Apró vércseppeket magam mögött hagyva húztam fel magam a sziklacsoport tetejére. Minden lépésnél tompa fájdalom jelezte, hogy a vádlimba egy vadkutya harapott, de kénytelen voltam felmászni, hogy körbekémlelhessem a tájat. Úgy éreztem, hogy valahogy ez nem az én napom: nem elég a sérülésem, most még teljesen el is tévedtem. Ahogy kaptattam fel a köveken azon járt az agyam, hogy elkaphattam-e valamit attól a dögtől. Megint elkapott a düh, amikor eszembe jutott, hogy milyen szerencsétlen voltam: amíg az egyiket sikerült fejbekapnom a vadászpuskámmal (egyből csinált is egy majdnem tízpontos hátraszaltót), addig nem figyeltem oda a társára, aki a hátam mögé lopakodott időközben, és hosszú sárga fogait belevájta a lábamba. Felordítottam a hirtelen fájdalomtól, leráztam a lábamról, és – mintha megállt volna az idő – tökéletes pontossággal célba vettem a koponyáját. A kihalt tájon végigvisszhangzott az újabb dördülés, a kutya pedig engedelmesen dőlt az oldalára. Szája szélén rózsaszín hab csillant meg a holdfényben. Leköptem, elengedtem néhány cifra káromkodást (bőven szerepet kapott bennük a szuka, ami szülte), majd szemügyre vettem a lábam. Persze, pont most nincs nálam gyógyinjekció, hogy cseszné meg. Gyorsan átkutattam a hátizsákomat, hátha akad valami, amivel elállíthatom a vérzést, de persze lőszeren, meg néhány eladásra szánt tárgyon kívül semmit nem találtam. A kezembe akadt egy üvegcse, kivettem, és a hold fényébe tartva megnéztem a feliratot az oldalán. Hm, egy adag Buffout… végülis ez enyhítené a fájdalmamat az tuti, kár hogy erősen addiktív. Egyszercsak elkezdett lüktetni a seb… – rohadjon meg, ez kurvára fáj – gondoltam, és a markomba ráztam néhány tablettát. A számba vettem őket, majd néhány korty poshadt víz segítségével leküzdöttem őket a torkomon. A hatás egyből jelentkezett: a fájdalom teljesen elmúlt, sőt hirtelen nagyon kipihentnek, és frissnek éreztem magam. Újult erővel vágtam neki a síkságnak.
– Na igen, de ez már órákkal ezelőtt történt, mostanra kezd múlni a szer hatása – gondoltam, és halkan felszisszentem, amikor az egyik szikla éle a sebemhez ért. Nagy nehezen felértem a halom tetejére, és végigjárattam a tekintetemet a tájon. A látóhatár szélén sötét hegyek derengtek mintegy körbeölelve a völgyet, ahol voltam. Leszakadt felüljárók, félig rombadőlt épületek, sziklák, rozsdás kerítések, és elhagyatott lakóházak ameddig a szem ellát… nem volt túl lélekemelő látvány. Mégis, hiába utalt minden a pusztulásra akkor is volt a tájban valami szép. Ahogy ott álltam, kabátomat lobogtatta a hideg szél, PipBoy-omból valami réges-régi szerelmes dal nyekergett úgy éreztem: a látszat ellenére érdemes itt élni. Az életösztön kiirthatatlanul belémrögzült, és nem fogom feladni, hiába a látszólagos céltalanság. – Az amerikai álom megvalósult – morogtam, és dühömben köptem egyet. Ekkor vettem észre néhány kilométerre a völgy mélyén, amire épp szükségem volt: egy elhagyatott bevásárlóközpontot, amelyben a háború előtt még roskadásig tömve voltak a polcok minden földi jóval. – Meg kéne nézni, hátha találok valami fertőtlenítőszert a lábamra – gondoltam. Óvatosan lemásztam a sziklákról, és elindultam az épület felé. Fegyveremet kibiztosítva, tüzelésre készen ereszkedtem lefele a domboldalon. Körülöttem amíg a szem ellátott egy valaha virágzó civilizáció romjai hevertek. Valaha itt több millió ember élt, autókkal furikázott, dolgozott, sütögette a steak-et a háza hátsó kerjében, és dühöngött, ha nem talált egy nézhető adót se a tévében a több száz elérhető közül. – Lényegesen kevesebb azóta a TV-csatorna, nemde? – gondoltam, és cinikusan elmosolyodtam. Biztos voltam benne, hogy kilométeres körzetben körülöttem egy ember sincs, csak elmutálódott kutyák, és hatalmasra nőtt, csillogó testű, lángot fújó hangyák. Remek társaság, mondhatom.

Tovább »

Basszus, nem is mondta senki nekem, hogy a Fallout3-ban is társunk lehet Dogmeat! Tegnap majdnem beleeresztettem egy sorozatot, pedig kár lett volna érte, nem? 🙂

Hű barátra találtam személyében, bár egyszer nem tudta szegényem abszolválni azt a leszakadt hídon átugrálást, amit én igen, így kénytelen voltam hátrahagyni (utána mégis előkerült a semmiből… mindenesetre érdekes). Csomó kalandon mentünk már keresztül: emlékszem egyszer egy szétbarmolt kisvárosban bolyongtunk, ahol ő boldogan robbantgatta a taposóaknákat. Hogy élvezte, látnotok kellett volna! Utána persze kapott néhány gyógyítószurit, de látni őt boldogan röpködni minden pénzt megért!

Mondanom sem kell, hogy nevelésre szorult eleinte, bár ez érthető, mivel egy felperzselt pusztaság elhagyatott roncstelepén bukkantam rá, miközben épp útonállók torkait harapta át. Ennek jegyében bemutattam neki például a higiénia fontosságát:

Dogmeat feszülten figyeli a testi higiéniáról szóló kiselőadásomat, amelynek szemléltetésére egy segítőt is felkértem

Úgy érzem, hogy hosszú időre társra leltem személyében (bár egyszer megmurdelt szegényke, de egy Load game varázslattal visszahoztam az élők sorába), és még izgalmas kalandok sora fog várni ránk ezen a színes vidám szanaszétbombázott kontinensen.

(Sztéjtúnd: érkezik hamarosan egy „normális” post is, amit a tegnapi játék ihletett.)

UPDATE:

screenshotjaim galériáját ezen a linken érhetitek el. Egy aprócska tipp hozzá: ‘Diavetítés’ opció kiválaszt (ott lesz a bélyegképek listája felett balra), majd F11-gyel tegyétek teljes képernyőre a böngészőtöket!

Ezerszer átrágott, ezerszer ezerféle szempontból szételemzett, és ezerszer már-már túlmisztifikált tárgykörbe csapok bele, amikor a Commodore64-esről próbálok ésszerű terjedelmi keretek között értekezni. Nehéz informálisnak lenni, amikor az ember erről ír: újra és újra azon kapom magam, hogy elragadnak az emlékek, és legszívesebben szubjektív nosztalgiázásra vetemednék, de most nem az a célom, hogy halálra untassak mindenkit egy némileg szentimentális kocka emlékirataival, hanem hogy segítséget nyújtsak azoknak, akik szeretnék újra kipróbálni gyerekkoruk klasszikusait, vagy esetleg fiatal korukból adódóan lemaradtak az egészről, és kíváncsiak arra, hogy milyen ősök leszármazottja a GTA4, meg a Krájzisz.
Nézzük át dióhéjban a gép specifikációit, és érdekes vonásait (amelyek nagy része elképzelhetetlennek tűnik a PC-hez/modern konzolokhoz szokott generációnak):

• 0.985 MHz-es proci hajtotta, és 64 kilobyte RAM-mal volt megáldva (kiszámolni is nehéz, hogy ezek hanyadrészei egy mai modern gépnek)
• 8, azaz nyolc sprite-ot tud hardverből kezelni egyszerre, ez megint csak magyarázatra szorul: sprite alatt nem a cukros löttyöt értjük ebben az esetben, hanem minden olyan 2D-s objektumot, ami mozog a képernyőn: sprite például Super Mario, vagy Zelda, de ide sorolható az amúgy totál 3D-s Quake 1 robbanás-effektje is (bizony, az is két dimenziós volt, csak a nagy hype-olás közepette ezt nem nagyon reklámozta az idSoftware)
• 16 színt volt képes megjeleníteni, bár sajnos nem egyszerre – ezt később egyes ügyeskezű programozózsenik sikeresen áthidalták
• háttértárolóként három eszköz állt rendelkezésre: volt a Datasette nevű magnó (amely audio-kazettákon tárolta a jelet), aztán létezett hozzá kétfajta külső nagyfloppy-kkal üzemelő lemezmeghajtó, és végül lehetőség volt ún. Cartridge-eket beletűzni a gép hátuljába, amelyből villámgyorsan olvasta ki az adatokat a masina – kár, hogy ezt előre beégetett EPROM(?)-okból tette, szóval ez csak olvasható memória volt, írni nem lehetett
• külső trafóról kapta az 5V DC/9V AC-t, amelynek súlya akkora volt, hogy kutyát lehetett volna vele dobni, rohadtul tudott melegedni, és egybeöntött műgyanta képezte a burkolatát

Mint látható, vinyója nem volt szerencsétlennek (pontosabban készült hozzá kemény 20 megás kapacitással, a gond csak az volt vele, hogy aranyárban mérték), így – mivel minden kikapcsoláskor törlődött a memóriából minden, ez amúgy a modern gépeken is így működik – az egyszeri user kénytelen volt minden munkamenet (értsd joystick-gyilkolás) elején az előbb említett kazetta/floppy/cartridge háttértárolók valamelyikéről beolvastatni a géppel a használni kívánt programot. Értelemszerűen ez a folyamat kazetta esetében volt a leglassabb: a mai napig szoktam mesélni, hogy anno egész estés elfoglaltság volt az F-19 Project: Stealth Fighter című vektorgrafikás harci-repülőgép szimulátorral való játék, és nem azért mert annyira hosszú lett volna egy-egy misszió, hanem mert egy-egy betöltés hossza akkora volt, hogy az ember közben nyugodtan elmehetett vacsorázni, fürödni, stb. Én konkrétan teljes könyveket olvastam ki a gép töltögetésére várva – hiába, más idők voltak ezek. Később persze hozzájutottam egy floppymeghajtóhoz, ami minőségi ugrást jelentett az életemben: a töltési idők leredukálódtak, a magnó olvasófejét nem kellett többet kiscsavarhúzóval finomhangolnom, és a rojtosra forgatott füzetem (amelyben rendszereztem a kazettáimon figyelő játékokat) is a polcon kötött ki végül. Cartridge-on egy játék volt meg, amit eredetiben vásároltam az 576KByte-ból: a címe Battle Command volt, és a Commodore 3D-s képességeit feszegette fillezett vektorgrafikájával, és gúla alakú hegyeivel (a videó az Amigás verzióról készült, C64-est nem találtam sehol):

Ennyi bevezető után jöjjön talán a lényeg: hogyan, és mit érdemes PC-n kipróbálni a gépre készült tetemes mennyiségű játékból? Érdemes szelektálni a felhozatalból, mivel kur.. rengeteg programat gyártottak le rá. Ennek fő oka a gép egyszerű felépítése volt, és a tény, hogy alacsony költségvetésből is ki lehetett hozni nagyon jó programokat – jópár ütős címről tudvalevő, hogy egyetlen ember munkája.
Nézzük a hogyant: először is emulátorra lesz szükségünk, amely „lemásolja” az eredeti masina utasításkészletét, memóriacímzési metódusát, stb stb., így az eredeti gép – szintén PC által fogyaszthatóvá tett – file-jait minél élethűbben tudja prezentálni a TFT-nken. A C64-es programok szabványosan .t64 (kazettáról átkonvertált), .d64 (floppyról átkonvertált), .crt (cartridge) és .prg (ez is kazettás) kiterjesztésekkel érhetőek el a neten, és ezek mindegyikét tudják kezelni a PC-re fejlesztett emulátor-programok. Én a CCS64 nevű csodára esküszök, amely nem rendelkezik Windows-os lenyíló menükkel, meg hasonlókkal, viszont – némi beleszokás után – pofon egyszerű a használata. Sokan ajánlják a Vice-t, amely Windows-os kezelőfelülete miatt barátságosabb lehet első blikkre – ízlés kérdése, mindkettő remek megoldás. CCS64 esetén a mágikus billentyű az F8: ennek segítségével varázsolhatjuk elő a főmenüt, amelyben a ‘1541 Device 8’-ot kiválasztva kiválaszthatjuk a használni kívánt játékot. Fontos tudni, hogy ebben az emulátorban a menükbe belépni a kurzor jobbrával, kimászni a kurzor balrával lehet. Többlemezes játékoknál az „Insert Disk 1 Side B” üzenetek megjelenésekor se kell pánikba esni: F8 megnyomása után a kijelölést rá kell vinni az adott lemezfile-ra, és az F4-gyel lehet „berakni” a meghajtóba, majd visszaváltva a játékba már mehet is a tűzgomb/space ízlés szerint. Még két tipp a végére: ha netán nem vágytok autentikus élményre, és nem szeretnétek végigvárni az eredeti gép sebességével a betöltéseket (pedig aztán az az egésznek a sava-borsa :D), akkor az Alt+F3 segítségével turbózhatjátok a masinát ötszörös sebességre, és vissza. A másik hasznos billentyűpáros az F12, és az F11: az elsővel elmenteni, a másodikkal pedig visszatölteni lehet az aktuális játékot – mondanom se kell, hogy ez mennyire hasznos tud lenni.

Bővebb leírást itt találhattok róla, és bár ez a 2.0-s verzióra vonatkozik ez nem probléma: a hármas menürendszere néhány apró változtatással ugyanez.

Már meg van a technikai hátterünk a játékhoz, fut a klasszikus világoskék-sötétkék képernyő a többmillió színt megjeleníteni képes monitorunkon, most már csak néhány játék kell a boldogsághoz 🙂 Honnan szerezzünk be ilyen őskövületeket? A válasz – mint mindig – az Internet sötét óceánjában keresendő: portálok tucatjai foglalkoznak ezzel a témával, amelyekről – élelmedett koruk folytán – ingyen és legálisan letölthetjük bármelyik klasszikust.

Gondban vagyok, mivel a kihagyhatatlan játékok listája nagyon-nagyon hosszú, és hatalmas számuk miatt némelyiket bizony még én sem ismerem, de következzék egy nem rangsorolt tizenhármas lista az én személyes kedvenceimmel (a címeikre kattintva letölthetőek):

1. Giana Sisters: úgy is jellemezhetnénk, hogy szegény ember Mario-ja – ez volt a C64-es platformjátékok királya, amelyben egy elég punkos hajú csajéval kellett végigugrálni a szinteket az életünkre törő méhecskék, ráják(?), és hasonlók között. Főellenségek, felvehető powerup-ok, és korrekt hangeffektek jellemezték.
2. Rick Dangerous 1-2: eme kétrészes eposz főhőse tulajdonképpen Duke Nukem őseként is jellemezhető: laza, vigyorgós arc, aki halomra öl mindenkit. Imádtam, olyannyira, hogy pár hónapja még magamra is akartam varratni őkelmét – persze ez azóta se történt meg.
3. Battle Command: említettem feljebb, de most írok róla kicsit bővebben: 3D-s harckocsi-szimulátor, amelynek készítői a kevés legyártott pályát eszetlenül brutálisra húzott nehézséggel próbálták kompenzálni – sikerrel. Némelyik küldetés kifejezetten idegtépőre sikeredett, mégis nehéz volt abbahagyni köszönhetően annak a ténynek, hogy valódi három dét láthattunk a masinán (ne firtassuk, hogy milyen minőségűt…:))
4. Paradroid: újabb gyöngyszem, ami nem grafikájával, hanem játékmenetével tett függővé: kis köralakú robotunkkal kellett egyre feljebb kapaszkodni a ranglétrán egy ellenséges droidoktól hemzsegő űrhajón. Ha egy másik példánnyal összeakadtunk, akkor vonónyalábunkkal kihívhattuk egy logikai párbajra, amelyet ha sikerült megnyerni, akkor átvehettük a legyőzött verziószámát. A végső ellenség a 999-es verzióval rendelkező királynő lett volna, már ha lett volna idegzetem addig eljutni.
5. Bruce Lee: a nagy harcmesternek emléket állító játék meglehetősen viccesre sikeredett: kis pálcikaemberre emlékeztető sárga figuránkkal folyamatosan leverve a nagy zöld(?) szumóharcost, és a cingár ninját kellett végigjutni a néha elég szivatós szinteken, miközben lámpásokat gyűjtöttünk be. Imádtam.
6. Impossible Mission: erről írtam a beharangozó postban: félelmetes hangulatú magyar fejlesztésű(!) játék, amelyben csodálatosan animált főhösünkkel kellett érintésvédelmileg hibás robotok között kádakat, asztalokat, meg hasonlókat átkutatni egy nagy puzzle darabjai után. A hangulata miatt volt kedvencem (digitalizált hangok, minijátékok, stb.), végigvinni (ezt is) képtelen voltam.
7. Stunt Car Racer: újabb 3D-s remek, amelyben belülről élhettük át az extrém körülmények között autóversenyzést. Ezalatt értsd: adva van egy girbe-gurba szerpentines pálya, amelyen végig kéne vergődni – na ez az, ami nem nagyon sikerült 🙂 Persze ebből is készült egy sokkal gyorsabb 3D-t produkáló Amigás verzió.
8. CREATURES 1-2: Clyde Radcliffe kalandjai, amelyek során tündibündi kismackók esnek áldozatul Stihl-fűrészes pszichopatáknak, meg úgy általában fröcsög a vér – a gép képességeihez képest gyönyörű grafikájával kombinálva kora egyik legütősebb játéka volt.
9. International Karate +: ha már szóba jött a gyönyörű grafika, akkor kihagyhatatlan ez is. Ugyan a játék csak két karatés pofozkodásáról szólt, de olyan díszletek között, amelyektől a mai napig leteszem a hajam – a zenéjéről nem is beszélve.
10. Mayhem in Monsterland: sokan jellemezték úgy, hogy ez a stuff a C64 Sonic-ja. A játékmenet mondjuk nem olyan pörgős, nincsenek loop-ok (hurkok, amiken át lehet futni), de a tiritarka, vidám, színes grafika hasonló, és a főhősünk is hasonlóan cuki.
11. Super Pipeline 2: Super Mario után ez is egy újabb játék, amelyben egy vízvezeték-szerelő viszontagságaiba nyerhettünk bepillantást, ámde az előbb említett opusszal ellentétben ebben hercegnők helyett csak a saját seggünket próbáltuk megmenteni. Fogyóeszközként szolgáló segédeinket gonosz módon kihasználva kell egy csőrendszer általános épségét fenntartani a mindenfelől özönlő légkalapácsokkal, és egyebekkel hadakozva. A játékmenet nagyon vicces, a pályák közötti átvezető jelenetek még inkább.
12. Powerdrift (ez nem letöltőlink, ha kell szóljatok): klasszikus hátulról követős autóverseny, amelynek legfőbb jellemzői a hatalmas ugratók, az eltalált grafika, és a dinamikus zene voltak. A C64-en nevelődő generáció ebből tanulta meg a defenzív vezetés alapelvét: ha leelőzöl valakit, mutass neki fuckoff-ot!
13. Nebulus: kivételesen ez a játék nem haladta meg a gép képességeit annak ellenére, hogy újabb 3D-s megvalósítást prezentált a masinán. Kis békánkkal kellett feljutni különféle tornyok tetejére, amelyeken különféle ellenfelek (nagy pattogó szemek, stb.) próbáltak megakadályozni ebben. Ha nekimentünk valamelyiknek, akkor nem feltétlenül haltunk meg, mindössze zuhantunk néhány szintet – kivétel, hogy ha alattunk már csak a háborgó tenger volt.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezeken kívül is születtek szép és jó játékok (a sokak által istenített Last Ninja ilyen például), ez csak egy kis ízelítő volt a felhozatalból. Rendelkezésemre áll bő egy gigányi anyag a vinyómon, ami egész szép mennyiség (már ha figyelembe vesszük, hogy egy játék körülbelül 150-200 kilobyte) úgyhogy ha netán nem találtok egy régi kedvencet, akkor szóljatok, és update-elem a letöltőlinkkel ezt a postot! Jó nosztalgiázást kívánok!

Linkek:

Emulátorok:

CCS64 letöltés * leírás (magyar)

VICE letöltés * leírás (magyar)

Játékok:

Magyar C64 HQ

Best C64 games ever

C64.com

lemon64 (csak leírások, képek, nem lehet letölteni)

C64 tapes

További képek a gépről:

Tom’s Hardware

Ha a töküres WC-ben nekiállsz pisilni a két piszoár egyikébe, akkor hiába szabad a két box, ő akkor is melléd fog beállni könnyíteni magán.

Még valami: ha valaha fogok kisgyerekeknek szív-érrendszeri szűrővizsgálatokat  rendezni, akkor az lesz a szlogenje, hogy „kardiológj velünk!”

Függöny, vagy legalábbis spongya.

Néha egy milliméteren is nagyon sok minden múlhat. Vegyük példának az agyműtéteket: nagyon nem mindegy, hogy hol, és mekkora metszést ejt a doktorbácsi, és ha esetleg megremeg a keze, akkor előfordulhat, hogy mondjuk életed hátralevő részében elveszted az uralmat a záróizmaid felett, csak rákjárásban leszel képes menni, és visszafelé fogsz tudni folyékonyan beszélni.
Erre én is rádöbbentem néhány hete, amikor egy néhány milliméteres tévedésemből kifolyólag sikeresen vágtam tönkre egy rendkívül precíz, okos techinkai eszközt, ráadásul olyan döntést kellett meghoznom miatta, ami a khm… „morálisan ingoványos” kategóriába esik. Ez így még elég rébuszosan hangozhat, de alant rögtön ki fogom fejteni a történetet. Előrebocsátom, hogy erős lelkiismeret-furdalást éreztem, amikor effektíve kihasználtam a velem korrektül viselkedő kereskedőt, és erre esetleg annyi mentségem van, hogy nem lett volna pénzem máshogy intézni a dolgot.
A történet azon a csodálatos tavaszi napon kezdődött, amikor – némileg megalkuvó módon – elfogadtam a tényt, hogy nem az általam rendelt típusú memóriát fogom az új gépembe tuszkolni. Ez egy telefonbeszélgetés alkalmával dőlt el (amit a téves memóriát leszállító számtech-bolt vezetőjével folytattam, teljes sztori itt), amely során nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy ha most még tovább reckírozom a dolgot, akkor még hosszas heteknek kell majd eltelnie, hogy végre beüzemelhessem a régóta polcon porosodó zsír új alaplapomat, és processzoromat (mondjuk az a vicces, hogy így is ez történt, csak más okból).
Délután hazaértem az albérletbe, ledobtam a hátamról a táskát, feltűrtem a nem létező ingujjam, és nekiálltam a gépet összeszerelni. Először a régi alaplapot kellett kibányásznom a házból, ez zökkenőmentesen sikerült is (azt leszámítva, hogy majdnem asztmás rohamot kaptam a rengeteg portól, ami csomókba gyűlve hempergett a ház aljában, és ez csak súlyosbodott, amikor a hűtőbordákból is megpróbáltam kifújni az évek során felgyülemlett mocskot). Ott feküdt előttem az üres gépház, mint valami szerveitől megfosztott test, amelyben az éktelenkedő üreg csak arra vár, hogy jól működő szív, tüdő, és máj kerüljön bele. Óvatosan beleraktam az új alaplapot, procit (ami egész egyszerűen szép, főleg a tűkkel teli fele), memóriát, rádugtam az összes tápot, beletűztem a régi videokártyámat (mivel újra még nem volt pénzem, így maradt a 8600GTS), gép indít, monitor jelet kap, és… ez fogadott:

USB Device over current status? WTF??!

Vázolom a szitut: ezzel a hibaüzenettel nem ment tovább a masina BIOS-ból, sőt 15 másodperc elteltével ki is kapcsolt, ráadásul senki nem volt épp’ az albérletben, akinek a gépén megnézhettem volna a neten, hogy mit jelent ez a szöveg! Némi töprengés után előkaptam a telefonomat, felhívtam Dezsőt (aki még most se Dezső igazából), és némi egyeztetés után átsprinteltem hozzájuk netezni (tisztára, mint a régi szép időkben, amikor még nem volt otthon bekötve). Néhány fórumot átnyálazván arra a megállapításra jutottam, hogy BIOS-t kéne frissítenem. Szedtem is le a pendrive-omra, hazafutottam, és – mivel ez már egy modern lap – a gép indítása után egyből elérhető frissítőmenüből meg is ejtettem az upgrade-t.
Ami persze semmit sem használt… itt kezdett elfogyni a türelmem.

Tovább »

Kitartó olvasóimnak talán már feltűnhetett néhány elejtett kósza utalásomból, hogy nagyon szeretem a régi idők számítástechnikáját. Ez a vonzalom valamikor 88 környékén indult, amikor apám egyik régi cimborájának Commodore 64-esén láttam az Impossible Mission című játékot teljes valójában. Meghatározó élmény volt – bár félelmetes volt számomra azokkal a halálos robotokkal -, talán akkor dőlt el véglegesen, hogy kocka leszek, és nem mondjuk pék-cukrász.
A régi játékok szeretete nálam ebből, és egy számtech-magazin iránti rajongásomból eredeztethető. A szóban forgó újság az 576KByte volt, és 1996-tól kezdve rendszeres olvasójuk voltam – egészen a 2002(?)-es megszűnésük előtti néhány hónapig. Utólag 4000 forintért egy apróhirdetés útján szert tettem a korábbi számokra is (megvan a legeslegelső 1990-es is), így teljes képet kaphattam Zolee (később CoVboy) munkásságának minden mozzanatáról. Imádtam az újságot: a mai napig kellemes borzongás kap el, amikor a Nuke Dukem 3D-s (nem, nem én írtam el, hanem még ők annak idején) cikket olvasgatom, vagy amikor újra átrágom magam a régi Csevegőkön (így hívták a levelezési rovatot), amelyekben néha keményen ment a SNES-es és Megadrive-os tábor között a flame, meg a „miért nincs több C64-es cikk az újságban?” rinya. Szép idők voltak ezek: még sokkal kisebb biznisz volt a videojáték-ipar, így sokkal családiasabb volt az egész. Nem volt ekkora nyomás a fejlesztőkön, hogy mindenképpen a bejáratott formulákra támaszkodjanak (nehogy megbukjon az újítások miatt a többmillió dolláros büdzséből készült anyag), nem volt minden hiperreálisra gyúrva, így sokkal több volt a bájos, színes alkotás. Ezek – néhány indie-játéktól eltekintve – rég kikoptak a PC-s palettáról, így ha valaki nem akar beleket ontani szórakozás gyanánt az bizony jobban teszi, ha vesz egy PSP-t, vagy (inkább) egy Nintendo DS-t. Hiányolok teljes játékstílusokat is: 15 évvel ezelőtt rengeteg platform ugribugri, shoot/beat’em up, és verekedős játék született – hova tűntek ezek? A játékipari (tessék észrevenni: ipar!) trendek olyan irányt vettek az utóbbi jópár évben, hogy ezek sajnos teljesen eltűntek a számítógépeink képernyőiről, és ezalól – megintcsak – néhány indie-fejlesztés (Braid, Spelunky, Cave Story, és társaik) az üdítő kivételek.
Miért is történt ez így? Miért van az, hogy egy mai tizenéves elején tartó kölöknek – hacsak nincs PS3/Xbox360-ja a családnak – csak a taktikai FPS-ek, real-time stratégiák, és a hiperreális 3D-s grafikával megáldott felnőttjátékok jelenthetnek szórakozást? Én a 26 éves fejemmel persze remekül elszórakozok ezekkel, de az új generációt valamelyest sajnálom, hogy nem részesülhetnek olyan élményekben, mint amilyeneket a Giana Sisters, Creatures, Monthy on the Run, vagy akár a Day of the Tentacle nyújtott nekem annak idején – persze a lista hosszasan folytatható. A világ hatalmasat fordult azóta, és nem vagyok benne teljesen biztos, hogy jó irányba.
Persze azért ez a röpke húsz-huszonkét év nem tűnt el nyomtalanul: szerencsére nem nagyon tudok olyan régi számítógépet/konzolt/játéktermi masinát/stb-t mondani, amit ne tudnánk modern PC-inkkel emulálni. A vicces az, hogy ezek az emulátorok jóval komolyabb hardvert igényelnek, mint amilyen az eredeti masinában ketyegett. Ezzel tegnap is szembesültem, amikor a Nintendo 64 emulátoromon a Nightmare Creatures című meglehetősen gagyi kardos-zombis csoda néha elérte a lélektani 10 fps-es alsó határt, miközben az eredeti gépben 93.75 MHz-es proci figyelt, ami hússzor lassabb a számítógépemben jelenleg szolgálatot teljesítő darabnál! Ez persze enyhén bosszantó, de örüljünk, hogy egyáltalán megoldható, hogy visszautazzunk az időben kicsit.

Original Commodore-os Aliens adatkazi – bizony ez tárolta a játék bitjeit

Ezeket a régi masinákat, az őket emuláló szoftvereket, és persze az adott gépre készült legszebb, legjobb, legegyedibb játékokat szeretném bemutatni egy most induló postsorozat keretében. Előrleáthatóan maximum két héten belül sort fogok keríteni a következő gépek bemutatására:

• Commodore 64
• Amiga (500, 1200 főleg)
• SNES
• Megadrive
• Nintendo 64

A sorrend persze még változhat attól függően, hogy épp’ melyikhez lesz kedvem 🙂 Az Amiga például nem kevés macerával fog járni, márcsak azért is, mert elég bonyolult az emulátora (a jó öreg WinUAE), és már elég régen használtam, szóval lesz mit újra kitapasztalni a használatával kapcsolatban. Kihagyni viszont semmiképpen sem szeretném, mert az Amiga volt az a masina, ami grafikailag, és hangképzési képességeket illetően is olyan csodákra volt képes a kilencvenes évek elején, ami még ma is élvezhető, és nem csak az olyan elvakult retro-őrülteknek mint én 🙂

Szóval ez a terv, ha esetleg ötletetek, kívánságotok lenne ezzel kapcsolatban, akkor kommentben súgjátok meg, és meglátom mit tehetek!

In medias res, íme a hír:

Információink szerint a 12 ezer dolgozó jelentős részének duplán utalta ki a munkabérét a BKV. Azt, hogy pontosan hány emberről van szó, nem tudni, a túlfizetés becslés szerint kétmilliárd forint lehet. Most a BKV levélben kuncsorog a dolgozóknál, küldjék vissza a pénzt. A dolgozók viszont megtehetik, hogy nem küldik, és akkor nagy baj lehet a likviditással.

(forrás)

Ez volt az első információ, ami ma elért hozzám az éteren keresztül (a reggel hatos hírekben hallottam, de az Index-en már tegnap éjfél előtt kint volt). Ahogy a fenti írásban is olvasható, a malőr hatalmas veszteséget – pontosabban hm… kellemetlenséget – jelent a vállalatnak, bár azt azért hozzá kell tenni, hogy ez csak átmeneti: a törvény kimondja, hogy ilyen esetekben maximum a bér harmadáig terhelhet a munkáltató hónapról hónapra egészen addig, amíg a járandóságait vissza nem szerzi.
Azon gondolkoztam, hogy milyen vicces lenne, ha erre a lépésre nem lenne lehetősége a BKV-nak: vajon visszafizetné-e a jegyellenőr, a metróvezető, vagy a nyakig olajban úszó buszszerelő a pénzt? Elvárhatna-e lojalitást a vállalat, amelynek fél vezérkara előzetesben ül sikkasztás miatt (és nem szarral gurigáztak ezek a mélyen tisztelt hölgyek-urak)? Beleképzelve magunkat a 90-100ezres fizetésekből élő vállalati ranglétra alján helyet foglaló melós helyébe tegyük fel a kérdést magunknak: vissza akarjuk-e fizetni azt a plusz száz rongyot egy olyan cégnek, amelynek (ex)vezetői hosszú évekig herdálták a közvagyont?
Persze így, hogy lehetőségük van visszavonni a következő pár hónap fizetéseiből a hiányzó kétmilliárdot (amúgy röhej, hogy nem volt olyan főkönyvelő, vagy bérszámfejtő a cégnél, akinek feltűnt volna ez a hatalmas hiba) már nem annyira érdekes a kérdés: aki még nem költötte el (ami megtörténhetett úgy is, hogy a bank csípte le régóta fennálló tartozás rendezéseképpen), az valószínűleg igyekszik majd rendezni a dolgot a május 14.-ei határidőig. Aki viszont már – akár így, akár úgy – a seggére vert, az felfoghatja az egészet úgy is, hogy akarata ellenére bérelőleget kapott a cégtől – kérdés, hogy ezek az emberek számíthatnak-e retorzióra a vezetőség részéről, függetlenül attól, hogy milyen ok vezetett oda, hogy nem tudta „virítani a lóvét”. Félő, hogy nem fogják megúszni szárazon a munkáltatójuk hibáját, de ne legyen igazam.

Kint az első igazán tavaszi zivatar verte a párkányt, és ő csak bámulta a monitort a félhomályban. Kávét kortyolgatott, amelynek minden löketétől kirázta a hideg. – Ez kurva erős – állapította meg – biztos jó ötlet ilyet innom este tízkor? Éjfélkor már le kéne feküdnöm, hogy holnap ne legyek zombi… – újabb korty következett, majd ujjaival végigsimította a billentyűzetet. Nézte a betűk, és számok látszólagos összevisszaságát, és azon elmélkedett, hogy milyen elképesztő az, hogy segítségükkel szinte bármit meg lehet fogalmazni, el lehet juttatni más embereknek, gondolatokat, érzéseket, kételyeket, örömöt, bánatot, csalódást, szeretetet… egyszóval bármit! Gyakorta kapta magát azon, hogy ehhez hasonló elmélkedésekbe merülve csodálkozik rá az élet hihetetlen sokszínűségére, amely bonyolultságával együtt mégis egy tökéletes rendszert alkot… és igen, a technikát is lenyűgözőnek találta, azokat a lehetőségeket, amiket ma már mindenki természetesnek vesz: az internetet, a televíziót, a rádiót, és az elektromosságot. – Az ember diadala, és együttműködésre képességének legszebb példája az, hogy képes volt létrehozni egy olyan hálózatot, amelyen keresztül bárkivel kapcsolatba léphetünk a Földön – gondolta, és elmosolyodott – lehet, hogy mégiscsak érdemesek vagyunk arra, hogy éljünk? Minden hibánkkal együtt mégiscsak csodálatosak vagyunk egytől-egyig! Még a legprimitívebb ember is csodaszámba megy a szervezete komplexitásával, az agyműködésével, és gondolataival, legyen szó egy hiperérzékeny költőről, vagy Józsi bácsiról a falusi kocsmában. Az pedig, hogy mi megy végbe egy nőben a terhesség alatt már tényleg lenyűgöző: olyan komplex folyamatok zajlanak le azalatt a kilenc hónap alatt, amelyek logikája, célszerűsége minden elismerést megérdemel! Ki volt az, aki kitalálta, hogy ez így legyen? Isten? – morfondírozott. Tényleg létezik egy fehér lepedőbe öltözött nagyszakállú fószer valahol a felhők felett, aki kitalálta, hogy milyen enzimek, és hormonok termelődjenek, hogyan osztódjon a zigóta, hogyan fejlődjenek ki a létfontosságú szervek? Sőt, az ő zsenialitásának köszönhetően változtatja meg színét a kaméleon? Az ő ötlete volt, hogy a cápáknak dupla fogsoruk legyen? Ő adott hihetetlen intelligenciát a delfineknek, a kutyáknak, és a disznóknak? Neki köszönhetően látnak a macskák szinte tökéletesen a sötétben? Tényleg létezik egy mindenki felett álló zseni, aki kiagyalta ezeket a dolgokat, vagy tényleg csak evolúció létezik, semmi más?
– Hülyeség ilyesmin gondolkodni, úgyse vezet sehova – gondolta, és belekortyolt az ásványvizébe leöblítendő a kávé maró keserűségét. Elöntötte a nyugalom, és a béke érzése, mert hirtelen mindent nagyon rendben levőnek érzett: a kint zuhogó esőt, a lágy zenét, a szövegszerkesztő sötétszürkéjét, a nyiladozó virágokat, a zöldbe boruló fákat, az esőszagot és az égen rohanó felhőket… minden a helyén volt, és nem hiányzott egy darabka se a puzzle-ből. Hálát érzett azon néhány ember iránt, akik lenyűgözték intellektusukkal, empátiájukkal, és szeretetükkel. – Jó helyen vagyok – gondolta, és lassan a billentyűkre ejtette ujjait.

Tegnap este azon filózgattam szobám félhomályában – miközben a párkányomat verte a friss tavaszi eső, csak hogy még költőibb legyek -, hogy minek köszönhető az, hogy egyes bloggereknek elég csak azt bevakkantani az oldalukon, hogy fapapucs, vagy brekeke, és egyből jön vagy harminc komment lereagálandó ezt a megnyilatkozásukat. Persze a kommentek száma nem feltétlenül mérvadó, látom én is a látogatottsági statisztikáimat, és tudom, hogy sokan olvastok, de mégis… Miért van az, hogy egyesek olyan irigylésre méltó helyzetben vannak, hogy ha netán néhanapján publikálnak egy értelmes gondolatot (esetleg olyasmit, ami megoszthatja az olvasóit őszinteségével, nyers stílusával, esetleg inkorrektségével), akkor kommenthegyek keletkeznek, amelyekben az olvasók tucatjai fejtik ki a véleményüket a cikkről, és a többi hozzászóló álláspontjáról? Bármennyire is költőinek tűnik a kérdés (és akár itt el is nyisszanthatnám a postot a levegőben hagyva megválaszolatlanul), de nem az: tisztában vagyok azzal, hogy mi tesz egy bloggert igazi gondolkodóvá, akinek megnyilatkozásait tömegek olvassák, és reagálják le – akár komment formájában, akár Google Reader-es/Facebook-os/akármis megosztás formájában. Amúgy nagy fájdalmam, hogy nem tudom trackelni azt, hogy milyen megjegyzéssel osztják meg a postokat az olvasóim a fent említett szolgáltatások segítségével, és sajnos egyelőre úgy fest, hogy nem is született megoldás ennek áthidalására – a ‘Share with note’, és társai sajnos a blogon születő kommentek számát csökkentik minimálisra, bár – pont a követhetetlenségük okán – lövésem sincs, hogy hány postomat gondoltátok megosztásra érdemesnek, a hozzájuk fűzött kísérőszövegekről („ez a csávó mekkora egy pöcs”, „mennyire durva már ez!”, „ez azért már tényleg felháborító, hogy mer ilyet leírni?”, és társai) nem is beszélve. Sebaj, térjünk vissza jelen vizsgálódásom fő tárgyához: milyen módon lehet nyüzsgő, kommentelőktől hemzsegő blogot csinálni? Természetesen az, hogy nagyjából tudom a módszert bőven nem jelenti azt, hogy valaha is el fogok jutni arra a szintre, hogy naponta több száz, esetleg ezer egyedi látogató vonzzon a blog, de – hihetetlenül őszinte leszek: ez a távlati célom. Nem a reklámbevételért, nem azért, mert kisebbségi komplexusból adódó megalomániám van (akik ismernek tudhatják, hogy nem szeretem másokra ráerőltetni az akaratom), nem azért, hogy én legyek a jani… egész egyszerűen szeretném, ha sokan visszajárnának olvasni engem. Úgy gondolom, hogy egy sikeres blogger ismérvei a következők:

1. csinálja régóta: a legtöbb esetben fontos az, hogy évek óta rendszeres időközönként jelentkezzen valami új okossággal az ember. Minél régebb óta feccöli bele szabadidejének jelentős hányadát valaki az oldalába, annál nagyobb az esélye annak, hogy sok ember találjon rá akár keresőmotorokon, akár más oldalakon keresztül.
2. írjon jól: ez az, amin nekem is van mit fejlesztenem… ha valakinek utánozhatatlan a stílusa, egyedi, és főleg szellemes, akkor akár rövid idő alatt is begyűjthet tetemes mennyiségű rendszeres olvasót – az, hogy sikerül-e fenntartani a színvonalat, és megtartani őket már más kérdés.
3. legyenek saját forrásai: ez lehet valami primőr külföldi oldal, amelynek cikkei alapján írhat relatíve friss hírekről (én is folyamodtam ehhez a módszerhez pár hónapja), de lehet akár a saját kútfő is – vannak bloggerek, akiknek bölcsessége épp elég a sikerhez. Ők azok az emberek, akik vannak annyira értelmesek, hogy nincs szükségük az internet, és egyéb médiumok mankójára, mivel a saját életükből is képesek olyan okos következtetéseket levonni, hogy az ember leteszi a haját. Kár, hogy némelyikük ezzel túlontúl is tisztában van, és ennek köszönhetően beképzelt, és arrogáns.
4. legyen hasznos: akár úgy, hogy egy-egy mondata megragad az emberben, akár úgy, hogy beszámol olyan oldalakról/programokról/módszerekről, amelyek megkönnyítik az ember életét. Vannak, akik a blogjukat erre teszik fel – nem is rossz hatásfokkal. Kár, hogy az effajta tematika arra vezet, hogy csak az információk miatt látogatnak vissza az olvasók, az író személye senkit sem érdekel, pláne a gondolatai.
5. legyen konkrét elképzelése arról, hogy mi a központi téma: a tematika nagyon fontos, és ez pont egy olyan aspektus, ami nálam hibádzik. Ha megnézzük a „nagyokat”, akkor azt látjuk, hogy minden jól futó blog egy téma köré szerveződik, legyen az a BKV, a politikusaink, a geek-témák, a gagyi számítógépes játékok, vagy akár a falusi élet szépségei. Aki keveri a témákat össze-vissza (versre forráskód, esetleg társadalomkritikára pózolj fasszal kép :)), annak szembe kell néznie azzal, hogy nem fog tudni kialakulni egy egységes olvasótábor. Mint már említettem ezzel én is tisztában vagyok, de nem akarok és nem tudok egységesíteni, így csak azokat kötheti le az oldalam hosszú távon, akik – hozzám hasonlóan – imádják a számítástechnikát – a retro-t is beleértve -, enyhén szentimentálisak, továbbá kívülálló anarchistaként szemlélik a politikát 🙂
6. legyen jó a marketingje: a blogolásban az a jó, hogy néha cégér nélkül is kapós lehet a bor, ha igazán jó: ha valaki nem fordít figyelmet a SEO-ra, meg a közösségi oldalakon való részvételre még előfordulhat, hogy idővel rengeteg olvasót fog vonzani nap mint nap a blogja. Ez persze a rögösebb út, ami hosszabb távon fizetődik ki, és csakis és kizárólag minőségi blogolással járható: aki nem ír fogyaszthatóan, és jól (na ez megint egy megfoghatatlan, és nagyon relatív fogalom… kinek mi a jó?), azt soha nem fogják „felfedezni” az emberek, bár ilyen esetekben a fenti módszerek is csak egy-egy beeső látogatót eredményeznek, akik – miután konstatálják, hogy a blog tartalma nem izgalmas/hasznos/stb – többet vissza se néznek majd. Klasszikus példa a saját tapasztalataim alapján a „pornó” (súlyosabb esetben „pórno”, esetleg „nagy csöcsök”) szóra kereső netezők, akik szerintem egész gyorsan bezárták az oldalamat, miután találkoztak ezzel a postommal 😀 Én azon a véleményen vagyok, hogy haladni kell a korral: ha most épp az a divat, hogy mindenki fészbúkozik, akkor igenis érdemes megjelenni ezen a felületen. Nem gondolom cikinek, meg méltóságomon alulinak (:) ) azt, hogy minél kényelmesebbé teszem a Google-nek, Bing-nek és társaiknak, hogy robotjaik feltérképezhessék az oldalamat, mint ahogy azt sem, hogy igyekszem minél jobban kihasználni a Facebook lehetőségeit. Ami viszont örökérvényű igazság – és ezzel csak ismétlem magam: hiába a legjobb találati eredmény, a sok fizetett hirdetés, ha maga a „termék” nem felel meg a fenti pontjaimnak.

Szerintem ezeknek kell teljesülniük ahhoz, hogy valaki sikeres blog tulajdonosa lehessen. Persze biztos lehet még bővíteni a listát, de a lényeg mégis ez: sok munka, türelem, és alázat. Ennyi kell, a többi sallang.

Olyan régen volt már hétfőpost, hogy szinte el is felejtettem mennyire jó leírni, hogy a hét indítása mindig egy elég nyögvenyelős, ámde különleges nappal történik, amely gyakorta okoz akkora traumát számomra, hogy csak hosszas rehabilitációval tudom túltenni rajta magam. Cseszhetem, hogy 6-7 órát alszok, a hajnali kelés úgyis kikészít, és ez csak mostanra látszik enyhülni, hogy egyre szebb idő van, és egyre korábban kezd derengeni az ég alja. Sebaj, ennek is megvan a hangulata (hogy a hasznáról, a még egy otthon töltött estéről ne is beszéljünk). A vasárnap esték amúgy általában a Heti Hetes megtekintésével szoktak zárulni (tudom-tudom, ez annyira gusztustalan, hogy helyette akár mondhattam volna azt is, hogy ezeken az estéken különféle latexcuccokban fajtalankodok kisállatok bevonásával, de az igazat megvallva néha szórakoztat – néha viszont kifejezetten dühít). Ez alól a tegnapi eset kivétel volt, mivel nem volt erőm és főleg kedvem a jópofáskodásukat hallgatni, de még mielőtt végképp letaglózott volna az álom még megnéztem egy érdekes ismeretterjesztő filmecskét a Discovery-n, amely a Csendes szörnyetegek (Monsters inside me) címet viselte, és arról szólt, hogy nem érdemes a Viktória-tóban fürödni, mert esetleg az ember agyába férgek költözhetnek rá néhány évre. Korrekt kis műsor volt nna, le volt vezetve ezeknek a parazitáknak az életciklusa, az általuk okozott tünetek, meg hasonlók… a fószer, akinek 40 évvel a vietnami háború után jött elő a kis élősködők által okozott betegség is elég brutális volt: konkrétan elkezdett váladékozni a lába, mint kiderült azért, mert ezek a kis drágák kilyukasztották az egyik nyirokvezetékét. Ha van Discovery-tek, és érdekelnek az ilyen khm… érdekes témák, akkor nézzétek vasárnap este 9-kor a következő részt! (Eszembe jutott egy System of  a Down dalszöveg erről a témáról: „Pull the tapeworm out of your ass, hey!” :D)

Visszatérve a reggelre: még útközben hallottam, hogy Sebestyén Balázsék reggeli rádióműsora pont Fehérvárról jelentkezik, ráadásul nem messze van a buszpályaudvartól az ideiglenes stúdiójuk. Miután leszálltam el is sasszéztam arrafele, és egész szürreális volt látni, hogy ott ülnek azok az idióták, akiknek a hangja épp a fülesemben szól, és jéé a szájuk is pont abban a szinkronban mozog, ahogy én hallom a rádióban! 🙂 Aztán – remek megfigyelő-kézségről téve tanúbizonyságot – feltűnt, hogy hangszórók is vannak felállítva az alkalmi stúdió körül, amelyek arra hivatottak, hogy a műsort hangosítsák ki. Újabb érdekes élmény volt, az hogy miután kivettem a fülest ugyanazt hallottam, mint előtte 🙂 Kár, hogy nem tudtam sokáig élvezni a show-t, mivel sietnem kellett dolgozni, mindenesetre feldobták a reggelemet.
Beérve aztán azzal fogadtak a többiek, hogy láttam-e ma már a napiszar.com-ot. Mondtam, hogy nem az szokott lenni az első teendőm beesve az albérletbe reggel, hogy azt az oldalt nézegessem, úgyhogy egyelőre kimaradt. Kiderült, hogy azért volt ennyire életbevágóan fontos ez, mivel az egyik kolléganőm felkerült erre a remek oldalra, mivel valaki khm… kicsit megkozmetikázta a profilját iwiw-en, és – minő véletlen – tudomást szereztek erről a szerkesztők is. Sorra kerülnek fel olyan emberkék ide, akiket én is ismerek, de mentségemre legyen mondva, hogy mindegyiket csak látásból 🙂 Mindenesetre ma ez volt a fő téma a cégnél (olyannyira, hogy még a főnökömnek is feltűnt, hogy valamin kurvára röhög mindenki, majd amikor elmondtuk, hogy mi a röhej tárgya, akkor csodálkozástól tágra nyíló szemekkel kérdezte tőlem, hogy „van ilyen oldal, hogy napiszar.com?” :D)
Dél fele már erősen kezdtem fáradni, ami a kialvatlanságnak, és annak a ténynek volt köszönhető, hogy nem ettem egész nap semmit. Ezt – úgymond koronázandó – belefutottunk Oracle upgrade közben egy olyan hibába, amit 4-5 órán keresztül hiába próbáltunk kijavítani. Nem segített a legjobb barátunk, a Google se, így maradt a hiábavaló balfaszkodás, mint alternatíva – mondanom se kell: eredménytelenül. Az ilyen sötétben tapogatózás nagyon sok energiát kivesz az emberből, és persze a végén nem volt legalább egy kis sikerélmény kárpótolandó a sok szívásért: egész egyszerűen feladtam. A legbosszantóbb az az egészben, hogy ha csak egy kicsit jobban értenék hozzá, akkor esélyes, hogy kábé 10 perc alatt megoldhattam volna a problémát, ebben egészen biztos vagyok. Sebaj, majd holnap újra nekiugrok.
Most viszont publikálom ezt a postot, beizzítom az Urban Terror-t, és lövök kicsit. Épp eléggé le fog szedálni ahhoz, hogy jóval éjfél előtt be tudjak dőlni az ágyba, mint egy darab fa. Holnapra már több erőm lesz blogzani is, egyelőre ennyire tellett 🙂

Hja, még valami: azért ma is alkottam 🙂