, harmadrészt pedig az, hogy még akkor is jutalmaz, ha béna vagy, ugyanis az új fegyvereket így is úgy is megkapod.

A játék trailere

A túlzott nehézsége ellenére úgy gondolom, hogy jópofa színfoltja az indie-game-ek mezőnyének, ráadásul teljesen ingyenes, úgyhogy érdemes kipróbálni márcsak a retrohangulat miatt, ami árad belőle! A hivatalos weboldala itt található, szedjétek bátran (ahogy én a nyugtatókat miatta :))!

Komolyan mondom tökön szúrom magam mindjárt. Vettem egy szép új (na jó, használt) gépházat potom háromezer forintért, van rajta előlapi USB, hangkimenet, kártyaolvasó, meg hasonló okosságok (amelyekre már oly’ régóta áhítoztam reménytelenül), és gondoltam az estémet arra szánom, hogy az asztalomon immáron nyár óta perifériákra szétterített gépemet beleköltöztessem, hogy egyrészt az elalváshoz szolgáltatott muzsikámat ne ventilátorzaj kísérje (bár most mintha halkabbak lennének lévén kifújtam a port belőlük :)), másrészt pedig valamiféle rendezettség állapotába kerüljön ez a szerencsétlen asztal szotyihéjjal teli bögre ide, szanaszét heverő tölthető elemek oda. Nosza, neki is veselkedtem, nekiálltam szétszedni a masinát elemeire, pár perc múlva a vinyók már a széken, a táp az ágyon, a videokártya pedig a szekrényen figyelt – természetesen antisztatikus zacsira fektetve. A munka könnyebik része már megvolt. Ekkor megbontottam az újonnan vásárolt házat, és csalódottan tapasztaltam, hogy valami hiányzik belőle… mégpedig „egy haszontalan kis semmiség, ami nélkül élni nem lehet, nem lehet”, hogy egy Heaven Street Seven számot idézzek: egy darab kis alaplaptartó pöcök árválkodott benne, amiből kell legalább 5-6, hogy valamelyest megtartsa a lapot függőleges helyzetében. Aki még nem látott ilyet, annak megmutatom, így néz ki egy ilyen:

(Persze most lehet okoskodni, hogy „hülyegyerek, miért nem vettél csavarmentes  megoldást”, de erre csak annyit tudok mondani, hogy ha valaki tud 3000-ért olyat, akkor nyilvánosan megkövetem az illetőt, majd kivonulok a pusztába, és hamut szórok a fejemre.) Na mondom sebaj, még megvan a régi ház, kapjuk ki belőle ezeket a kicsikéket, aztán uccuneki! Persze az elmélet és a gyakorlat közötti rés néha akkora mint egy szakadék, mivel csak négyet sikerült kioperálnom a lemezből, a maradék kettő az Istennek sem akart kijönni, pedig még nyálaztam is a menetet (ami kikandikál a túloldalon), hátha segít, elvégre annak idején Arthur királynak is bevált az Excaliburral kapcsolatban valami hasonló módszer. Kellett is vagy tíz perc, mire beláttam, hogy fogó nélkül az életben nem fogom kiszedni őket, úgyhogy arra a döntésre kellett jutnom, hogy bizony most öt darab ilyen kis távtartóval leszek kénytelen abszolválni az alaplap rögzítését. Hangsúlyozom, hogy mire eddig eljutottam már atomjaira szedve figyelt a gépem, ezért is ért annyira kellemetlenül, amikor kiderült, hogy – most figyelj: más menetsűrűségű a régi, és az új lemezbe való csavarocska, ezért a régiből kibányászottak egész egyszerűen beleestek a furatba! Egy kósza pillanatig az is megfordult a fejemben, hogy így is berakom az alaplapot (lesz ami lesz alapon), aztán rá kellett döbbennem, hogy ha így oldom meg, akkor csak addig marad a lap a helyén, amíg fektetve van a ház, mihelyst felállítom egész egyszerűen kidől belőle 😀

Ebből is látszik, hogy van valami a régi nagy igazságban: az ördög a részletekben rejlik. Most pedig megyek, és a bánatomat mézes müzlibe fogom fojtani, bár azért boldog vagyok, hogy a szokásos „megbuzeráltam a gép kábeleit, ezért fél órán keresztül nyomozom, hogy mi a picsáért nem akar elindulni” című műsorszám elmaradt. Ez is valami 🙂

Megkérnék mindenkit, aki esetleg ért a WordPress hackeléséhez, hogy ugyanmár törje már fel az oldalt, és rittyentsen ide valami vicceset, mert nekem mostanában valahogy nagyon nem megy.

Köszönettel:

A blogtulaj