Most szombaton rendkívüli évforduló lesz: a Rockstar Games kereken tíz évvel korábban dobta piacra a GTA legelső 3D-s verzióját, a GTA3-at. Nem szeretnék nagyon elmerülni a nosztalgiázás nagyon messzire ragadó mélységeiben, de hadd emlékezzek meg arról, amikor először láttam képeket róla az 576Kbyte „Hírek” rovatában: akkoriban úgy gondoltam hogy ez itt bazz maga a Virtual Reality, kész, vége, megszületett A Játék. Annak idején 2000 környékén még fotorealisztikusnak tűnt ez a grafika, ami ma inkább csak megmosolyogtat:

Minden (mai szemmel nézve) elnagyoltsága, egyszerűsége ellenére mégis kijelölt egy csapásirányt, amely mentén továbbfejlődött a sorozat, továbbá olyan nagyszerű játékok létrejöttét is lehetővé tette, mint a Mafia, a Red Dead Redemption, vagy a Saints Row. A Rockstar Games össze is dobott egy kis videót (eredeti hír itt), amely méltó módon emlékezik meg a nagy öregről:

Nem mellékesen az ünneplés részeként már csepegtetik az infókat a készülő mobilverziókról(!) Ami tíz éve a grafika netovábbja volt, az most már elfut egy zsebben elférő kütyün is. Szédületes a technológia fejlődés. Kívánok a GTA-sorozatnak még sokszor tíz évnyi karriert!

De régen is volt 2009 márciusa! Akkoriban írtam már pár röpke gondolatot a most bemutatásra kerülő ázsiai származású futárlányka kalandjait feldolgozó játékról, és már akkor nem átallottam olvadozni a hangulatról, amit a cucc áraszt (igen, ez a kedvenc vesszőparipám, ha feeling van egy játékban, akkor minden van). Azt a postot ezzel zártam: „Most már csak egy olyan gép kell, amin elfut, mivel nem tartom valószínűnek, hogy a 2 gigaherzes Celeronom nem izzadna le már a főmenüjétől is…” Mindössze bő két évet kellett várnom, és ez is teljesült: röccenésmentesen élvezhettem végig a helyenként meglehetősen erotikusra sikerült nyögésekkel teli kalandot (értve ezen azokat a hangokat, amiket főhősnőnk akkor ad ki magából, amikor éppen egy fémcsövet kapunk el egy halálugrás után… mondjuk én is nyögnék ilyen helyzetben, mint egy barely legal pornóskurva az tuti). Amúgy itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogy mutatóujjamat az ég felé emelve kijelentsem: ne warezoljatok, mert a warez rossz, káros, és különben is: letöltenétek egy autót, ha megtehetnétek? (Amúgy én is.) Erre a tényre engem ez a játék ébresztett rá: már régebben is próbáltam khm… játszani vele, de az első pálya után nekiállt akadozni, majd le is fagyott ügyesen, imádkozás, restart, hardvercsere, crackfix ide vagy oda. Most (mármint hetekkel ezelőtt) viszont hogy megvettem kemény 700 forintnak megfelelő összegért a Steam-en máris pörgött mint a kisflex, akadás, fagyás sehol. Persze nem a moralizálás volt a célom ezzel a kijelentéssel, én sem veszek meg minden szir-szart tizenötezer forintokért, de most valóban érdemes volt pénzt kiadnom: legalább kaptam valami pluszt is a játékon kívül cserébe. A crackelt szarhoz képest egy valóban működőképes produktumot telepíthettem a gépemre, ami már megérte.

A sztori egy Faith nevű lány kalandjait dolgozza fel, aki mint runner „dolgozik” különféle anarchista szervezetek számára. A fujjabelemjönki erőszakos diktatúra elleni harc jegyében különféle csomagokat kézbesít egyik a jó ügy érdekében illegalitásba vonult kontakttól a másikig, miközben a rendőrök, és SWAT-os bácsik nagy erőkkel próbálnak belé hatolni (mármint a lövedékeikkel you piggy). Az univerzum egész jól fel van építve: van szó a játék jelenéhez képest tizennyolc évvel korábbi tüntetésekről, és azok erőszakos leveréséről, Faith családi hátteréről és arról is, hogy miért van egyáltalán szükség runnerekre (ugyanis a kommunikációs csatornákat a kormány folyamatosan megfigyelés alatt tartja). Akit jobban érdekel mindez, annak ajánlom a játék magyar nyelvű Wiki bejegyzését, amely meglepő részletességgel taglalja a történetét (is). Ami fontos az az, hogy végig Kate-et, a testvérünket akarjuk megmenteni, akire rá akarják kenni a város polgármester-jelöltjének megölését.

Nézzük csak, miért is tetszik annyira ez a technológiailag nem túl fejlett, mocskosul rövid, és helyenként kicsit egysíkú játék, amiben még csak lövöldözni sem lehet túl sokat, nemhogy Ramboként végigdarálni a pályát! A kulcsszó ebben az esetben a stílus. A stílus, ami a látványvilágból, a zenékből, és a történetből árad. A stílus, aminek köszönhetően sokkal kevésbé veszi észre az ember a technikai hibákat. A stílus, aminek hála nem nehéz annyira beleélni magad a játékba, hogy miközben menekülsz a rád rontó rendőrök elől tényleg futkos a hideg a gerinceden fel-alá, körülötted szakadnak be az üvegtáblák, csapkodnak a lövedékek, majd amikor az irodák sora után a folyosó végén kiütöd az ajtót, akkor hirtelen elvakít a fény: kiértél a tetőre, az égen galambok repülnek, feletted pedig komótosan húz el egy utasszállító… Nincs időd sokat gyönyörködni a látványban, ugyanis mögötted már dobognak a bakancsok: nekifutásból felugrasz egy peremre, onnan át egy másik tetőre, az esésedet gurulással tompítod, majd rohansz tovább, mert újra nekiállnak fütyülni a füled mellett a golyók. Még egy zuhanás egy alattad fekvő tetőre, és leráztad az üldözőidet, végre kifújhatod magad. Ámde ekkor a szemközti épület mögül felbukkanik egy rendőrségi helikopter… Nos, ilyen a játék! A játékmenet izgalmai, és kidolgozottsága ráadásul meg van támogatva az egyik legegyedibb képi világgal, amit valaha láttam: az alapvetően nem túlbonyolított geometriával dolgozó grafika jellemző színei mind rikítóak, pasztell árnyalatokkal nem nagyon fogunk találkozni. Minden csupa fehér, kék, piros, neonzöld, citrom- és narancssárga, tűéles, és letisztult. Túlmagyarázás helyett következzék néhány kép, amelyeket a Dead End Thrills oldalról szedtem (ezúton is thank you for creating these beautiful screenshots pal!):

(A fenti agyontömörített, összekicsinyített képek elérhetőek normális felbontásban ezen az oldalon. Némelyiket simán beraknám háttérképnek is.)

 Van egy nagy rakás shader-effekt is: a felületeken lefolyó víz megvalósítása szerintem közel tökéletes, mint ahogy a különféle csillogó falak, csövek is nagyon jól néznek ki. Ugyanez igaz a fröcsögő vizekre is, ennek bizonyságául álljon itt egy saját gyártású screenshot, bár hozzáteszem, hogy ez mozgásban az igazi:

(A többi általam lopott kép itt érhető el, de előre szólok hogy nem kicsit spoilerveszélyesek!)

Erről a képről jutott eszembe, hogy azért akadt egy olyan technikai probléma is, ami kifejezetten zavaró volt, és engem némileg megakadályozott a teljes átélésben, mégpedig az, hogy a játék csak widescreen monitorokon tölti ki a teljes képernyőt, 4:3-as képarányon játszva csodálhatjuk a fenti képen is látható fekete sávokat alul és felül. Utánanéztem fórumokon, és kiderült, hogy nincs lehetőség átváltani a képarányt (egy inifile-t írt az egyik arc, amiben szerepel valami resolution-ös sor, de ha abba beleszerkesztesz, akkor el sem indul a játék, merthogy korrupt a konfiguráció… hát ez azért no comment), ha nem szélesvásznú a monitorod, akkor bizony meg kell szoknod, hogy a képernyő jelentős százalékát kitöltő feketeséggel nem tudsz mit kezdeni. Ez néha kicsit filmszerűbbé tette az élményt (néhány játék eleve ezért jeleníti meg ezeket a sávokat az átvezető videóknál), de a játékidő nagy részében csak simán zavart. Szomorú, de a fentebb említett grafikai finomságok azért képesek kárpótolni ezért.

Mint ahogy azért is, mert a játék rövid. Pofátlanul rövid. A Steam-profilom 7, azaz hét óra játékidőt írt, amikor már a stáblista futott (alatta a mai napig imádott Lisa Miskovsky számmal, a Still Alive-val), ami édeskevés. Én nem vagyok az a kapkodós gamer: szeretek körbeszimatolni a helyszíneken, minden loot-ot begyűjteni, bekukkantani minden sarokba, végighallgatni minden beszélgetést, megnézni minden átvezető jelenetet… ennek fényében meg pláne nagyon kevés a hét óra. Persze ha megvolt a végigjátszás, akkor még lehet szórakozni a speed run játékmóddal (ahol akadálypályákat kell minél rövidebb időre teljesíteni), de ez egyrészt valahogy nem tudott eléggé motiválni, másrészt meg ahhoz, hogy a globális high score listára is felkerüljön az eredményünk ahhoz regisztrálni kellett volna még egy Electronic Arts-os fiókot is, amihez meg pláne nem volt kedvem.

Mindezek ellenére a játékot csak ajánlani tudom azoknak akik a 2009-es megjelenése óta nem találkoztak vele. A játékmenete – bár láttunk már ilyen parkour-ös őrületet, mondjuk főleg TPS-ekben – újszerű, a grafikai stílusa pedig egész egyszerűen zseniális (olyannyira, hogy ha lenne egy párszáz négyzetméteres penthouse-om annak berendezését nagyon szívesen a pályatervezők gondjaira bíznám). Rövid kaland ugyan, de emlékezetes, és van benne kreatív energia.

UPDATE:

találtam egy egész jó trailert a játékról, bár a zenéje nem az én világom:

Úgy gondolom, hogy a népbutításnak ezer formája létezik, amelyeket hihetetlen kreativitással, változatossággal lehet alkalmazni akár több millió, sőt milliárd emberen egyszerre. Nem is kell külön-külön mindenkire figyelmet fordítani, ezek a módszerek – bár a tömegkommunikáció korában ez nem is hangzik akkora kunsztnak, de higgyétek el: az – képesek mindenkire hatással lenni nemzetiségtől, nemtől, életkortól, sőt még akár értelmi szinttől, nyitottságtól függetlenül is. Lassan már nem is kell mindenféle gumicsontokkal lefoglalni a jónépet, hogy azokon rágódjon a valódi kérdések helyett („miből lesz nyugdíjam?” „milyen világban fog élni a gyerekem? és az övé?” „ha majd öreg leszek lesz aki mellettem lesz?” „mi lesz jövő ilyenkor?” és társaik), ugyanis maga a világ játszik a hatalom kezére minket. Bizony, a világ. Amikor már nincs erőd, kedved, időd gondolkodni, tájékozódni, helyette a napi feladatok ellátása köti le minden energiádat, akkor bizony történhet a fejed felett bármi, majd csak akkor veszed észre, hogy nyakig merültél a szarban, ha már késő lesz. Persze minden egyéb eszköz is adott ahhoz, hogy Huxley szép új világa valósággá váljon: munka után nem hiszem, hogy túl sokan tesznek erőfeszítéseket arra, hogy kicsit a dolgok mögé lássanak, elég az a fél óra híradó, ott úgyis bemondják, amit tudni kell. Triviális tényekkel dobálózok, de muszáj: nem mondanak be mindent. Nem tájékoztatnak mindenről, ami igenis kurva fontos lehet abból a szempontból, hogy hogyan alakul majd a jövőnk. Néha nem ártana pluszban átböngészni a gazdasági,  (na lám nekem is a pénz jutott először eszembe), tudományos, orvostudományi, és egyéb híreket, egyrészt azért mert az a fél óra gondosan összeválogatott információ effektíve semmi, másrészt pedig egy olyan emberrel, aki fásult, tudatlan, és közönyös bármit meg lehet tenni. Az, akit a napi rutin köt le egész életében az nem más, mint egy here a méhkaptárban, egy bokanovszkizált biorobot, aki mindig úgy cselekszik, ahogy másoktól, és a tévéből hallja. Félelmetes erő az ilyen egyedek tömege: elég, ha csak a Fidesz kétharmadát vesszük példának (amiről már értekeztem régebben): az a rengeteg ember, aki dühből elment, és csakazértis rájuk szavazott nem gondolt bele, hogy nem csak ő, hanem rajta kívül még rengetegen dönthettek ilyen irracionális alapon, ezzel kiszolgáltatott helyzetbe hozva az egész országot. Amikor nincs tudás, akkor döntenek az érzelmek, ez a mechanizmus vezetett a pofátlan módon fülkeforradalomnak nevezett eseményhez, melynek eredményeit most érezhetjük. Dehogy mondom azt, hogy jobban jártunk volna a szocialistákkal (őszintén szólva nem tudom még most sem melyik pártra tudnám nyugodt szívvel adni a voksomat), csak a kétharmad ténye okozott most olyan helyzetet, amire a ruszkik kivonulása, és a rendszerváltás óta nem volt példa. Ami számomra még pluszban aggasztó az az, hogy az MSZP döglődik, ergó a felelős, erős, mérsékelt és saját érdekeit háttérbe szorító ellenzék szerepe a következő választásokon az LMP-re, és a Jobbikra fog hárulni. Tartok tőle, hogy ami most van, az semmi ahhoz képest ami néhány év múlva, a következő választások után vár ránk.

De nem ám

Visszatérve az alapgondolathoz: nyugtalanít, hogy magamon is észrevettem az ignorancia jeleit azzal szemben, ami körülöttem, a világban történik. Lassan már mindenhonnan az ömlik, hogy itt az újabb válság (a W alakú lefolyás, mint alternatíva nem túl vidám, bár én reménykedek, hogy nem fog átmenni valamiféle latin betűkkel leírhatatlan alakúba, amelyben az utolsó vonal már csak vízszintes…), a kormány egyre pofátlanabb módon él vissza a  bizalommal, mely – ahogy az előbb már írtam – meglehetősen buta okokból lett ilyen nagy mértékben beléjük vetve, és egyáltalán: elég végigböngészni egy Index-címlapot, hogy az embernek elmenjen a kedve mindentől. Ilyenkor következik a bevackolás, a világtól való elvonulás, mint reakció: kurvára nem hiányzik a napi stressz mellé még az is, hogy azon idegeskedjen az ember, hogy mennyire fog majd emelkedni a törlesztése, milyen plusz eszközöket készülnek adni a munkáltatóknak a munkavállalókkal szemben (azzal a magyarázattal, hogy legalizálni szeretnék a már működő gyakorlatot… szóval ha ezután törvénybe lesz foglalva, akkor már egyből etikus is lesz?), milyen megszorítások következnek még ezek után (és bazmeg hazudnak az ember pofájába, amikor azt mondják, hogy ez nem az), és a sort még sokáig folytathatnám. Ha ezeken rágnám magam az amúgy is elég stresszes munkám mellett, annak hamar alkohol- drog vagy gyógyszerfüggőség lenne a vége, ami a jelenlegi kábítószerárakat figyelembe véve nagy terheket róna rám. Ehelyett – ha nem is tudatosan, de – elkezdtem kerülni a híreket. Eleinte az Index maradt el (tudom, nem pártatlan médium, úgy is kezelem), aztán szépen lassan a megmondóblogok (mint például a Vastagbőr). Jelenleg ott tartok, hogy a cégnél semmi böngészés, aztán hazaérve egyből indítom a Minecraft-ot, vagy – az utóbbi pár napban – a Machinarium című remekművet (amiről írtam is pár sort évekkel ezelőtt itt). Tartok tőle, hogy ez (mármint az érdektelenség a világ történései iránt) már tendencia, és minél több ember gondolkodik így annál nagyobb mozgásteret adunk egy nem túl demokratikus állam kialakulásának. Amúgy elég megnézni egy mai tinédzsert (és most nem csak a magyarokról beszélek): csoda, hogy még mindig létezik az a magasztos eszme, amit demokráciának hívnak ennyi agyhalott, csak a pillanatnyi örömöket hajszoló kis véglény között. Leírtam már régebben: szerintem nem lenne ideális az sem, ha mindenki pártkatonaként élné le az életét, a gyerekekbe már az iskolában belevernék az éppen aktuális ideológiát, de ez a szintje a tudatlanságnak és közönynek már nagyon veszélyes – és akkor még nem beszéltem a hithű pártszimpatizánsok hadáról sem, akik minden szopatásba képesek nagyon kreatívan belelátni a jobbító szándékot. Őket külön üdvözlöm, és üzenném, hogy irigyellek titeket azért, mert legalább van egy biztos pont az életetekben. Kár, hogy ez is csak egy illúzió.

Ez esetben god mode alatt nem a sebezhetetlenséget értem, hanem a játék azon sajátos aspektusát, miszerint ha valamilyen baleset folytán sikerült elhaláloznunk (mondjuk mögénk settenkedett egy kurva creeper, és azt mondta hogy ssshhh BANG), akkor újjászülettünk a legutóbb használt ágyikónál (mondjuk ha jobban belegondolok ez nem is God, hanem inkább Jézus-mód :)). Az 1.9-ben már szerepelni fog a nehézségi szintek között a hardcore, amelyet leginkább a következő Game Over képernyő tudna a leginkább jellemezni:

„Nem születhetsz újra hardcore nehézségi fokon” felirat, alatta egy „Világ törlése” gomb – hát nem bájos?

Ha belegondolunk ez csak még reálisabbá teszi a játékot, viszont már túllép egy szintet ami fölött a realitás inkább frusztráló – elvégre éppen elég büntetés lehet egy rosszul sikerült lávató fölötti lavírozás eredményeképpen bukni a tárgylistában felhalmozott cuccainkat, mellé még törölnünk kell a világot is, amit építgettünk serényen? Még szerencse, hogy mindez kikapcsolható, szóval tolhatjuk a játékot hardcore nehézségen (gondolom még a birkák is belénk harapnak :)) anélkül, hogy le kelljen mondanunk a respawnról.

Ami viszont már tényleg elképesztő az az alábbi menüpont az options-ből:

 Még szerencse, hogy ez csak fake. Jó hogy nem törli az összes pornót a vinyóról halál esetén, esetleg respawn-onként megterheli a bankszámládat egy ezressel vagy valami 🙂 „- Anyu, nem elittam a fizetésem, csak tudod sok volt a creeper abban a barlangrendszerben!”

Köszönet a találatért a minecraft.web4 blognak!

Már rég váltott ki belőlem bármi is ilyen kettős érzéseket, mint ez az öregember itt a panelban. Egyszerre szidom az édesanyját, és egyszerre érzek sajnálatot iránta, ami azért valljuk be nem sokszor fordul elő olyan emberekkel szemben, akik miatt felkelünk egy éjszaka alatt többször is.

Pedig a bácsi ilyen. Az albérleti szobám ablakára merőlegesen egy erkélysor húzódik a földszintig, aminek köszönhetően – ha akár csak hallás után – néha bepillantást nyerhetek vadidegenek hétköznapjaiba. Van például egy arc, aki szinte minden este tíz óra fele egy halk szisszenéssel búcsúztatja a napot. Úgy képzelem el, hogy ő egy harmincas egyedülálló nőcsábász, korrekt értékítélettel rendelkező, jó humorú, rendezett figura, aki természetesen sört nyit a teraszon esténként (nem, majd energiaitalt :)). Mindezt a rendszeres szisszenésekből következtettem ki, és egészen biztos hogy igazam van.

Szóval a szomszédaim élete – legalábbis az a része, amit a teraszukon élnek – nyitott könyv a számomra, így a bácsi dohányzási szokásaiból is mindenre kiterjedő statisztikát tudnék készíteni unalmas perceimben, ugyanis akárhányszor kiül pöfékelni mindig elkapja a köhögés, annak is az a fajtája, amire a tüdőgondozóban már csak a fejüket csóválnák az egészségügyi dolgozók. A bácsi ugyanis beteg, nagyon beteg. Aki így köhög annak a tüdejében kilószámra rakódott már le a kátrány („ekkora mennyiséggel utakat burkolnak” – mondta annak idején a felvilágosító órán az előadó), és egészen biztosan nagy nehézségeket okoz neki már a puszta levegővétel is. És mégis szívja tovább a cigit. Hiába nem kap levegőt, hiába köhögi ki a tüdejét, ő akkor is kiül rendületlenül. És amikor arra kelsz fel egy éjszaka során kétszer-háromszor, hogy az öreg megint csak tanúbizonyságát teszi, hogy bizony a kurva anyját az  indiánoknak, akik először kezdték el termeszteni ezt a szart, meg a spanyoloknak is, hogy behozták Európába, akkor nos… akkor kezdenek el keveregni az emberben azok az érzelmek, amiket a post elején említettem. Azért mellbe vágja az embert, amikor valaki ilyen kikerülhetetlenül hívja fel a többiek figyelmét arra, hogy most ő haldokol, de legalábbis folytatólagosan igyekszik véget vetni az életének éppen. Kurt Vonnegut írta egyszer, hogy az öngyilkosság legelegánsabb formája a dohányzás. Mindazonáltal, hogy egy értelmes faszinak tartom (tartottam) őt ezzel azért vitatkoznék: amit az öreg művel itt az erkélyen az minden, csak nem elegáns. Komolyan azt várom (nem szeretném, csak várom, tessék érezni a különbséget!), hogy mikor fog megszűnni a köhögés, az agónia ily gusztustalan jele, és végre viszik el a bácsit egy kórházba, ahol már várja a halálos ágya a csövekkel, a fehér lepedővel, a csipogó gépekkel… Azért valljuk be, hogy szar ilyen gondolatokkal birkózni úgy, hogy az ember elvileg otthon van (ami azért nagyon erős túlzás, minden ez az albérlet, csak nem otthon), távol a világ bajaitól, elvileg az életigenlést választotta életfelfogásául, és mindeközben folyamatosan külső ingerek emlékeztetik arra, hogy az ember mulandó. Nem kívánom az öreg halálát, de azt nagyon szeretném, ha nem köhögne soha többet az erkélyen. Nekem is jobb lenne, neki meg pláne. Félek, hogy egyikőnknek már túl késő változtatni.

Most hogy már egy bő hete nyúzom a legfrissebb Minecraftot úgy érzem, hogy éppen eleget láttam az újításaiból ahhoz, hogy megfelelően megalapozott véleményt alkothassak róla. Az érdekes az egészben az, hogy előtte már kezdett kifújni a lelkesedésem a program iránt: ahhoz már nem volt elég lelki erőm, hogy nekiálljak egy új világnak (a régieket meg már untam, ráadásul valahogyan befejezettnek éreztem őket, és nem volt kedvem hozzájuk nyúlni), ráadásul tudtam hogy semmi új nem fog várni, ha mégis elkezdek egyet. Szerintem Notch és baráti köre is érezhette ezt, ezért is nevezte a legújabb frissítést deklaráltan „adventure update”-nek, amelyben újra megpróbálják a T. Játékosok figyelmét a játék azon aspektusára irányítani, amit én is nagyon szeretek: amikor nekimész a nagy büdös semminek, mászod a hegyeket, benézel minden barlangba, és közben újra és újra rádöbbensz, hogy mennyire elképesztő tájakat tud létrehozni ez a (majdnem) randomgenerátor. Amióta (valahol az 1.5 környékén) bejöttek a biome-k a képbe (azaz már nem csak füves területek léteznek, hanem vannak sivatagok, másfajta fák, ilyesmik) ez még érdekesebbé vált: tényleg más hangulata van egy homoktenger közepén baktatni, mint egy erdőben menekülni a vihar által okozott túlzott sötétségben spawnolt creeperek elől.

Erre tettek rá most még egy lapáttal, ráadásul pont azokat a területeket módosítva leginkább, amelyek a felfedezés izgalmait befolyásolják: új algoritmusokat kapott a terepgenerátor, így mostantól a felszínen folyók, kanyonok, települések(!), a föld alatt pedig – szinte – feneketlen szakadékok, sőt elhagyatott bányák fogadnak, amelyeknek köszönhetően egészen más taktikát kell bevetnünk a felfedezésük során – elég ha csak annyit említek, hogy hála a bányák járatainak alátámasztásaként szolgáló U-alakú faszerkezeteknek most már akár a tárnák mélyén is faanyaghoz tudunk jutni!

Kaptunk pár új blokkot is, amelyek közül a legérdekesebb talán az inda, amit az új mocsaras biome fáiról vághatunk le a szintén új olló eszközünkkel, majd ha valahova felrakjuk, akkor szépen elkezd lefele nőni – mondanom sem kell, hogy ennek segítségével mennyire hangulatos ősi hangulatot árasztó termeket tudunk létrehozni. Lehet mostantól dinnyét is termeszteni – a dolgot mondjuk „csöppet” megnehezíti, hogy magot csak a már említett ősi bányákban elszórva található ládákban találhatunk – viszont utána már mindig tudunk maghoz jutni hasonlóan a búza termesztésének menetéhez. Visszatérve az előbb említett ollóra: ugyan nem új blokk, viszont ennek segítségével megnyírhatjuk a fák lombját, majd az így nyert lombblokk segítségével létrehozhatjuk akár a Ragyogás sövényállatait, de természetesen csinálhatunk labirintust, vagy bármi mást belőlük – a kulcsszó megint a kreativitás, ahogy azt már a játék ezerszer bebizonyította.

Mostantól ellenfeleink között „üdvözölhetjük” az Enderman névre hallgató lényt, aki békés növényevőként kolbászol fel-alá egészen addig, amíg véletlenül rá nem nézünk (azaz rá nem visszük a célkeresztet). Ilyenkor ránk mered, majd – a távolság függvényében akár teleportálva is! – ránk ront. Szerencsére elég könnyű leverni, halála után pedig egy Ender Pearl-lel leszünk gazdagabbak, amelynek egyelőre semmi funkciója nincs, de ez érthető, elvégre még mindig egy félkész játékról beszélünk. Erre utal az is, hogy a levert lények után kapott XP-gömbök is csak töltik-töltik a tapasztalati pont-csíkot (a képernyő alján), viszont értelme nem nagyon van: szintet lépni nem lehet – még. Visszatérve az Enderman-re: jó tudni, hogy csak éjszaka/sötétben spawnol (mint a többiek), viszont ugyan a napfényt jobban bírja mint mondjuk a zombik, a víztől viszont lángra kap.

Van még két új ellenfél, akikkel még nem találkoztam (pedig elég sokat mászkáltam olyan helyeken ahol előfordulnak): az egyik egy kisebb méretű, ámde mérgező csípésű pók, a másik pedig a talányos Silverfish névre hallgató lény, aki a bányák mélyén (szerk.: stronghold-okban) található kőkockákban lapul, és akkor támad ránk, ha egy ilyen blokkot sikerül széttörnünk. A poén az, hogy ilyenkor a környék összes ilyen kockája széttörik, és a bennük lapuló állatkák ránk rontanak! A sok lúd disznót győz elvét nem lehet eléggé komolyan venni: két tucat ilyen kis cukorfalat azért már képes lehet arra, hogy megjelenjen a Game Over felirat, szóval csínján tessék barátkozni velük.

Nézzük a grafikát: ugyan még mindig minden kockákból áll (pontosabban a legtöbb tereptárgy, viszont kraftolhatóak félblokkok, amelyek segítségével egész gömbölyded formákat is létre lehet hozni) , és ehhez nem akar hozzányúlni a Mojang (teszem hozzá nem is baj), viszont a világítási engine kapott egy újabb update-et: a fáklyák fénye melegebb lett, az éjszakai táj már nem olyan koromsötét, inkább kékes (ami a szabad ég alatt egész reális, a gond csak az, hogy egy tökéletesen hermetikusan zárt üregben is ez van… ezt tényleg csak zárójelben, nem zavaró játék közben), és valamit hegeszthettek a napfelkelték-naplementék színein-fényein is, ugyanis konkrétan lélegzetelállítóak lettek. Azon sokkoltam be leginkább, amikor a lemenő Nap fénye rózsaszínre festette kicsiny házikóm ablakainak üvegét, mindezt úgy hogy a napsugarak merőlegesen érték őket! Az sem rossz megoldás, hogy azon szakadékok alja, amelyek a szabad égre nyílnak még éjszaka is kékes színben játszanak – tudom, hogy hihetetlen, de néha csak kapkodtam a fejem, hogy milyen szép a játék! A hab a tortán már csak az, hogy most már nem blokkról blokkra sötétíti/világosítja a pályát a motor ahogy megy le/kel fel a Nap, hanem mindenféle átmenet nélkül történik meg mindez. Tényleg élményszámba megy visszatölteni a régebben kreált pályákat, és megnézni őket az új motorral! Bő egy éve még ez volt a vizuális orgazmus csúcsa a játékban:

Most pedig eljutottunk erre a szintre:

Szóval a játék egyre szebb, egyre több a lehetőség benne, egyre több lény kerül bele, és ennek fényében szinte sajnálom, hogy állítólag novemberben meg fog jelenni, mint végleges produktum… Mindez azt fogja jelenteni, hogy onnantól fogva Notch már nem fogja tovább csinosítgatni a kódot, mindez a modderekre fog maradni, akik – regisztrálás, és gondolom szerződéskötés után – meg fogják kapni a játék teljes forráskódját. Mindez persze eredményezheti azt is, hogy nem fog statikussá válni a dolog, továbbra is lesznek új fícsörök – csak éppen nem a Mojang műhelyéből fognak kikerülni. Nem is olyan biztos, hogy rossz ez az irány.

Néhány képecske (egy részük az eredeti textúrákkal készült, egy részük pedig ezzel):

Kilátás a tárna aljáról – keresd a csirkét competition!
Kicsiny kertem

A két torony – háttérben a Nether-kapuval

Egy elhagyatott bánya – remek ötlet hogy most már idelent is faanyaghoz lehet jutni az alátámasztásokból!

A végére pedig egy kis bónusz Ragecomics általam, amely azután született meg, hogy másfél órán át köröztem körbe-körbe egy barlangrendszerben (jelzem: azóta se találtam ki belőle):

Elég frusztrált hangulatban állok a liftnél a biciklimmel (igen, fent tartom a szobámban nem mintha valami rohadt értékes darab lenne), egyszercsak mögém sorakozik két szemlátomást melós kinézetű figura. Várjuk-várjuk a liftet, nagy nehezen megérkezik, gondoltam jó fej leszek és előreengedem őket. A következő párbeszéd zajlik le közöttem, és a napszemüveges aranyláncos rövid hajú csóka között:

– Menjetek csak előre, ketten befértek, de én bicajjal vagyok, és csak egyedül férnék be.

Erre ő közelebb hajol, és vigyorogva odasúgja:

– Menjél csak, minket órabérben fizetnek.

Erre persze én is elvigyorodtam, és egy köszi után beemeltem a bringát a liftbe.

Most azon gondolkodok, hogy milyen zárszó illene ehhez a sztorihoz: eresszek-e meg egy jó kiadós „ezértartezazországmertmindenkibaszikrendesenvégezniadolgát”-ot, vagy csak adjak hálát gondolatban a jóembernek, mert legalább egy kicsit feldobta a hangulatomat?

Szolgközl.: a mai napon volt két RSS feed item, amik az alant bemutatásra kerülő tool tesztelgetése közepette generálódtak. Kéretik nem a blog részeiként kezelni őket 🙂

A post címében említett talányos rövidítés a következőket takarja: If This Then That, azaz: ha ez történik, akkor történjen az. Akik barátkoztak már programozással (akár olyan alap szinten is mint én annak idején a Basic-kel, meg a Pascal-lal), azoknak ismerős lehet, bár ott If – then – else szerkezetnek hívják. Namármost: tételezzük fel, hogy ilyen feltételeket állíthatunk be úgy, hogy a webes jelenlétünkkel, profiljainkkal történő események aktiválják őket! Mondok pár példát: beállítható, hogy ha valaki megjelöl egy Facebook-fotón, akkor SMS-t küldjön a telefonunkra. Beállítható, hogy ha Reader-ben osztunk valamit, akkor kipostolja az üzenőfalunkra (vagy bármelyik tulajdonunkban levő Facebook-oldalra). Beállítható, hogy ha kedvencbe rakunk egy videót Youtube-on, akkor azt twittelje/megossza Facebook-on/küldje el email-ben/rakja ki Tumblr-re/stb! Még arra is képes, hogy a naponta/hetente/akármilyen gyakorisággal végrehajtandó feladatainkról email-ben/SMS-ben/akárhogy értesítsen!

A most bemutatásra kerülő szolgáltatás mindezt olyan pofon egyszerűen, könnyen kezelhető felülettel teszi, hogy semmiféle nyelvtudás nem szükséges a kezeléséhez (na jó, minimális angoltudás azért nem árt), és nagyban megkönnyítheti az életünket a használata. Jó ideig zárt bétaként üzemelt, szeptember elején viszont megnyitotta a kapuit a nagyközönség előtt, nem kell meghívóért könyörögni, hogy kipróbálhassuk (sőt, a régi tízes tasklimitet is eltörölték).

A használata – ahogy említettem – pofon egyszerű: regisztrálunk, bekötjük a használni kívánt szolgálatásokat (engedélyt kér a Facebook-hoz, Twitter-hez, akármihez, esetenként – mint az SMS-küldés aktiváláshoz – PIN-kódot is küld, amit utána meg kell neki adni), majd egy hét lépésből álló varázsló segítségével beállítjuk a feladatokat, és azok paramétereit.

Szép számok, és ez még csak béta!

Nézzünk egy példát: tételezzük fel, hogy egész egyszerűen ellenállhatatlan kényszert érzünk arra, hogy minden egyes Google Reader-ben általunk megosztott elemről SMS-t kapjunk (tudom, hogy értelmetlen ilyet beállítani, csak a példa kedvéért választottam):

0. lépés: katt a „Create task” linkre az adminfelületen

1. lépés: a „Choose trigger channel”-nél kiválasztjuk a Google Reader-t

2. lépés: a „Choose a trigger”-nél rábökünk a „New shared item”-re

3. lépés: jöhet a „Create trigger” (persze ha még nem kötöttük be a Reader-t, akkor előtte kérni fogja)

4. lépés: most következik a „that” (azaz hogy mi történjen, ha az előző lépésekben beállított trigger aktiválódik)

5. lépés: „Choose action channel”

6. lépés: „SMS” opció

7. lépés: „Send me a text message”

8. lépés: beállítható, hogy mi legyen az üzenet szövege, változókat lehet használni (amiket kényelmesen egy lenyíló menüből is beszúrhatunk)

9. lépés: nincs más hátra mint rábökni a szép nagy „Create” gombra, és készen is vagyunk

Ilyen egyszerűen be lehet állítani bármit, a kombinációk száma több száz! Olyannyira sokrétű a cucc, hogy – a nyílt béta debütálásával egyidőben – bevezették a „Recipes” (receptek) funkciót, amelynek segítségével mások által készített taskokat is használhatunk, saját szájízünkre szabhatunk, sőt akár meg is oszthatunk, ugyanis mindegyikhez jár egy link.

Persze mint minden nagytudású tool-lal ezzel is lehet élni de visszaélni is: elég ha csak abba gondolunk bele, hogy mennyire szétidegelhetjük a Facebook-os ismerőseinket, ha bekötjük a last.fm-es lejátszási listánkat az üzenőfalunkra, de használható jóval nagyobb szemétségekre is: elég néhány kattintás, és egy másik blog RSS-éből automatizáltan átszívhatjuk a postokat a sajátunkra (már ha WordPress-alapú), ahogy azt én is kipróbáltam ma:

A látszat ellenére ezt nem én írtam, innen származik 🙂

Ízelítőnek ennyi elég is, tessék kipróbálni, érdemes! Itt lehet regisztrálni rá.

UPDATE:  szigorúan kísérleti jelleggel bekötöttem a blog Facebook-oldalára a Reader-ben megosztott okosságaimat. Néhány nap múlva lesz egy szavazás (nem itt, hanem ott), hogy mennyire tetszik a kicsit megnövekedő bejegyzésszám, és annak fényében fogom törölni, vagy megtartani ezt a beállítást. Nem kívánom elriasztani, esetleg a blog elrejtésére kényszeríteni a maroknyi, ámde annál értékesebb követői tábort, így ha netán rossz ötletnek bizonyul a bekötés, akkor természetesen nem fogok ragaszkodni hozzá 🙂

UPDATE2:  íme egy saját készítésű recept:

Ez annyit csinál, hogy ha az €/HUF árfolyam 400 forint fölé emelkedik, akkor küld egy SMS-t a beállított számra ezzel az üzenettel: „Az euro most mar tobb mint 400ft. Itt a vege mindennek.” A rendkívül kifejező „The end of the economy – Hungarian version” nevet kapta, elérhető ezen a linken.

Sokan állítják magukról, hogy nagy állatbarátok, sőt egyesek addig merészkednek, hogy kijelentsék: némelyik kutya okosabb, mint néhány embertársunk (amivel egyet tudok érteni, ha viszonylatokban gondolkodunk, azaz a legtöbb kutyának megvan a magához való esze, ellentétben pár „emberrel”).

Ez eddig oké, de tegye fel a kezét, aki ennyire szereti őket! Na ugye, hogy van még hova fejlődni? 🙂

Az a cuppogás meg egyenesen priceless bazz.

Hála Istennek a jó ideje tetszhalott állapotban fetrengő cyberpunk stílus újra kezd magára találni – már ami a számítógépes játékokat illeti: nemrég jött ki ugye a legendás Deus Ex sorozat legújabb része, a Human Revolution (amelynek trailer-ei bőven karcolgatták a „ennél durvábbat még nem láttam”-kategóriát, lásd például ezt), most pedig egy lengyel fejlesztőcsapat fogja a könyedebbik felén megfogni a „mocskos nagyvállalatok-folyamatosan szakadó eső-emberi testbe ültetett gépalkatrészek-bűnözés-sötét-patkányok-fertőben hempergő emberiség” témakört. Elég ha annyit mondok, hogy a Bulletstorm készítői elég komoly számban képviseltetik magukat a fejlesztőcsapatban, és máris elképzelhető, hogy itt biza’ nem a hosszas monológoktól, a szövevényes történetvezetéstől, és a nagy erkölcsi dilemmáktól fogjuk könnyesre sírni esténként a párnáinkat, inkább a „fegyvert a kézbe, oszt’ ledisztrojolunk mindenkit” fog dominálni. Serious Sam, és Painkiller rajongóknak tutira tetszeni fog, és már csak öt napot kell aludni. Addig is itt egy hangulatfokozó, és egy gameplay trailer kedvcsinálónak:

Hivatalos oldal itt, néhány jól sikerült screenshot itt található.