Hónapok, sőt évek óta stabilan figyel az iwiw-profilom ‘Magamról’ szekciójában egy mondat, miszerint egyre kevésbé szeretnék fesztiválokra eljutni, és lassan többre értékelek egy bögre habos kakaót, mint egy szép nagy üveg Becherovkát. Ez az érzés egyre erősebb bennem, ahogy az évek telnek, és épp itt az ideje, hogy valamelyest összegyűjtsem, hogy miért is van az, hogy amikor a haverjaim számolgatják a Voltig/EFOTT-ig/II. Mucsajröcsögei Rockzenei Tehetségkutatóig hátralevő napokat, akkor én nem jövök lázba, sőt: azon kapom magam, hogy kifogásokat keresek, hogy miért nem tudok elmenni velük. Ez azért is durva, mert alapvetően igyekszem úgy felfogni az életet, hogy ne azt kutassam miért nem lehet valamit véghezvinni, hanem pont fordítva, de a fesztiválokkal kapcsolatban valahogy mégis ide lyukadok ki minden esetben. Tárjuk fel a probléma gyökerét, aztán legközelebb már nyugodt szívvel hivatkozhatok erre a postra! Az alábbi sorszámok nem jeleznek semmiféle prioritást, csak épp ebben a sorrendben jutottak eszembe az okok (hm… lehet, hogy épp ezért mégiscsak van jelentőségük? :)).

1. Fogyasztónak érzem magam: nem szeretem azt a feelinget, ami főleg a nagyobb fesztekre jellemző: olyan az egész, mintha betereltek volna egy csomó állampolgárt egy nagy karámba, ahol nyomatják neki a zsuzsu-zenét, vehetnek maguknak kurva drága vizezett sört, fogyasztói jogokra úgyszólván tesz mindenki magasról (néha még az állampolgári jogokra is, lásd szekusok), és a látszólagos fenenagy szabadság mögött mindenhol korlátokba ütközik az ember. Hogyan tudnám magamat szabadnak érezni, ha nem mozoghatok kedvem szerint, nem hozhatok be amit akarok, és folyamatosan kényszerpályán kell mozognom azzal, hogy olyan összegekért kell vennem sört, ami a pofátlanság kategóriát bőven kimeríti? Visszakanyarodva a fogyasztói életformára: azzal, hogy a fesztiválokat multicégek szponzorálják, mindenhol a reklámjaik virítanak (a marketing célokkal rendezett tréfás vetélkedőkről ne is beszéljünk), és egy olyan életformát próbálnak rámerőltetni, amitől én kifejezetten viszolygok.

Meeeeee

2. Nincs rá pénzem: ez egy nem teljesen egyértelmű ok: sokszor megoldhatnám, hogy néhány ezer forintból lemegyek, veszek 10 üveg 300 forintos bort valamelyik környékbeli teszkóban, aztán valahogy becsempészem, hogy ne a standdal kivonult vállalkozók zsebeit tömjem (hanem egy külföldi multiét haha), de kinőttem már abból, hogy úgy is jól tudjam érezni magam, hogy csóróskodok napokig. Nem arra vágyok, hogy a fesztivál területén én legyek a Jani, és szórjam a pénzt két kézzel, hanem arra, hogy esetleg többet költhessek az ellátmányra előtte. Nem szeretnék 3-4-5 napig májkrémen élni, olcsó szar bort inni, ilyesmikre tessék gondolni, és ehhez bizony pénz kell. Persze ha több pénzem lenne költhetném arra is, hogy 3-400 forintért vegyem a csapolt sört két koncert között, és nem lennék rákényszerítve a becsempészésre, de – kiindulva az átlag fesztiválszervező/szekuritis értelmi színvonalából, és a fesztivállátogatókról alkotott véleményéről (gyk.: úgy néznek rád, mint a véres rongyra) – ezt már csak elvből se fogom abbahagyni. A belépők árai is megérnek egy misét: a Balaton Soundra a helyszínen 15000 forint volt egy napijegy, de a Volt se semmi a 9900 ft/napos árfekvésével. Néhány éve még megengedhettem magamnak, hogy egy napra elmenjek megnézni a Kispált, most már esélytelennek látom a dolgot.

3. Tömegnyomor: örök probléma, főleg a nagyobb fesztiválokon, hogy örül az ember, ha talál két szabad négyzetmétert, ahova felverheti a sátrát. Ez komoly, nem túlzok: az idei PAFE-n hosszas Tetrisezés árán sikerült a rengetegben felállítani a három sátrunkat, pedig az még nem is egy Sziget volumenű rendezvény (apropó PAFE, visszakanyarodva egy kicsit az első pontra: két éve még nem volt körbezárva az egész fémkerítéssel, most már igen. Tényleg olyan volt az egész, mint valami gettó). A főbb közlekedési útvonalakon embertömegben kommandózás, az autóval, robogóval közlekedő szervezők elől ugrálás se tartozik a kedvenc időtöltéseim közé, mint ahogy az se, hogy órákat várjak a zuhanyzónál, esetleg kilométereket menjek egy használható Toi-toi WC után.

4. Egyetemista partyarcok: az ilyen „be vagyok baszva, és én vagyok a jópofa csávó” stílusú alkalmi alkoholisták, a belőlük áradó gusztustalan, mesterkélt, és szánalmas jókedv, a „csakazértis jól fogom magam érezni magam, bebaszok, hajnalban ordibálok a sátortenger közepén, hogy mindenki felébredjen, és olyan poénokat puffogtatok, amiken már mindenki kinevette magát úgy óvoda középső csoport környékén” típusú emberkék mocskosul tudnak irritálni. A másik típusuk a csendes jógyerekek, akik délelőtt már ébren vannak (amikor minden rendes ember a sátorban józanodik), és hasonlóan józanéletű társaival halk zsolozsmázással ébresztik a környék lakóit. Nekik köszönhetően megtudhatunk sok fontos információt, például hogy a Zsolti hogy be volt rúúúgva, milyen gusztustalan volt, meg milyen jó volt a Depresszió-koncert előző este  (ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy aki Depressziót hallgat jó ember nem lehet), továbbá hogy kirabolták a Réka sátrát, de csak az egyik táskáját szedték ki belőle. Miután megébredtünk (hála nekik) a kis beszélgetőkörük minden tagjának minden szavát tökéletesen értjük, miközben a fejünket szétrobbantani akaró fejfájással izzadunk az időközben 50 fokosra melegedett sátrunkban fekve.

5. Mocsok: érintőlegesen már volt róla szó, de vegyük elő még egyszer. Az egy dolog, hogy egy forgalmas útvonal mentén sorakozó 30 Toi-toi egyikébe sem érdemes bemenni, mert olyat látsz, amit nem egykönnyen fogsz tudni kitörölni a memóriádból, de a fesztiválpor, a fürdési lehetőség korlátozottsága, a fogad alatt sercegő homok, és a többi hasonló körülmény is elég kellemetlenné tudja tenni a fesztiválozást. A WC-s problémára van egy jól bevált módszer: meg kell találni a legeldugottabb Toi-toi-t, és azt preferálni, esélyes, hogy legalább összehányva nem lesz, a többi meg le van sz…, ezúttal szó szerint 🙂 A fesztiválpor (esetenként sár) már más tészta: hiába fürdesz le, cserélsz ruhát, a takaród akkor is mocskos, és büdös lesz a néhány nap végére, ez egészen biztos. A többi fesztivállakóval együtt fürdőzés pedig már-már a megboldogult kollégista éveimet idézi általában, azzal a különbséggel, hogy ott legalább nem kellett másfél-két órát sorbanállni előtte.

6. Szekusok: nem fejtegetném különösebben, már értekeztem róluk régebben, mindenesetre legtöbbjük nyomós ellenérv ebben a kérdéskörben.

Persze hasonló mennyiségű érvet tudnék felhozni a fesztiválozás mellett is, csak az a gond az egésszel, hogy ahhoz, hogy ezeket a pozitívumokat végre ki tudjam élvezni rá kéne vennem magam arra, hogy összespóroljak egy – számomra – kisebb vagyont, és Jezy barátom öreg Citroenjébe vágódva elutazzak egy efféle tömegrendezvényre. Fesztiválozni pedig jó: a hangulat, a koncertek, a sátornál iszogatás, a délutáni lombok alatt chillezés, a kelő Nap fényében részegen kóválygás, a sok hülye ember, akik viccesek, ha te is részeg vagy, meg ők is, és még lehetne sorolni a pozitívumokat, de egyre inkább úgy érzem, hogy a mérleg két serpenyője közül a negatívumokkal megrakott van lejjebb. Inkább sütögetek a barátaimmal valami tó partján, inkább mászkálok egy erdőben, inkább strandolok a Teveli-tavon, de hogy napokig elviseljem a fenti hatásokat… no way, no chance, ahogy az angol mondaná.

Szerintem a kerékpárt maga a Sátán küldte a Földre, hogy megkeserítse általa néhány kiválasztott életét, és általa romlást, és örök kínszenvedést okozzon ezeknek a szerencsétleneknek. Nagyon úgy fest, hogy én is ilyen cshúzenvan lehetek, mivel nagyjából két hete(!) szenvedek folyamatosan ezzel a rohadékkal, és egyelőre annyit sikerült vele elérnem, hogy tegnap a cég felé vezető út felét meg tudtam tenni vele, haza már tolnom kellett.

Na de ne szaladjunk az események elébe, kezdjük az elején:

mivel „kedves” lakótársamat átrakták két műszakba, így megszűnt a lehetőség, hogy cipeltessem a seggem fel-alá az albérlet és a cég között ezen a távon:

View Larger Map

Gondoltam sebaj, úgyis csak hízok, mint az államháztartási hiány, nosza rakassuk rendbe a biciklit (amivel tavaly egész nyáron tekertem össze-vissza, mint a hülye), aztán újra én leszek az utak királya. Voltak apróbb bajai szegénynek, amelyek közül a legzavaróbb az volt, hogy a bal pedálja hajlamos volt leesni a tengelyről, ami – mondanom sem kell – meglehetősen kellemetlen tudott lenni, amikor az ember a kocsisor közepén próbálja épp a súlyát ráhelyezni. Ezen viszonylag egyszerűen segítettünk pár hete: becuccoltuk az egészet anyám barátjának a kocsijába, hazafuvaroztuk Pápára, majd a garázsunk hűvös mélyén kapott a kicsike egy új monoblokkot (ez a bicikli pedáljait összekötő tengely nagyjából, amúgy egy hónapja azt sem tudtam mi fán terem -legalább  megint tanultam valamit). Naivan azt gondoltam, hogy most már csak vissza kell szállítani Fehérvárra, pumpálni némi levegőt a kerekeibe, aztán használható lesz, de neeem, ez nem így történt… Az odüsszeia azzal vette kezdetét, hogy nem tudtam visszarakni a kerekeit normálisan: vagy hozzáért a fékpofa a felnihez, vagy nem fogott abszolút, hiába rángattam a kart, de volt olyan is, hogy a vázhoz sikerült hozzászorítanom a gumit, így nem akart elfordulni – érthető okokból. Az első kerék szelepével is szívtam rendesen, mivel nem lehetett fújni bele se autó se sima pumpával, de ahhoz nagy nehezen szereztem eszközt. Múlt hét végén fel is pumpáltam, kár, hogy csak kedden derült ki, hogy ezt úgy sikerült abszolválnom, hogy a jobb oldalán egy szakaszon kitüremkedett a belső, de addigra már visszaadtam a pumpát, mivel csak kölcsönben volt nálam.

További gondot okozott, hogy – meghazudtolva azt, hogy eddig hattalmas műszaki embernek tartottam magam, mivel meg tudtam különböztetni egymástól egy zégergyűrűt egy krovától – egész egyszerűen nem sikerült normálisan felszerelni a váltót. Végül aztán megbeszéltem Balázs kollegámmal, a kerékpárok nagy tudorával egy napot, amikor betolom a céghez a biciklit, és majd ő megszakérti a parkolóban jól. Ez az esemény keddre volt időzítve, megnézte a gépsárkányt, majd némi hümmögés után közölte, hogy a váltót valóban nem úgy kell felszerelni, amúgy meg nem hozott magával tizenötös kulcsot, úgyhogy túl mélyen nem fog tudni belemászni a lelkivilágába, majd talán legközelebb igen. Sebaj, az első féket használható állapotba hozta, én pedig abban a boldog tudatban toltam haza, hogy most már csak szereznem kell egy autószelepes belsőt a mostani spéci helyett, mivel mindenképpen le kell eresztenem a kereket ahhoz, hogy a kitüremkedést orvosolni tudjam, viszont fújni bele már nem fogok tudni, mivel visszaadtam a kölcsönpumpát. Szerdán a nyakamba is vettem a várost meló után, irány a teszkó, ott úgyis van belső dögivel, annyi hogy el kell adniuk. Fehérváron két ilyen létesítmény üzemel, először a buszpályaudvar mellettit vettem célba, mivel az közelebb van, a másik meg konkrétan az Ipari Park mellett, ahol melózok, csak napközben nem mentem ki körülnézni. Odaérek a biciklis polcokhoz, nézem a kínálatot… van 20-as, 22-es, 24-es, 26-os… na az nincs. Elnézést kérünk, ideiglenes készlethiány. Az összes többi méretből hegyek tornyosultak, de pont a huszonhatosból nincs egy darab sem, ilyen az én formám. Azért besoppingoltam otthonra némi kaját, két szakadásig telipakolt biológilag lebomló szatyorral cammogtam haza. Már félúton jártam, amikor eszembe jutott, hogy van még egy teszkó a városban, csak az jópár kilométer gyaloglás lenne, és mi lenne, ha szereznék egy kocsit, úgy mégiscsak egyszerűbb. Néhány telefon árán még ez is sikerült, persze minek, mivel a másik boltban is volt minden a macska kaparófától a teszkó gazdaságos atombunkerig, de a 26-os bicikligumi belsőnél csak egy enyhén kifakult piros cetli árválkodott készlethiány felirattal. Itt megpattant valami bennem: nem elég, hogy legyalogoltam a városközpontba potyára, nem elég, hogy hazacipeltem 10 kiló cuccot gyalog úgy, hogy most meg itt vagyok egy kurva nagy bevásárló-központban kocsival, de még itt se tudtam hozzájutni a belsőhöz, és holnap úgy kell megint gyalog mennem dolgozni, hogy már fixre vettem, hogy végre biciklizhetek? Deus ex machina, bárki bármit mond! Isten nem akarja, hogy biciklizhessek…

Másnap – miután végiggyalogoltam a rendes napi 3-4 kilométeremet, amelyet ráadásul zene nélkül voltam kénytelen leküzdeni, mivel a headset-em is megadta magát végre – hála Anitának, aki napközben elment egy bicikliboltba, és bevásárolt nekem is hozzájutottam az áhított 26-os belsőhöz. Hazaérve őrült szerelésbe kezdtem, a helyére raktam a váltót (egy kis alkatrész még mindig hiányzik belőle, de minek is az oda), lecseréltem a spéci szelepes gumibelsőt az újra, majd megpróbáltam felfújni. Ez persze újabb előre nem látott akadályt gördített elém, mivel a pumpám (ami egy amolyan vibrátor méretű miniszerkezet tömlő nélkül) nem ment rá az elvileg szabványos szelepre, így csak félig sikerült valamelyest felfújni a kereket, ami nagyjából olyan hasznos volt, mint a félmerev f@sz: a strandon jól mutat, de dugni nem lehet vele 😀 Szóval tolni lehetett így a biciklit, de ráülni már nem. Ennek következtében másnap reggel a benzinkút keresgélés jegyében telt, szeressük az ilyet. A másodiknál már némileg elgyötörten kérdeztem a kutas srácot, hogy „aztán kompresszorotok van-e?”, mire mondta, hogy van ám, csak az Audi eltakarja. Nagyon megörültem, felpumpáltam az első kerekemet is, majd a nyár legboldogabb percei következhettek: el tudtam gurulni a cégig a maradék másfél kilométert leküzdve.

Persze mire kiértem meló után már újra lapos volt a gumi, úgyhogy tolhattam haza ezt a két keréken guruló foskazalt, és tegnap este már az undor is elkapott attól, amikor belegondoltam abba, hogy hozzá kéne nyúlni, meg kéne nézni miért eresztett le. Inkább jöttem ma is gyalog, a biciklit meg hamarosan kibaszom a kilencedikről. Nyugi, fel fogom venni videóra.

A bennem rejlő elismerésre vágyó kisfiúnak nagyon jól tud esni, amikor megpaskolják a buci fejét, és azt mondják neki, hogy „ezt jól csináltad, ügyes vagy”.  Eddigi munkahelyeimen is rendszeresen előtört belőlem a kisebbségi komplexus (amely alatt nem azt értem, hogy hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy ombudsmanért kiabáljak), amikor azt tapasztaltam, hogy a jól elvégzett feladatok után semmiféle pozitív visszacsatolás nem érkezik a főnökeimtől, bár én úgy éreztem, hogy megérdemelném. Erre a legjobb példa a már emlegetett kábelgyári karbantartóként eltöltött évem, amely során rengetegszer lettünk lebaszva ok nélkül: történt olyan, hogy egész éjjel le se szálltunk a kollegáimmal a létráról, bontottuk az acélállványzatot, reggelre már állni is alig bírtam a fáradtságtól, majd amikor frissen üdén belibbent a főnök, a terepszemlét követően a foga hegyéről odavetette, hogy „csak ennyivel végeztetek, mit csináltatok ti eddig?”.

Az ilyen barmokkal persze teli van az ország, és – pont emiatt – nem kéne ennyire a szívemre vennem az efféle igazságtalanságokat, mégis megmaradnak bennem az ilyen esetek. Ma azonban újabb esemény erősített meg abban a hitemben, hogy ha az ember törekszik, akkor talán el is érhet valamit, és van, amikor győz a jó. Persze nem lehet örökérvényű, a teljes emberiségre levetíthető következtetéseket levonni abból, ami velem történik, de kezdek újra bízni abban, hogy van valamiféle egyensúly, és nem is akkora hülyeség ez a karma-téma: ha jó ember vagy (és én szeretném azt hinni, hogy az vagyok, amikor viszont rosszat teszek az is csak a világ igazságtalansága miatt néha előtörő frusztrációmból adódik), akkor jó dolgok fognak történni veled, és fordítva.

Ha valamiben, akkor ebben, és a józan ész hatalmában lehet hinni még ebben az ideáktól, és követhető eszméktől mentes világban is. Mert kapaszkodni kell valamibe, bármennyire is hihetetlen.

Már szinte teljesen biztos, hogy soha nem fogom magaménak tudni azt a képességet, amely segítségével megérthetném, hogy mi motivál egyes embereket olyan cselekedetekre, amelyek szöges ellentétben állnak az én értékrendemmel. A post apropójából, a lakótársaimból kiindulva: én fontosabbnak tartom az együttélés minél stresszmentesebbé tételét az egymás cseszegetésénél a szűk élettérből adódó esetlegesen előforduló zavaró történések okán. Én nem szólok I-nek, hogy reggelente ne fújja a taknyát a mosdóba, mert ha utána esetleg a fogkrémemet kell a kagylóból letakarítanom, akkor bele kell nyúlnom (hogy arról ne is beszéljünk ha esetleg a kontaktlencsém esik bele), nem szólok L-nek, hogy ugyanmár vakarja le a gáztűzhelyről a több hónapja odarohadt akármit… Elfogadtam ezeket, mint a 70 négyzetméter szűkösségéből adódó negatív tényezőket. Ráadásul barátok se vagyunk (abszolút), úgy élünk itt mint három idegen. Megkeseredett, frusztrált, koravén emberekkel lakok együtt (még zenét se hallgatnak!), akik nem látják, hogy annak kéne prioritást élveznie, hogy a körülményekhez képest megpróbáljuk egymást nem cseszegetni minden szaron (eddig a csúcs az volt, amikor I pár hónapja egy szép reggelen rám szólt, hogy készülődés közben ne folyassam annyira a csapot… erre visszakérdeztem, hogy az lesz-e a következő, hogy fürdés közben rám rúgja az ajtót, hogy már 10 perce bent vagyok, azonnal hagyjam abba?!).

Nem illek én ide. Érezzék jól egymást, de nekem nem hiányzik ez a negativitás, még a végén én is ilyenné fogok válni, mint ők, és azt semmi szín alatt nem szeretném. Le fogok lépni.

Emlékszem lehettem vagy 12 éves (most tessék elképzelni, ahogy kinyújtott karral lefele fordított tenyérrel kábé mellmagasságban mutatom, hogy milyen magas voltam), és éppen vándortáborban voltam valahol talán a Bükkben. Történt egy szép nyári délutánon, hogy vitába keveredtem az egyik velem egyívású sráccal, hogy mi van a teve púpjában: víz vagy zsír. Ő váltig állította, hogy víz, merthogy a hőségben azt issza valamilyen furmányos módon, de én – a ‘Minden napra egy kérdés’ című könyvön alapuló természettudományi ismereteimnek megingathatatlan tudatában – kötöttem az ebet a karóhoz, hogy márpedig az zsír ott neki. Addig cívódtunk mindenféle eredmény nélkül, hogy végül úgy határoztunk, hogy megkérjük az egyik nálunk jóval idősebb táborozót, hogy legyen a döntőbíró ebben a kényes kérdésben. Akkor még azt hittem, hogy a főiskolások (meg általában a felnőttek) marha okosak, és soha nem tévednek, így egész jó ötletnek tűnt a dolog.  Odamentünk a sráchoz, és előadtuk neki a kérdést, mire ő laza eleganciával közölte, hogy „há’ még jó hogy víz van benne, miért mit gondoltatok?”

Azóta utálom a tevéket.

Azon ritka hétfők egyike ez, amelyeken nem érzem magam totál alkalmatlannak bármiféle alkotói tevékenységre, ennek örömére elmesélem nektek, hogy mik történtek a hétvégén, márcsak azért is, mert kivételesen egész izgalmasan telt el a szokásos fetrengés-tévézés-zabálás kombó semmihez se hasonlítható unalmához képest (bár néha nagyon is jó ez a chillezés, de heteken át folytatva kicsit monotonná válik). Mivel beütött a jó idő (pedig már gondolkoztam a bárka építésén), így végre volt némi affinitásom arra, hogy a megszokottól eltérően nem a felfekvésre gyúrás tegye ki a napjaimat.
Már péntek délután volt minek örülnöm: végre átvehettem a még hét közepén rendelt Orange Box DVD-imet az Alba Plaza-ban található Inmedio-ban, amely Pick Pack Pont-ként is funkcionál az országban található 222 társával egyetemben. Szeretném leszögezni, hogy nem kapok jutalékot a következőkért, de leírom mi is ez, és miért zseniális: a webáruház, ahonnan rendeltem szerződésben áll ezzel a rendszerrel, amelynek az a lényege, hogy a megrendelt csomagot nem futár hozza, hanem egy – előre kijelölt – újságosnál lehet azt átvenni a leszállítástól számított 5 napon belül. Ez azért jó, mert olcsóbb, nem kell a futárhoz igazodni, sőt, az adott újságos nyitvatartása alatt bármikor be lehet libbenni a pakkért, ami elég rugalmassá teszi a dolgot – az én esetemben reggel 9-től este 9-ig bármikor bemehettem volna átvenni akár vasárnap is. Én mindenesetre – ahogy említettem – péntek délután már kezemben foghattam az áhított tokot. Persze otthon elég analóg életet élek, még számítógéphez se nagyon jutok (ami nem baj, hétköznap amúgy is napi tizeniksz órát gép előtt töltök), így két napig csak nézegettem a lemezeket, de ma délután tutira az lesz az első, hogy felpakolom a gépre a TeamFortress2-t, ami állítólag az egyik legjobb multis játék a világon, szóval az érte kifizetett 4200 forint valószínűleg nagyon jó befektetés lesz hosszú távon. Kicsit fáj a szívem amiatt, hogy kevesebb időm marad a Fallout3-ra – sajnos kevés a 24 óra arra, hogy az ember maradéktalanul kiélvezze a modern kor által nyújtott örömöket, hogy egy kiadós futásról, esetleg sörözésről ne is beszéljünk. Amúgy a héten előreláthatólag elviszem rendbe szedetni a jó öreg összteleszkópos teszkós bringámat, úgyhogy a nyáron esélyes, hogy megint sorjázni fognak a „hogyan csapott el (majdnem) egy seggfej autós” jellegű postok 🙂
Visszatérve a hétvégére: szombat este elmentünk szórakozni is végre (pénteken nagyjából úgy gondoltam, hogy menjen, akinek két anyja van), aminek az lett a vége, hogy reggel 5-kor a kelő Nap fényében bandukoltunk haza a Teszkóból, ahová néhány sörért ugrottunk ki a biztonság kedvéért :)). Annyi haszna mindenképpen volt, hogy saját szememmel láthattam, hogy valóban fél4 magasságában kezd pirkadni. Utána délig aludtunk, majd átslattyogtam anyukám barátjához GPS-t bütykölni. Megint bebizonyosodott, hogy mennyire profi vagyok számítástechnikai cuccok hegesztésében: egy Mio C250-re (amibe be van égetve alapból a MioMap nevű elég gagyi szoftver) rátelepítettem egy iGo8-at, és még működött is! Jó, persze első körben nem akart indulni (Out of memory… bazz, ilyet legutoljára C64-en láttam), de – miután kicsit lecsippentettem a 16 megás speedcams.txt file-ból – már pörgött is mint a kisflex. Jó érzéssel tölti el az embert, amikor – némi fórumolvasgatás segítségével persze – megold egy olyan problémát, amivel előtte soha nem találkozott 🙂
A jól végzett munka felett érzett elégedettség hatására úgy határoztam, hogy asszonkával elmegyünk fagyizni, amiért ugyan kifizettem egy akkora összeget, amiből máskor egy hétig kajálok (850 forint, hogy egész pontos legyek), de legalább kicsit kiszellőztettük magunkat a lakásban töltött órák után. Le akartunk nézni az egyik lakótelep mellett található bányatóra is, de ez esélytelen volt: a két oda vezető út közül az egyiket teliszórták háztartási szeméttel a cigá orkok, míg a másiknál meg tengelyig süllyedt volna a szerencsétlen sokat szenvedett Citroen, így feladtuk a tervet. Ekkor jött az isteni szikra, hogy menjünk ki a teveli tóra, amely Pápától kábé 15 kilométerre található, és nyaranta gyakran le szoktunk járni csobbanni. Mikor odaértünk konstatáltuk, hogy a tó kicsit kinőtte az alapterületét, és csak a vízből kilógó asztalok, és fák jelezték, hogy hol is kéne lennie a partnak… Irdatlan mennyiségű eső lehetett itt is, és itt értettem meg igazán, hogy minek köszönhetően van ilyen súlyos helyzet Borsodban: ekkora víztömeg egy folyót mindent leromboló dühöngő szörnyeteggé képes változatni! Mindenesetre ücsörögtünk egy kicsit a partján, lőttem pár művészinek szánt fotót a lemenő Napról (szép kis nap volt: láttam felkelni is, és lemenni is :)), majd hazamentünk megnézni a Monsters inside me épp aktuális epizódját, amelyben bemutattak egy esetet, amikor egy 11-12 éves kisfiút ölt meg egy agyevő amőbafaj. Sokkoló tudni, hogy léteznek ilyen láthatatlan szörnyetegek, de épp ezért ennyire érdekes ez a műsor, és ezért nézem már hetek óta.
Aztán persze elérkezett újra a korai ébresztő („Persze hajnal van megint…” – énekelte pár évtizede Ákos is), és újra volt szerencsém megtekinteni a kelő Napot, de remélem, hogy ebből nem csinálunk rendszert 🙂 A reggeli hírekben újra említették az adományvonalat (1749 a gyengébbek kedvéért), és gyorsan felhívtam én is háromszor zsinórban. Már eszembe jutott pénteken is az ötlet (akkor a fél hetes híradóban láttam az infót), de most legalább nem volt időm elfelejteni megtenni – engem nem fog földhöz vágni ez a hatszáz forint (amit a három hívás levesz), viszont ott, ahol emberek házai dőlnek össze a víz miatt szerintem minden fillérnek örülni fognak. Talán ez volt az első eset életemben, hogy adakoztam, de nem az utolsó – hiába, megmondták már sokan, hogy hippi vagyok 🙂

Akik gyakran visszatérnek a blogra, hogy újabb adagot kapjanak a JonCizmusból talán észrevehették, hogy mostanában kicsit csökkent a komolyabb befektetett energiát igénylő postok száma. Persze ezt okozhatná sok-sok tényező: megcsináltathattam volna a biciklimet, és gép előtt pötyögés helyett bringázhatnék a városban fel-alá, esetleg a kiadós baráti sörözések miatt nem tudnék időt szakítani az oldalra, de neeem… én nem ilyen vagyok. Én bizony elkezdtem drogozni, és napok óta csak flashelek, mint kezdő minimalos a fél bogyótól. Folyamatosan a kábítószerről álmodozok: alig várom, hogy újra kaphassak belőle, ez jár munka közben a fejemben, háttérképeket rakok ki róla a céges gépemen, vele foglalkozó fórumok olvasgatásával húzom ki azt a néhány órát, amíg újra jól betéphetek segítségével… Otthon persze ennek köszönhetően nem is netezek már napok óta, lerúgom a cipőmet, ledobom a pulóveremet, és – megfeledkezve a gyomromat mardosó éhségról – minden mást félretéve szólítom a szert magamba. Mióta rendszeresen a hatása alatt vagyok ráadásul úgy vettem észre, hogy megszűnni látszik a közléskényszerem: nincs ihletem a blogra írni, nem akarok tudni a realitásról: hagyjon mindenki békén a kis saját világomban, ahol én vagyok az Isten! Persze valahol tudom, hogy szánalmas szimulált élmények mámorában ((C) Red Line Offside) élni, és vár rám a való világ, ami többet nyújthat minden drognál, de én a könnyebb utat választottam: betépve nem érdekel, hogy nem tökéletes, és izmos a testem, nem kell embereknek megfelelnem, nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam… csak én vagyok, és a … Fallout 3.
Mert bizony ez egy kibaszott drog. Addiktív, bekebelez, és nem enged! Nincs kedvem írni, netezni, kommentelni, olvasni, még enni se (mert időt vesz el), és ébresztőt kell beállítanom éjfélre, hogy egyáltalán le tudjak feküdni! Amitől tartottam bekövetkezett: ismerem magam annyira, hogy rá tudok kattanni szinte bármire annyira, hogy – a szeretteimet leszámítva – elsődleges prioritást adok neki, és minden másra csak nehezen tudok koncentrálni. Ez néha nagyon hasznos, például ha valami olyanra teszem fel a napjaimat aminek van értelme (pl. a Photoshop tudásom kigyúrása), sőt egy ideig még kellemes is kicsit lebegni egy kitalált világban, amelynek segítségével el tudok szakadni a valóságtól, de természetesen mindig átesek a ló túlsó oldalára, és azon kapom magam, hogy már hat(!) órája tolom a játékot naponta kigúvadt szemekkel. Már látom magam, ahogy az ASZFK (Anonim Számítógép-függők Klubja) gyűlésén ülök az egyik széken a körben, és kihív a csoport terapeutája, hogy mutassam be magam a többieknek. Tétova léptekkel szemlesütve kiódalgok az emelvényhez, és némileg rángatózó arccal a következőket mondom a többieknek:
– a nevem JonC, és már egy napja nem indítottam el a Fallout3-at, sőt még csak nem is olvastam róla semmit a neten!
Persze szokásomhoz híven kicsit túldramatizáltam a dolgot, de tény, hogy veszélyeztetett vagyok ezen a téren. Ezért se fogom soha kipróbálni a WOW-ot, mert néhány hónap múlva azon kapnám magam, hogy egy büdös kocsma mélyén a jól megszokott témáim (amelyekbe most ne menjünk bele :)) helyett épp azt mesélném a hallgatóságomnak, hogy hogyan raideltünk be egy dungeon-t, meg mennyire jó, hogy volt tank karakter a partyban, mert legalább tudtunk jó sokat loot-olni (ez persze csak egy gyenge próbálkozás volt részemről imitálni a WOW-os szakzsargont, ők jóval érthetetlenebb nyelvet beszélnek).
Szóval igyekszem majd kicsit redukálni a napi 6 óra játékomat mondjuk 3-4-re (nehéz lesz), mert előbb-utóbb én is egy szemüveges zsíros hajú pattanásos zsírdisznó leszek, mint általában a geek-ek. Már tettem lépéseket is ennek érdekében: ma például elfogadtam egy baráti sörözgetésről szóló felkérést, legalább addig se Falloutozok! 😀

UPDATE:

hja, most meg részeg vagyok. Csöbörből vödörbe, mi? 🙂

Ahhoz képest, hogy részemről mindent megtettem azért, hogy ma már ne legyek szarul, ne legyek komplett zombi, és ne émelyegjek kisebb-nagyobb intenzitással valahogy mégse akar összejönni ez a „jól érzem magam a bőrömben” életérzés már napok óta. Pedig tegnap még – otthagyva csapot-papot, GTA4-et, Fallout3-at – jó korán (~11 óra) le is feküdtem, ma minél tovább kitoltam az ébredést, reggel ittam egy jó erős kávét is (mondjuk azt lehet, hogy nem kellett volna), ám mindez hasztalan volt: itt van délután 1 óra, és kábé ugyanúgy érzem magam, mint hétfőn: hányinger, leszedáltság, élőhalott-attitűd. Valaki kitalálhatná már, hogy mivel lehet ezt kúrálni, mert nagyon kezd elegem lenni belőle.

Holnaptól négy napig naphosszat mosolygós barátságos szekusbácsikkal, tarhálós tizenéves pankgyerekekkel, hiperintellektüel bölcsészekkel, könnyűdrogos rasztákkal, és farmerkabátos negyvenes rockerekkel fogok hömbölödni a Pannónia Fesztiválon. Keddre fogok talán regenerálódni, bár a beszédkészségemmel lehetnek majd még gondok akkor is 🙂 Drukkoljatok, hogy megússzam tüdőgyulladás nélkül!

Kint az első igazán tavaszi zivatar verte a párkányt, és ő csak bámulta a monitort a félhomályban. Kávét kortyolgatott, amelynek minden löketétől kirázta a hideg. – Ez kurva erős – állapította meg – biztos jó ötlet ilyet innom este tízkor? Éjfélkor már le kéne feküdnöm, hogy holnap ne legyek zombi… – újabb korty következett, majd ujjaival végigsimította a billentyűzetet. Nézte a betűk, és számok látszólagos összevisszaságát, és azon elmélkedett, hogy milyen elképesztő az, hogy segítségükkel szinte bármit meg lehet fogalmazni, el lehet juttatni más embereknek, gondolatokat, érzéseket, kételyeket, örömöt, bánatot, csalódást, szeretetet… egyszóval bármit! Gyakorta kapta magát azon, hogy ehhez hasonló elmélkedésekbe merülve csodálkozik rá az élet hihetetlen sokszínűségére, amely bonyolultságával együtt mégis egy tökéletes rendszert alkot… és igen, a technikát is lenyűgözőnek találta, azokat a lehetőségeket, amiket ma már mindenki természetesnek vesz: az internetet, a televíziót, a rádiót, és az elektromosságot. – Az ember diadala, és együttműködésre képességének legszebb példája az, hogy képes volt létrehozni egy olyan hálózatot, amelyen keresztül bárkivel kapcsolatba léphetünk a Földön – gondolta, és elmosolyodott – lehet, hogy mégiscsak érdemesek vagyunk arra, hogy éljünk? Minden hibánkkal együtt mégiscsak csodálatosak vagyunk egytől-egyig! Még a legprimitívebb ember is csodaszámba megy a szervezete komplexitásával, az agyműködésével, és gondolataival, legyen szó egy hiperérzékeny költőről, vagy Józsi bácsiról a falusi kocsmában. Az pedig, hogy mi megy végbe egy nőben a terhesség alatt már tényleg lenyűgöző: olyan komplex folyamatok zajlanak le azalatt a kilenc hónap alatt, amelyek logikája, célszerűsége minden elismerést megérdemel! Ki volt az, aki kitalálta, hogy ez így legyen? Isten? – morfondírozott. Tényleg létezik egy fehér lepedőbe öltözött nagyszakállú fószer valahol a felhők felett, aki kitalálta, hogy milyen enzimek, és hormonok termelődjenek, hogyan osztódjon a zigóta, hogyan fejlődjenek ki a létfontosságú szervek? Sőt, az ő zsenialitásának köszönhetően változtatja meg színét a kaméleon? Az ő ötlete volt, hogy a cápáknak dupla fogsoruk legyen? Ő adott hihetetlen intelligenciát a delfineknek, a kutyáknak, és a disznóknak? Neki köszönhetően látnak a macskák szinte tökéletesen a sötétben? Tényleg létezik egy mindenki felett álló zseni, aki kiagyalta ezeket a dolgokat, vagy tényleg csak evolúció létezik, semmi más?
– Hülyeség ilyesmin gondolkodni, úgyse vezet sehova – gondolta, és belekortyolt az ásványvizébe leöblítendő a kávé maró keserűségét. Elöntötte a nyugalom, és a béke érzése, mert hirtelen mindent nagyon rendben levőnek érzett: a kint zuhogó esőt, a lágy zenét, a szövegszerkesztő sötétszürkéjét, a nyiladozó virágokat, a zöldbe boruló fákat, az esőszagot és az égen rohanó felhőket… minden a helyén volt, és nem hiányzott egy darabka se a puzzle-ből. Hálát érzett azon néhány ember iránt, akik lenyűgözték intellektusukkal, empátiájukkal, és szeretetükkel. – Jó helyen vagyok – gondolta, és lassan a billentyűkre ejtette ujjait.