Ma rájöttem, hogy felesleges attól aggódni, hogy a túlzott külföldi behatás, és az idegen vállalati kultúrák beszivárgása tönkretenné a jól megszokott magyaros virtust, és a hagyományos echte ungarische problémamegoldói képességeket! Tudjátok, hogy miről beszélek: amikor nem úgy oldják meg egy tankcsapdás, lövészárkos szinten kátyús út gondját, hogy megkínálják egy kis aszfalttal, hanem szépen kiraknak egy sebességkorlátozó táblát a kérdéses útszakasz elé, oszt jónapot. Na ugyanez megy a cégemnél is: a kártyás beléptetőajtó nem akar normálisan záródni saját magától? Van megoldás: rakjunk ki egy „Csukd be az ajtót légyszíves!” feliratú A4-es lapot rá, ahelyett, hogy hívnánk egy illetékes elvtársat, hogy csinálja meg, és persze álljunk lesbe, hogy be tudjunk szólni azoknak a bunkóknak, akik ezt nem teszik meg. Ja és persze az én anyámat, ha ezen felháborodok…
A plafonon lógó félig leszakadt lámpatestben villódzó neon fénye kísérteties árnyjátékot varázsol a csupasz falakra. A sötét sarok mögül vészjósló morgás hallatszik, és mintha valami árny villanna át a folyosó végén pislákoló vörös fényű kijelzők előtt. Idegesen markolászod az elemlámpádat, és a csóváját össze-vissza kapkodva próbálod azonosítani az ijesztő hangok forrását. Mindhiába, a hörgés valahonnan a sarok mögül hallatszik. Lassan megindulsz felé, bakancsod az egyik szerencsétlenül járt karbantartó vérében tapos. Óvatosan elteszed az elemlámpát, és célra tartva a shotgunt befordulsz a sarkon. A látvány ami eléd tárul letaglóz: sokk járja végig az agyad, és ez a pillanatnyi késlekedés pont elég ahhoz, hogy a plafonon prédára váró agyaras rém a nyakadba vesse magát. Még érzed, ahogy hatalmas szemfogai a nyakadba tépnek, majd elveszted az egyensúlyod. Sikolyod sokáig visszhangzik a fémfalakon pattogva, de már nincs senki, aki hallhatná…
Remélem, hogy ezzel a kis szösszenettel sikerült nagyjából vázolni a Doom3 nevű játék hangulatát (amúgy ha tetszett, ezen a linken még olvashattok tőlem két hosszabb hangvételű Doom által inspirált novellát). Ugyebár – ahogy már említettem – felraktam a gépemre néhány év után újra, mivel érdekelt a hozzá elkészült szinkron, melyben (legalább) két karakternek is én adtam a hangom. Már „találkoztam” mindkettővel ma, tehát a játéknak meglehetősen az elején ténykednek. Kapásból az űrhajóból kiszállás után a padon ücsörgő kopasz szemüveges fószer hangja is az enyém, meg a későbbiekben az egyik kezelőpanellal babráló tudós is én vagyok (a Service Bridge-s résznél, ha ez mond valakinek valamit).
Sztoriját tekintve amúgy a játék elég egyszerű: adva vagyon egy multicég, amelynek a Marson létesített kolóniáján elszabadul a pokol egy dimenziókapu megnyílását követően. A pokol elszabadulását tessék szó szerint érteni: miután megtaláljuk a tudóst, akinek a megkeresésére minket, a kopaszt jelöltek ki egy elhagyatott bázisépületben egyből ijesztő jelenetnek leszünk szemtanúi: szerencsétlen barátunk hablatyolni kezd valami gonoszról, majd – némi hátborzongató effekt után – zombivá válva nekünk is esik. Ezután indul be a játék igazán: kétségbeesett bejelentkezéseket kapunk a többi katonától a rádiónkon, a vörös riadószirénák fénye össze-vissza festi a folyosókat, és hirtelen mindent elözönlenek a szörnyek…
A játék feelingje egész jól átjön ebből a videóból!
Ez a játék iszonyatosan félelmetes. A szűk folyosók (amelyek könnyen klausztrofóbiát okozhatnak még a monitor előtt ülve is), a folyamatosan villódzó fények (vagy éppen a vaksötétség, amelyben csak az elemlámpánkra számíthatunk), a váratlan, és nagyszerűen megkomponált fordulatok (tudod, hogy ki fog ugrani a lépcső alól, mert már játszottál a játékkal, mégis majdnem beszarsz, úgy megijedsz tőle), a magány érzése (néha találkozunk csak túlélőkkel, de ők is elég passzívak), és a néha (inkább gyakran) a hátunk mögül támadó lények megalapozzák a folyamatos rettegést.
Mindehhez hozzájárul persze, hogy ahogy haladsz a játékkal úgy lesz egyre elborultabb: a végén már a falakon belekhez hasonló csápok lüktetnek (szó szerint!), és ahogy közeledsz a főgonoszhoz úgy lesz egyre groteszkebb a környezet. A kezdeti snassz kis zombikat felváltják az ijesztőbb lények, mint például a személyes kedvenceim, a méteres pókok. Ezekhez kötődik életem legnagyobb megijedése számítógépes játéktól, amely következtében majdnem hanyatt estem a székkel anno 🙂 Az történt ugyanis, hogy épp egy nagy TFT-kijelzőt tanulmányoztam a játékban elmélyülten, amikor egyszer csak a képbe felülről belógtak egy ilyen kis aranyos lábai. Nos, ott közel voltam az infarktushoz 🙂 Ha még azt is megmutatom, hogy ezek így néznek ki, akkor érthető, hogy miért reagáltam így, amikor egy ilyen majdnem a nyakamba esett (persze-persze, ez csak egy játék, de ezt magyarázzátok meg az embernek, amikor már órák óta játszik, és totál beleélte magát):
Szóval megvannak a játék szépségei az tuti. Maga a grafika is nagyon ütős, sőt szerintem a mai napig se kell nagyon alábecsülni a motor képességeit, mivel fullra húzva igen szép látványt tud produkálni a monitorra. Az idSoftware amúgy is híres volt arról, hogy nagyon profi motorokat dob össze, és ezzel a játékkal újra bebizonyították, hogy ők az FPS-hegesztés mesterei. Amúgy kicsit off, de itt kell megjegyeznem, hogy legújabb eresztésük, a Rage is meglehetősen állejtősre sikeredett, elég ha megnézitek ezt a videót róla!
Szóval aki szeretne egy kicsit rettegni, annak szívből ajánlom hababa magyar szinkronjával megbolondítva ezt a régi klasszikust. Egyetlen hibája van csak: az, hogy monoton kicsit a játékmenete. Ez valóban így van, de engem valahogy le tudott kötni a folyamatos halálfélelem, így nem vettem észre ezt a problémát 🙂
A mai borongós reggelen nagyon nagy szüksége lehet az embernek némi örömforrásra, hogy legyen kedve túlélni a napot. Ma már volt néhány ilyen momentum, ami felvidított (például a Vadon Jani, meg a Balázs ökörködése reggel a Danubiuson, amit csak hétfő hajnalban szoktam néha hallgatni a buszon, ami néha azt eredményezi, hogy mindenféle előjel nélkül hangosan felröhögök az utazóközönség legőszintébb megrökönyödésére), továbbá az a mókás tény, hogy betérvén a Raiffeisenbe már régi ismerősként rámköszöntek az ott dolgozók (látjátok, úgy is lehet ismerősöket szerezni, hogy sokat jársz bankba könyörögni). Szóval voltak azért mókás dolgok, de a legjobb akkor várt, amikor végre beestem az albérletbe, és gyorsan lecsekkoltam a neten a cuccaimat. Péntekről nyitva maradt egy lapfül, amelyet nem tudtam eléggé kivesézni akkor, és most nézegettem meg a részleteket rajta. Egy jó öt évvel ezelőtt elkezdődött project oldala volt az, amelyben én is részt vettem néhány éve, és a Doom3 nevű klasszikus FPS magyar szinkronjának elkészítését tűzte ki célul az ötletgazda. Annak idején talán még a Rossz PC játékok blogon olvastam a felhívást, hogy szinkronhangokat keresnek, és én is felvettem a kapcsolatot a hababa fedőnéven futó sráccal, és küldtem is neki néhány wav file-t további felhasználásra. Amúgy nagyon sokat szenvedtem velük, mivel nem voltam megelégedve soha a végeredménnyel, így csináltam mindegyikből vagy harminc variációt. Azok után, hogy ezzel a pár tőmondattal is megküzdöttem, rá kellett jönnöm, hogy bizony a szinkronszínészi munka se könnyű kenyérkereset, sőt. Most – hogy már több videó is elérhető a project weboldalán – arra is rá kellett eszmélnem, hogy a többi „hangdonor” sokkal jobb munkát végzett, mint én (például érdemes megnézni az ázsiai arc haláljelenetét ezen a linken, profi munka!), szóval az impozáns bandából kicsit kilóg majd az a pár karakter akiket én személyesítettem meg, de sebaj 🙂
Szóval ma reggel ez az alábbi kis videó volt az örömködés tárgya számomra, amelyben bizony az én hangomon szólal meg a Sinclair nevű tudós, tessék megtekinteni (talán lesz Youtube-link is előbb-utóbb):
Ma már rakom is fel majd délután újra a játékot, úgyis végig akartam tolni még egyszer 🙂
Alig néhány perce regisztráltam be magam a Google legújabb szolgáltatásába, ami a Google Wave névre hallgat. Tudni kell rólam, hogy alapvetően ki vagyok békülve a világ leglazább multicégének termékeivel, mivel kiforrott, átgondolt, praktikus tervezés jellemzi őket általában, és nagyban megkönnyítik az ember dolgát, sőt, időt is spórolhatunk a használatukkal. Erre jó példa, ha összehasonlítjuk mondjuk a Freemail, és a Gmail felületét, vagy amikor a Google Reader segítségével három perc alatt feltérképezhetjük a kedvenc oldalaink frissülését. A blogomat az Analytics nevű tool-juk monitorozza, útvonalat ma már csak a Google Maps-szel tervezek, és ha igazán szentimentális hangulatban vagyok, akkor a Google Earth-tel ruccanok le lazulni egy kicsit Jamaica partjaira. Szóval – mindenféle ellenérzést félretéve, ami zsigerből bennem van egy ilyen nagy cég ennyire mindent átszövő érdekeltségei iránt – kedvelem a céget, és az általa nyújtott szolgáltatásokat.
És most befutott az életembe a legújabb, a Wave. Ezért először is szeretnék köszönetet mondani nomad84 barátomnak, aki megkínált egy meghívóval (amelynek darabját az eBay-en 8-16000 forintnak megfelelő fontért(!) is eladásra kínálták esetenként), így lehetőségem nyílik tesztelni a rendszert. Különösebben komoly szakdumát ne várjatok el tőlem, mivel szubjektív benyomásaimra támaszkodva szeretném megírni ezt a cikket, ezért túl sokat nem is olvastam utána, hogy egyáltalán mire is jó ez 🙂 Kezdésnek íme egy screenshot róla:
Elemezzük egy kicsit a képet: bal oldalon a szokásos Gmail-hez hasonló elrendezésű és funkciójú gombok sorakoznak, alul a partnerlistával. Ez eddig rendben van. Középen – mint egy jó email-kliensben – sorakoznak a beszélgetések, amelyek ezúttal már Wave-eknek nevezendők (mindjárt kifejtem, hogy miért azok), úgyhogy én már el is kereszteltem ezt a részt a frappáns Hullámtér névre 🙂 Itt azé’ már vannak érdekességek fent a toolbar-ján, mert pl. ilyet hogy Mute (azaz Némítás) még nem nagyon láthattunk eddig. Feltételezem, hogy az adott Hullám (azaz úgymond beszélgetésfolyam) további frissüléseit nem jelzi onnantól a program.
A jobb oldal a legérdekesebb az egészben szerintem. Kezdjük azzal, hogy mit is takar a Wave kifejezés. Wave-ek azok a valaki által megkezdett beszélgetések, amelyekhez a meghívott résztvevők hozzászólhatnak (nem csak egymás után, hanem bármelyik részéhez), linkelhetnek videót, képet, akármit, és ezek a diskurzus-folyamok a Playback funkcióval előre-hátra tekerhetőek. Ennek segítségével bármikor megnézhetjük, hogy pl. 4 nappal korábban mit is írt a partnerünk, és lépésről-lépésre végignézhetünk mindent ami közben történt. Chatelésre is alkalmas a cucc, bár kipróbálni még nem volt alkalmam, de ez a funkció se teljesen új, mivel a Gmail Gtalk funkciójával már régóta lehet. A Wave-kbe lehet szavazásokat implementálni (ahogy a képen is látszik), sőt a későbbiekben pluginok segítségével tovább lehet majd bővíteni a lehetőségek tárházát!
Első benyomásaim alapján használható rendszert kapunk megintcsak a nagy G-betűs cégtől, amely segítségével talán még könnyebb lesz tartani a kapcsolatot távoli ismerőseinkkel. Egyesek szerint ki fogja váltani az e-mail-t, amely negyven éve segítette a Föld különböző pontjain élők kommunikációját. Én ezt nem tartom valószínűnek, sőt valami megmagyarázhatatlan ellenérzés van bennem, ha belegondolok, hogy minden netes tevékenységem egy cég kezében fusson össze. Biztos bennem van a hiba.
Biztos bennem van a hiba?
UPDATE:
időközben sikerült kipróbálnom a Wave chatszolgáltatását is. Tudni kell róla, hogy látod realtime-ban, ahogy a partner gépel (tehát azt is, amikor mondjuk félreüt egy betűt, és javítja, például ha beírja, hogy te rohadt kis görény, majd visszatörli :D), és egymásba ágyazva egy beszélgetésen belül több témát is indíthatunk. Elsőre kicsit bonyolultnak tűnt a számomra, de gyakorlott fórumozók/kommentelők/Gmailezők számára egész könnyen kezelhető lesz a rendszer:
UPDATE2:
azoknak, akik eddig parasztvakításnak tartották ezt az egészet ajánlom ezt a kis írást, amelyben körüljárja a szerző, hogy mire lehet majd a Wave-t használni mondjuk az orvostudományban: katt ide!
Hihetetlen, de igaz. Jöhetnek új technikák, tapogathatjuk a telefon kijelzőjét kedvünkre, chatelhetünk nagyfelbontású videón az amerikai nagybácsinkkal, élhetünk át valós háborús élményeket a monitoron megjelenő fotorealisztikus grafikájú játékok által, ugrálhatunk hülyegyerek módjára a plazmatévé előtt a Wii távirányítójával, megkaphatunk bármilyen információt egy pillanat alatt a Google segítségével, és mégis… van ez a velem egykora születésű (sic!) masina, ami örök, és elpusztíthatatlan: a Commodore, azon belül is a hatvannégyes. Gondolná bárki is, hogy ahhoz képest, hogy a csillaga rééééges rég leáldozott (kábé 15-17 éve szerintem) még most is lát benne fantáziát egy fejlesztőgárda? Pedig így történt, 2009-ben, huszonhét(!) évvel az első piacra dobása után megjelent rá egy rendkívül profi játék, amely a Knight’n’Grail névre hallgat! A gép határait eléggé feszegető cuccról tessék megtekinteni az alábbi videót:
Az animációi, és a grafikai megvalósítása a legszebb időket idézi, és szerintem mai szemmel is elég élvezhető látványvilággal rendelkezik (és most tessék elvonatkoztatni a Crysis-től és társaitól). Nem hittem volna, hogy lesz valaha friss játék is az öregre, és nem csak az agyonunt Rick Dangerous-sal (flash verzió itt!) és társaival lehet most már csak játszani… Ami kicsit meglepett az az, hogy a fejlesztők weboldalán pénzért lehet megvásárolni a programot, de sebaj, majdcsak átkonvertálja valami jótét lélek emulátor-formátumba. Milyen röhejes már: C64-es játékot leszedni kalózverzióban torrentről! 😀
Tényleg nem akartam már velük foglalkozni mostanában (mert ugye megkapták az ívet itt és itt is), de megint kiakasztottak. Komolyan mondom érdemes egy ilyen cégnél dolgozni, mert szinte naponta van mit írni róluk. Ez köszönhető annak, hogy szegények nagyon unatkozhatnak, és van idejük mindenféle agyatlan baromságokkal idegesíteni a többieket, mint ahogy ez tegnap is történt (és ma is tart persze…).
Tegnap ugyanis – néhány óra leforgása alatt – 16(!!) mail esett be a céges fiókomba, amelyeknek 90%-a azt a témát járta körül, hogy milyen az egyik fehérvári konditerem. Olvashattam véleményeket, plafonmagasság-elemzést („A mennyezetet nem találtam alacsonynak 3,5 méter körül lehet” meg ilyenek), súlyokkal kapcsolatos okfejtéseket („A gépek újak, amerikaiak. Ezért van angolszász egységekben a súlymérték, de mellé oda van írva kilogrammban is igaz kisebb betűkkel.”), szóval kábé csak a recepciós csaj mellméreteit nem taglalták ki a levelek küldői (bár annak lehet, hogy több értelme lett volna). Nekem ezzel az égadta világon semmi bajom nem volt, csak egy: az hogy K**VÁRA nem érdekel! Nem fogok se oda, se máshova gyúrni járni (pedig egyszer már elhatároztam anno… :)), meg különben is milyen dolog körlevélben levelezni egymással? Azt a 3-4 embert akik egymásnak osztják érdekli a téma, de a maradék több mint százat tutira nem. Az egész alapja az volt, hogy valamelyik gyurmamester megreklámozta a helyet egy aranyos körlevél segítségével (=spam), amit a többi agyatlan hülye „Válasz mindenkinek”-kel reagált le tizenvalahány alkalommal, és lőn káosz. Az egyik alulszocializált barom még azt is megírta, hogy:
Speciel nekem is a Magma van közelebb, és meg vagyok vele elégedve. Tehát maradnék, bármi legyen is a terv a későbbiekre való tekintettel…
Ki a f*szomat érdekel rajtad kívül, hogy hova jársz gyúrni? És miért küldöd el 150 embernek?
Az első pár témát körüljáró levél után persze jöttek az ehhez hasonló mailek is, hogyaszongya:
annak, akit illet..
vegyetek le erről a lev.listáról, léci
meg, ilyenek, hogy:
Dettó…
fantasztikus a két oldal véleményezése,de inkább a bolhapiacra tegyétek fel…tippem szerint a többséget nem érdekli se az egyik se a másik….függetlenűl a véleményektől.
Szóval köszi hogy levesztek a listáról!
Szóval az okoskáim most már ráálltak arra, hogy körlevélben tiltakozzanak a körlevelek ellen. Eddig ezt a jelenséget csak MyVip-en tapasztaltam a kicsit khm… butább ismerőseimtől (és ez is vastagon közrejátszott abban, hogy töröljem onnan a regisztrációmat), de hogy egy olyan cégnél lássak ilyet, ahol elvileg mindenki kurva okos, meg diplomázott szakember… Ma is jött már három antikörlevél körlevél, és még csak 9 óra!
Pörögnek az események! Nem elég, hogy megint csinálhattam a kedvenc elfoglaltságomat (gyk.: WordPress-költöztetés), de még a múlt heti késő augusztusból hirtelen belecsöppentünk a november végébe is! Csodálatos idők járnak, lefagy az ember keze/füle/orra a biciklin miközben kerülgeti a szanaszét repkedő karton- és egyéb papírdarabokat, amelyeket a lomtalanítás okán kihelyezett szeméthalmokból kapott fel a 80-100 km/h-s szellő. Szinte belegondolni is nehéz, hogy néhány napja még leizzadtam mire beértem a céghez (hogy a délutáni hazatekerést már ne is említsem), most meg már azon gondolkodom, hogy nem-e kéne erre az évre már hanyagolni a kerékpárt mint közlekedési eszközt, hacsak nem akarok tüdőgyulladást kapni. Furcsa kicsit ez a 30 foknyi hőmérséklet-eltérés nna. Most is esik az eső, épphogy nulla fok felett van a hőmérséklet (ami elég valószínű, hogy az alá is fog esni az éjszaka, reggel meg indulhat a roncsderbi), és kifejezetten barátságtalannak hat a néhány napja oly kedélyes városkép. Sok negatívuma mellett mindez azzal is jár, hogy a következő havi helyijárat-bérletemet már nem adhatom el, hanem bizony tényleg arra kell használnom amiért adja a cég, és én is beállok a buszon emberszagban aszalódó prolik tömegébe.
Persze – ahogy azt már megszokhattuk – hó nem lesz idén se, csak rohadt csikorgató hideg, meg eső, úgyhogy alig várom már az év eme csodás szakát. Persze, hogy nekem is novemberben kellett megszületnem (amúgy idén elég vicces napra esik a születésnapom, de ezzel már túl sokat mondtam :)), amikor már semmi életörömöt nem vélek felfedezni a világban, és már este hétkor olyan sötét van, hogy világít a negró az ember szájában. Mennyivel jobb lett volna mondjuk július 15.-én előbújni a barlangból, akkor legalább valami kedélyes kertipartin ihatná le az ember magát a szent cél érdekében, de így? Marad valami fűtött kocsma…
Azért persze nem vagyok elkeseredve, mivel az albérlet jó meleg (most végre örülök neki, bezzeg nyáron nem értékeltem ennyire), van sok kajám, megy az oldalam, és lelkesít a tudat, hogy holnapután itthagyom ezt a koszfészket. Érdekes az is, hogy ennyire még sose örültem annak, hogy belépek a cég ajtaján, mivel a kellemes 24 fok kifejezetten pozitív a kinti zord időjáráshoz képest (megmondta anno az osztályfőnököm is, hogy „fiam, te is csak melegedni jársz ide ugye?” … hát… igaza lett :D). Mondjuk néha akadnak komplikációk az odaúttal kapcsolatban, mivel ma is konfliktusba keveredtem az ipari park biztonsági őrével. Régi olvasóim tudhatják, hogy a park területén elvileg tilos kerékpározni, és nekem már többször adódott problémám ebből az őrökkel. Van egy olyan „gondom” ugyanis, hogy azokat a szabályokat, amelyeknek nem látom értelmét nem nagyon szeretem betartani. Ennek pedig aztán végképp semmi értelme nincs, mert tudok én magamra vigyázni, a felesleges cseszegetést meg nagyon nem szeretem. Ma reggel is ennek szellemében tekertem be a gyalogos kapun nagy lendülettel, és hallhattam – a headseten keresztül is! – ahogy ordít utánam az őr, hogy álljak meg 🙂 Ez már a második eset volt, amikor így próbált megfékezni (sikertelenül), de a holnapi naptól őszintén szólva félek, mert lehet, hogy már készülni fog az érkezésemre. Ez ellen is van egy taktikám: kiszámíthatatlan vagyok, néha 8-ra megyek, néha fél9-re 🙂 Ha ez se segít, akkor maximum ordítozunk egymással egy jót, segít levezetni a stresszt, más haszna nincs.
A hét első komolyabb énpostját olvashattátok, köszönöm a figyelmeteket! 🙂
Már megint túlestem egy költözésen, de – reményeim szerint – jó időre ez volt az utolsó. Délután este újra régi fényében fog pompázni a blog, szóval sztéj túnd!
Aki esetleg lemaradt volna a délelőtti hibaképernyőmről, az megtekintheti itt:
Na vééégre leesett valakinek az iwiw-nél is, hogy nem ártana valamit kezdeni az erősen elavult oldalukkal (és most nem az idióta alkalmazások bevezetését értem ezalatt, mert az nem sokkal lendítette elő a fejlődést, sőt)! A mai naptól végre majdnem úgy működik az üzifal, mint a nagytestvéren, a Facebook-on, mivel mostantól ha linket illesztesz be, akkor az már többletinfókat is nyújt, mivel látható az első néhány sora a linkelt oldalnak, meg esetleg egy kép is róla! Szemléletes példa következik (már megint):
Mennyivel jobb már, mint a régi megoldás, hogy csak egy kékkel írt sor látszott a linkekből, ugye? 🙂
Adott tehát végre a kulturált linkmegosztás lehetősége (amit persze páran majd szokás szerint túlzásba is fognak vinni), éljünk is vele! Most a saját módszeremet szeretném megosztani veletek, hogy hogyan sikerült odavarázsolni azt a kis iwiw-ikont a postok alá, amivel megoszthatjátok a cikkeket a szóbanforgó üzifalon. Tuti, hogy van elegánsabb, sőt egyszerűbb módszer is, de én (ahogy azt már leszögeztem párszor) alapvetően hülye vagyok a programozáshoz (még a mosógépéhez is :)), ezért én így csináltam:
kellett a dologhoz a Sociable nevű plugin, ami kirakja az „Oszd bele a nagyvilágba” ikonsort a postok alá. Ebbe rengeteg megosztóoldal van előre beleépítve, de sajnos az iwiw mint olyan nem tartozik ezek közé, ezért egy kicsit bütykölnöm kellett a plugin php-jával. Miután betelepítetted, és aktiváltad szépen meg kell buherálgatni a sociable.php file-t, amit két módon tehetsz meg:
1. a WordPress adminfelületén bal oldalt a menüsorban Bővítmény -> Telepítve -> a listában a Sociable melletti kis Szerkesztés gombra böksz
2. FTP-n felmész a tárhelyedre, és a blogod /wp-content/plugins/sociable mappájából lehúzod őkelmét, és a saját gépeden módosítasz rajta mondjuk Notepad++-szal.
A varázslat a következő:
a file-ban megkeresed a $sociable_known_sites nevű array-t, és az alatta elterülő listába beszúrod a következő részletet:
'Iwiw' => Array( 'favicon' => 'http://static.iwiw.net/common/image/favicon.ico', 'url' => 'http://iwiw.hu/pages/share/share.jsp?u=PERMALINK', ),
Ezután elmented, felülírod vele a szerveren található eredetit, majd a WordPress adminfelületén már meg is jelenik a választható megosztási módok között az iwiw, pipát neki, és kész is!
Remélem segítettem ezzel a leírással (pláne hogy én szívtam vele egy röpke fél órát, mivel a gyárilag javasolt kódrészlet nem akart szuperálni)!
UPDATE:
a megosztás lehetőségén túl ez az új üzenőfal egy használhatatlan szar. A már kivett pipák a szűrési lehetőségeknél nem jegyződnek meg, és ha kézzel kiszeded őket, akkor előfordulhat, hogy az egész falból egy hozzászólás (vagy annyi se) marad meg. Gratulálok, kedves iwiw-gárda! Az ilyen húzásokkal tudjátok tönkrecseszni az oldal általános megítélését, és ezzel az a gond, hogy negatív irányba sokkal könnyebb befolyásolni az ilyesmit, mint pozitívba! Szinte röhögnöm kell magamon, hogy néhány napja még a Facebook-éhoz hasonlítottam ezt a megoldást…
Úgy vettem észre, hogy valami babonás rettegés övezi az RSS-t, mintha legalábbis a Sátán alkotása lenne, pedig nagyon hasznos kis cucc. Azt gondolhatjátok, hogy mi a francnak kell ez nekem, meg egyáltalán mire való, pedig nagyon hasznos és praktikus dolog, főleg ha vannak kedvenc oldalaid, és szeretnéd mindig tudni, ha kikerül valami új infó rájuk.
Kezdjük az alapokkal: minek a rövidítése is az RSS? Alapból a Really Simple Syndication angol kifejezést takarja, amely magyarul kábé azt jelenti, hogy ‘nagyon egyszerű szindikáció” (ennyit a szakmaiságról, nem tudok magyaros kifejezést az utolsó szóra :)). Úgy kell elképzelni, mint egy file-t, amit a weboldal generál, és frissít minden egyes alkalommal, amikor valami új cucc (post, kép, kutyafüle) kerül fel. Ez a file olyan formátumú, amit az úgynevezett RSS-olvasók tudnak kezelni, így azokat ellenőrizve mindig értesülhetsz a frissítésekről, és nem kell potyára betöltened az adott weboldalt, csak ha van rajta valami újdonság!
Használata pofonegyszerű: a legtöbb oldalon (kivéve az enyémet pl., mert nálam csak menüpont van :D) kint van valahol (általában az oldalsávban, vagy a lap tetején/alján) a fentebb látható narancssárga RSS-logo, amelyre kattintva betöltődik az oldal, ahol beállíthatod, hogy milyen olvasót szeretnél használni. Itt lehet pl. az alábbiakban részletezett Google Reader-t is megadni, hogy „rajta” keresztül kapd a frissítéseket. Tessék kipróbálni a dolgot:
Kattints ide!
Ahogy már említettem, kell hozzá RSS-olvasó is. Bármilyen hihetetlen, de nagy eséllyel már te is telepítettél a gépedre, csak épp nem tudsz róla, kivéve ha nem valami nagyon régi böngészőt használsz! Az Internet Explorer a 7.0-s verziótól, a Firefox a 2.0-tól felfelé, az Opera pedig alapból tud RSS-eket kezelni! Íme egy kép ennek bizonyítékaként:
Mint látható, a Könyvjelző eszköztáron ott figyel a blog gombja, amire rákattintva mindig megjelenik, ha van új írás. Persze ezt nem csak az én oldalammal lehet eljátszani, de akár akár a közösségi oldalakon, képmegosztókon, aukciós portálokon, híroldalakon, torrentoldalakon, stb. is kiválóan használható! A modern oldalak már mind támogatják a módszert. Azt, hogy az adott oldalon van-e feed (magyarul „etetés” köbö) azt a legegyszerűbben úgy tudod eldönteni, hogy megnézed a címsorát. Ha van a jobb oldalon RSS-logo, akkor az adott oldal rendelkezik ilyen kényelmi szolgáltatással (persze rá is lehet kattintani):
Persze kismillió webes megoldás, és program van még a böngésződön kívül, amivel RSS-eket használhatsz, nekem a személyes kedvencem a Google oldala, a Reader, amely szép rendszerezett formában nyújt frissülési infókat akár több tucat oldalról is. Tessék egy kép róla:
Mint látható, bal oldalt a listában szerepel az összes oldal, amelyekre fel vagyok iratkozva, közülük vastaggal azok vannak kiemelve amelyeken van valami újdonság. Középen szépen összegzi is őket az oldal, így szinte napilapként kapjuk a híreket, így egy kattintás, és már olvashatunk is! A bejegyzéseket rendszerezhetjük, csillagozhatjuk, címkézhetjük, stb., de aki használ Gmail-t annak ez már nem lehet újdonság.Ha szeretnéd használni, akkor itt elérheted az oldalt (regisztrálni kell, ha nincs még Google-os usered).
További infókat itt találhatsz, illetve ha kérdésed van, akár kommentben, akár itt nyugodtan tedd fel nekem!
