Először is: ez a film kurva jó. Másodszor: azoknak, akiknek tetszett, és szeretik a hozzá hasonló filmeket, mint a Sejt, vagy a Matrix, azoknak kötelező darab a Psychonauts című játék. Nem fogtok benne csalódni, mint ahogy a filmben sem. A játékhoz szakirodalmat itt találtok.
UPDATE:
ez a kérdés nem hagy nyugodni, nektek mi a véleményetek?
Betöltés ...(Először is szerepeljék itt egy kis disclaimer: nem haltam meg – vagy ami még rosszabbb -, nem kötötték ki a netemet, mindössze annyi történt, hogy szabadságra vonultam egy hétre, ami azzal jár, hogy kevesebbet vagyok egyedül, így ritkábban van időm, és kedvem pötyögni. Jövő héten visszatérek a taposómalomba, sztéjtúnd!)
Az utóbbi pár napban jópár – számomra – új FPS-t volt szerencsém kipróbálni. Ezek mindegyike már régóta várólistán figyelt, csak amíg dolgoztam, és alkalmam volt órákon át csak CS:S-ezni, addig valahogy nem vitt rá a lélek, hogy felpakoljam őket a vinyómra. Konkrétan három játékról beszélek: a Crysis, a F.E.A.R. 2, és a Metro 2033 akadt a horgomra a napokban. A F.E.A.R. 2-t már végig is toltam (a pofátlan szó nem fejezi ki eléggé, hogy mennyire rövid), a Crysis-sal még küzdök (bár most egy olyan pályán vagyok, amit egész egyszerűen nem bír akadás nélkül legenerálni a gépem…), míg a Metro 2033 valamelyest kakukktojás a másik kettő között, ugyanis régóta nekiálltam már, csak pár hónapos szünet után most adtam neki egy újabb esélyt. Hogy ezt mennyire jól tettem… arról tanúbizonyság ez a post.
Nézzük a száraz tényeket: a játékot az ukrán 4A Games nevű fejlesztőcsapatnak köszönhetjük, és 2010 márciusában dobták piacra PC-re (update: sajnos csak Windows Vista/7-re), és XBOX 360-ra. Egy Dimitrij Glukovsky nevű orosz író hasonló című regénye szolgált a játék univerzuma, és a történet alapjául: képzeljük el azt a soha nem látott helyzetet (khm), hogy a Földet benépesítő emberiség egyszer csak úgy dönt, hogy drasztikus módszerekkel vet véget a túlszaporodásnak. Hosszas tanakodás után ennek elérésére a legjobb módszernek a hasadóanyagokkal megrakott vasak egymásra dobálása tűnt, ámde a művelet nem várt eredménnyel zárult: az emberiség teljes egészében kipusztul, a megmaradt túlélők pedig – legalábbis Moszkvában, ahol a játék játszódik – a metróalagutakba kényszerülnek. A felszín az emberek számára lakhatatlan, ámde nem kihalt: a sugárzás húsz éve alatt több tündérmackónak nem nevezhető faj fejlődött ki (most jut eszembe: egy egyszerű matematikai művelettel kiszámítható, hogy két év múlva dobják majd le a bombákat – persze hülyeség összemosni a fikciót a valósággal, bocsánat érte), amelyek természetesen minden ember elpusztítását tűzték ki célul. Folyamatosak a be-betörések az emberek által lakott alagutakba, amelyek visszaverése egyre nehezebb az elcsigázott, megritkult létszámú, és gyakran rossz felszereltségű előőrsöknek. Ha mindez nem lenne elég, az emberiség „természetesen” nem tanul a saját hülyeségéből: a régi sérelmek elszenvedése óta eltelt 80 év dacára újra kiújul az ellentét a nácik, és a kommunisták között, akik az alagutak védelmében próbálnak egymás ellen háborút viselni, de ez már nem ugyanaz, mint régen, amikor még tankcsaták, szőnyegbombázások, szögesdrót, aknamező, és lövészárkok határozták meg egy frontvonal képét. Azért csak megpróbálják egymást kiirtani, a lehetőségekhez képest minél jobb hatásfokkal, a mindkét félre leselkedő közös veszélyt, a „Sötéteket” (Dark Ones) mintegy figyelmen kívül hagyva. Hadd jegyezzem meg, hogy amennyire blődül hangzik mindez első hallásra annyira hihetőnek tűnik számomra: az ember mint olyan képes arra, hogy fajtársait irtsa még ilyen körülmények között is, ahelyett hogy összefogna velük – nevezhetjük ezt akár valamiféle elcseszett védelmi reakciónak is, elvégre nem pokolbeli mutánsok, hanem jól ismert emberek ellen kell harcolni.
Ebben a csodálatos miliőben nevelkedik játékunk hőse, Artyom is, aki épp’ hogy betöltötte a huszadik életévét ahelyett, hogy – mint minden rendes fiatalember – autókulcsot kapna, inkább a nyakába varrnak egy életveszélyes küldetést: Hunter, a tapasztalt csőgörény (bocs) halálos sebet kap egy mutánstámadás során, ámde mielőtt végleg a végtelen mennyei metróalagutakba költözne még utolsó erejével elrebegi hősünknek (akire egészen biztosan rá fog férni egy tiszta alsógatya), hogy „eriggyé’ fiam, hozz segítséget Polis-ból, mert ott jó arcok laknak naaaagy fegyverekkel”. Még átnyújtja a medálját, és kileheli a lelkét. Ezután adva vagyon a történet: keresztül kell verekednünk magunkat metróalagutak kilométerein, meg kell harcolnunk a ránk törő agyaros-karmos rémségekkel, nácikkal, miegyebekkel, hogy végül elérjünk Polisba, ahol… na nem spoilerezek, tessék végigvinni a játékot!
– Menj előre, majd én fedezlek! – Hülye vagy Szása? Nekem gyerekeim vannak!
Ugyanis megérdemli a belefeccölt időt, de nagyon. Első hallásra persze nem hangozhat túl csábítóan a lehetőség, hogy elhagyatott metróalagutak sötétjében kapkodjuk az elemlámpánk fényét ide-oda, miközben a gerincünkön kúszik fel a félelem, de higgyétek el: ez a játék egy remekmű! Én már öreg róka vagyok FPS-téren: annak idején a Wolfenstein 3D-vel kezdtem, aztán jöttek a Doom-ok, Quake-ek, Duke Nukem 3D, Blood, ésatöbbiésatöbbi, sok ijesztő játékot vittem már végig, de ilyen parát nem soknak sikerült okoznia nálam, mint amilyen néha elfogott a játék során! Jó ellenpélda a F.E.A.R. 2 (meg ugye elég friss még az élmény): a nevében foglalt ‘félelem’ csak néhány tényleg jól sikerült pályaszakasznál fogott el (például az általános iskolai pályán volt pár rész, amikor azért az infarktus kerülgetett), amúgy a játék fő hangulata az unalom volt – ha valamiféle vegyi baleset okán növesztettem volna még egy kezet, azzal biztos a számat takargattam volna ásítozás közben a harmadik irodaház átfésülése közben. Itt erről szó sincs: a pályák ugyan nagyon rövidek, de mindegyiken érződik a törődés, a belefektetett pályatervezői, designeri, programozói energia. Hiába tudja az ember a lelke legmélyén, hogy ebben a rohadt ijesztő, ködös, mohos, sötét, és komor alagútban minden egyes kis fényforrás, tégla, törmelék, halk hörgés a falak mögül egy négypaneles tervezőprogramban készült egy 130 kilós, izzadós, szemüveges pályatervező bácsi nagy pizzakrémtől maszatos ujjai által mégis bele tudja magát élni annyira, hogy tényleg elfogja valamiféle rettegés. Jó tudom, ez semmi lehet ahhoz képest amit akkor éreznél, ha valóban ott lennél egy szál fegyverrel, meg egy elemlámpával, de megfelelő képzelőerővel a hatás elementáris lehet! A túlélők által benépesített állomásokon az ember tényleg biztonságban érzi magát, a tűz körül emberek gitároznak (hm… mintha ez is szerepelt volna már egy Oroszhonban játszódó FPS-ben :)), gyerekek futkároznak, és disznók röfögnek az ólakban. Amikor azonban kinyitják neked az alagúthoz vezető hatalmas fémkaput, feltárul a sötétség, és még búcsúzóul megjegyzik, hogy „őrült vagy fiam, hogy kimerészkedsz, de járj szerencsével”… az hatásos tud lenni nna. Még szerencse, hogy némelyik pályán kapunk magunk mellé kísérőt, akinek megjegyzései oldják egy kicsit az amúgy elég nyomasztó hangulatot.
A játék trailere
Persze a készítők is tisztában voltak azzal, hogy hosszú távon unalmassá válhat a folyamatos csatornapatkánykodás, ezért a játék során néhányszor lesz szerencsénk meglátogatni a felszínt is. Moszkva nem a legszebb képét mutatja ezen kiruccanások során: romok mindenfele, mindent hó borít, és a túléléshez szükséges a gázmaszk viselése is (erről még később említést teszek). A süvítő szél, a folyamatos félelem, hogy betámad egy nazgûl-szerű szárnyas dög, és az emberiség pusztulásának megélése itt is van annyira hatásos, mint mondjuk a Fallout 3-ban. Ráadásul hiába Moszkva a cselekmények színhelye: néha olyan érzésem volt, hogy ez lehetne akár Budapest is, amelyet a szanaszét rozsdásodó Ikarus-vázak csak erősítettek bennem. Apropó ismerős részletek, tegye fel a kezét, akinek rémlenek valahonnan ezek a metrókocsik:
Blaha Lujza tér – húsz év múlva
Említettem már a gázmaszk használatát, amelynek játékba implementálása meglehetősen komoly vitákat gerjesztett a játékkal foglalkozó fórumokon. A szóban forgó gázmaszk ugyanis több szempontból sem csak egy kis effekt a képernyőn: egyrészt ugye használata nélkül a mérgező gázokkal teli tárnákban, illetve a felszínen fél perc alatt megfulladunk, másrészt pedig úgy viselkedik, mint egy valódi gázmaszk: a szűrőbetétek ugyanis elhasználódnak, és rendszeres időközönként újat kell becsavarni! Ha az utolsót is elszipákoltuk, akkor két eshetőség van: vagy találunk fél perc alatt egy plusz szűrőt (esetleg egy helyiséget, ahol már nincs mérgező gáz a levegőben), vagy jön a „nagyszerű” halál. Szűrőket viszonylag ritkán találhatunk, úgyhogy érdemes egyrészt mindent, és mindenkit jó alaposan átkutatni (egyes ellenfelek maszkjáról is leszerelhető!), másrészt igyekezni minél kevesebbet sprintelni, és ugrálni, ugyanis ezen tevékenységek is csökkentik az élettartamát. Külön öröm, hogy a tűzharcok során meg is sérülhet a fejünkön, amit egyre szaporodó repedések jeleznek – ha ezek száma eléri a kritikus szintet, akkor a maszk használhatatlanná válik, és ugyanúgy kezdődhet a partra vetett hal performance, mintha elfogytak volna a szűrőink. Hosszas mérlegelés után én úgy gondolom, hogy ez a megoldás csak tovább növeli a beleélési-faktort, és aki képes ezen hisztizni, az menjen mondjuk Barbie Fashion Designer-ezni – ott tutira nem kell ilyesmikkel törődnie. Ide tartozik az elemlámpánk áramellátása is: a delej nem csak úgy „terem”, mint sok más játékban (khm… F.E.A.R.? nem akarom szét ekézni, mert jó cucc az is, de valahogy mindig így jön ki a lépés :)), hanem bizony elő kell venni a kis Áramfejlesztő Kézi Készülékünket (ÁKK), és bősz bal egérgomb abúzálással kell újra feltölteni az akkumulátorait! Ötletes, és nagyban hozzátesz a hangulathoz ez is! Végezetül meg kell említenem még a pneumatikus fegyvereket, amelyekkel a játék derekánál találkozhatunk: ezeket szintén kézi erővel kell felboost-olni, különben az alacsony légnyomás miatt a lövedék helyett csak egy diszkrét kattanás fog a csövön kijönni.
Lehetne még sokáig fejtegetni a játék apró szépségeit: a néha a Sötétektől ránk törő hallucinációs rohamokat (amik kenterbe verik az erre szakosodott játékok hasonló próbálkozásait is, neveket nem írok :)), a mesteri AI-t (folyamatosan megpróbálnak bekeríteni a kis mocskok), a gyönyörű fény-árnyék hatásokat, a rég meghalt emberek szellemeit néhány mellékalagútban, a motorkocsis bandázásokat, a feszült várakozást egy-egy mutánsroham előtt, vagy a hozzánk csapódó társak néha harsány röhögésre ingerlő beszólásait, de nem teszem. A játék jó, látszik, hogy van benne munka, csodálatosan hozza a parafaktort – viszont kár hogy ilyen rövid. Sebaj, állítólag készül a második része – akinek ez bejött, annak kötelező darab lesz az is!
– Te figyi, milyen legyen a haja? Ez a hosszabb tépett, vagy ez a tüsi? – kérdezte barátnőm amikor első sim-jeit kreálta le a Sims 3-ban.
Némi gondolkodás után ezt válaszoltam neki:
– Figyelj, én az ilyen poligonemberkéknek a fejét maximum szitává szoktam lőni játékokban, a frizurájukkal nem nagyon szoktam foglalkozni.
Hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy bemutassam a fesztivált, amiért érdemes lesz nemhogy az Alföldről, de akár országunk, sőt bolygónk határain túlról is Agárdra utazni, ugyanis nem semmi lineup-ot hoztak össze a tisztelt szervezők:
Az az aprócska bökkenő, hogy némelyik fellépő már távozott az élők sorából soha nem okozott gondot modern világunkban, elég ha csak a tavalyi nagy sikerű Michael Jackson koncertre gondolunk a Syma-csarnokban. Elvis leszerződtetésével még ennyi gubanc sem volt, elvégre mindenki tudta, hogy él, és a Mecsekben bujkált eddig Freddie Mercury-val.
Aggodalomra adhat okot az a tény, hogy a fesztivált a kettes sorszámmal ellátni finoman szólva is pontatlanság (ugyanis tavaly elmaradt), másrészt pedig az, hogy a hivatalos weboldalként megjelölt http://www.ketszernembasznakat.hu cikkünk írásakor még nem volt elérhető, feltehetőleg még dolgoznak rajta a szervezők.
Mindenesetre én nagyon drukkolok nekik, hogy végre legyen hazánkban is egy nívós zenei rendezvény, amelyen Chopin és Liszt munkássága mellett megfér a Nirvana és a Pendulum is, ráadásul ha elővételben veszed a jegyet kapsz hozzá Sziget-jegyet is – bár félő, hogy ezzel a bulival ellentétben az tényleg el fog maradni Mr. Tarlós ármánykodásainak köszönhetően. A fesztivál Facebook-oldalához itt lehet csatlakozni.
Felkavaró, és sokkoló: a kék halál maga
Aki Windows-t használ évek óta már biztos találkozott a jelenséggel: általában mindenféle előjel nélkül (esetleg egy kis szívszaggató vinyónyöszörgés után) a képernyő elsötétül egy pillanatra, majd egy vészjósló kék háttéren megjelenik jó pár sornyi szöveg megtámogatva néhány olyan kifejezéssel, amit még Neo sem nagyon értene, hiába látja a rendszert a lefolyó zöld karakterekben. A riasztó jelenség általában hardvergondokra vezethető vissza, úgyhogy az embernek nem elég, hogy megijed a nagy büdös kékségtől, ráadásul még hirtelen szúró fájdalom is elfoghatja a pénztárcája tájékáról… Nos, van egy jó hírem: én tudom, hogy hogyan előzhetitek meg a kék halált, és nem vagyok irigy elárulni nektek a ‘Tovább’-ra kattintás után!
Részlet egy ma reggeli céges chat-emből:
Főnököm:
Szeva
Főnököm:
merre vagy ?
Én:
szia
Én:
oktatáson
Főnököm:
???
Én:
nekem nem kell?
Főnököm:
nem
Én:
bazz 😀
akkor szünetben visszamegyek
Főnököm:
ok
És még csak szerda van 😀
Olyan régen volt már ilyen, úgyhogy az újdonság erejével fog hatni mindenkire a most következő post, amelyben leírom, hogy mi történik velem mostanában. Alapvetően lehetne ez a blog történetének legrövidebb szösszenete is, de természetesen minden egyes unalmas kis részletet jóó alaposan kivesézve fogok elmesélni, hogy meglegyen a szükséges terjedelem 🙂 Amúgy sem szokott őrült módon pörögni az életem, de ebben a borongós-ködös-hideg téli időben mintha megállt volna az idő…
Ez olyannyira igaz, hogy az utóbbi pár napban a legnagyobb élményem az, hogy elkezdtem fogorvoshoz járni, ami számomra hatalmas traumaként jelentkezik, olyannyira hogy elítélhető módon már néhány éve nem voltam ezelőtt. Most is csak a fájdalom űzött a fúrókkal és egyéb kínzóeszközökkel felszerelkezett hentes karjai közé, de még talán most is visszakoztam volna, ha nem lett volna előre lebeszélt időpontom múlt hét csütörtökre. Egy nappal előtte már nem fájt a fogam, és már-már azon gondolkoztam, hogy felhívom a nénit, és megmondom neki, hogy hejhó, már nem is fáj, vaklárma volt, a fogam regenerálta magát, az én szervezetem már csak ilyen profi, te meg kínozz mást, de végül győzött a józan ész, és mégis rávettem magam a dologra. Azon a szép csütörtöki napon ott ültem a váróban, hallgattam az előttem bement páciens halálsikolyait, a fúró gonosz sivítását, és a bentről kihallatszó egyéb gyanús zajokat, és közben halkan katatón állapotba rettegtem magam. Ráadásul ez a szemét (most kivételesen a betegről beszélek, akin dolgoztak) késett is, úgyhogy bő fél órán át volt szerencsém stresszelni magam az esemény előtt, így amikor bementem falfehérre vált arccal már mindenhol szívesebben lettem volna, mint a bőrömben. Ez valószínűleg látszódhatott is rajtam, ugyanis a kedves (bár kicsit furcsa) fogorvos néni, és a MILF-kort épp’ elhagyó asszisztensnője megpróbált nyugtatgatni, hogy nem fog ám az fájni, meg az egész csak móka, és kacagás, de nekem addigra eszembe jutott az összes gyerekkori emlékem a fogorvosokkal kapcsolatban: az iszonyatos fájdalom, a patakokban ömlő vér, a fél literes injekciók 30 centis tűvel, a fogak ropogása, és a bokrok sűrűjében bujkáló vietkongok…. szóval nem nagyon sikerült ellazulnom. Amikor pedig már felültem a spanyol inkvizíció legszebb napjainak eszközeire emlékeztető székbe akkor már minden egyes izmom görcsbe rándult, és úgy is maradt. Az asszisztens hölgy szükségesnek is látta, hogy a zsibbasztó injekció beadásához lefogja a fejemet, és bár szükségtelen volt, mégis jól esett, hogy szívén viseli a sorsomat, és nem szeretné ha elharapnám a tűt. Megtörtént az érzéstelenítés, és ami ezután következett azt nem szeretném részletezni, de nem azért mert annyira horrorisztikus lett volna, inkább azért mert unalmas. Néhány érdekességet emelnék ki: döbbenettel vegyes érdeklődéssel figyeltem, ahogy a fúrás közben a fogam porfelhőként szállt fel a számból, a szaga pedig szinte már-már leírhatatlan élmény volt számomra. Öröm volt látni a technika fejlődését is: egyrészt nem használnak már amalgámot (pedig némelyik pornóban a lányok szájában olyan szépen csillog), másrészt a tortúrám során előkerült egy olyan kínzóeszköz is, amely egy sima fúrónak tűnt, ámde olyan vízhűtéssel működött, amelyet jó apám is megirigyelhetne (ugyanis forgácsoló szakember az öreg), melynek eredményeképpen szabályosan fröcsögött a folyadék a számból. Ez már indokolttá tette a művelet elején a nyakamba akasztott előkét, amelyre először természetesen mint vér felfogására szolgáló eszközként gondoltam – szerencsére nem lett igazam.
A fogorvosom másodállásban agysebész
Körülbelül negyven percig tartózkodtak a számban, és szerencsére a legnagyobb veszély az unalom volt, fájni abszolút nem fájt. Túlestem életem első gyökérkezelésén is, amely ijesztőnek tűnik, de szinte abszolút nem érzed: arról szól, hogy egy körülbelül két centis tűvel kipiszkálják a fogad gyökeréből az összes ideget, miközben a dokinő néha oda se néz, hanem lelkesen meséli az asszisztensnőnek, hogy a lányának a barátjának a kishúga elesett korcsolyázás közben, és egy hónapig fekvőgipszben feküdt. Néha még az a szürreális eset is megtörtént, hogy épp’ mindenféle körfűrészekkel támadták be szerencsétlen fogínyemet, nekem meg közben röhögnöm kellett, mert a két nő elsütött egymás között egy poént 🙂 Szóval nem volt annyira veszélyes, de a mai második menettel kapcsolatban sem teljesen őszinte a mosolyom. A kedves kollégáim is sokat segítettek abban, hogy ne parázzak annyira az egésztől: valahogy mindenki leküzdhetetlen késztetést érez arra, hogy csillogó szemekkel mesélje el élete legdurvább fogorvosi beavatkozását, amikor megemlíted, hogy éppen a vesztőhelyre készülsz. Ezek közül is Ricsié lett a kedvencem, aki boldog mosollyal az arcán idézte fel nekem azt az emlékét, amikor vésővel vágták ki az állkapcsából a foga gyökereit, és ő közben azt figyelgette, hogy a lámpa búrájára fröcsög a vére. Az efféle történetek mindig úgy meghozzák az ember kedvét ahhoz, hogy ő is kipróbálja ezt az élményt.
Ha netán nektek is vannak ilyen történeteitek akkor nyugodtan osszátok meg velem kommentben, csak hogy jobb legyen a kedvem! 🙂
(A szép új világ értelmében VIGYÁZAT, AZ ALÁBBI MOZGÓKÉPEK KÁROSAN HATHATNAK AZ IFJÚSÁG LELKI, ÉS SZELLEMI FEJLŐDÉSÉRE!):
Ne tessék megijedni, nem a látens emós énem tört ma reggel (bocsánat, délben) a felszínre, ez mindössze a most bemutatásra kerülő flash filmecskének a címe, amely nagyon megragadta az efféle életpálya-ábrázolásokra fogékony elmémet. Volt ugye már hasonló oktatóvideó régebben is a blogon: Dan, a pixelpapucs arra tanított meg minket, hogy minden nő <censored> egy angyal, aztán Lasse Gjertsen 8 bites videojátékba oltott története is valami hasonlóról szólt, csak mégis másképp; végezetül ide sorolható a dolgozó herék (tudod, mint a hangyáknál, you piggy) mindennapjainak színes kavalkádját bemutató remekbeszabott játék is, amelyet pár hónapja postoltam.
Ebbe a sorba illik a most következő filmecske is, amelynek zenéje, története, mondanivalója, kivitelezése nálam csillagos ötöst érdemel, tessék kattintani bátran:
A célkereszt szerepére még nem jöttem rá, van valakinek ötlete? 🙂
UPDATE: mint kiderült, a fenti szösszenet alatt hallható zene a The Lodger nevű zenekar műve, és több hasonló klipjük is létezik, például ez:
Vagy esetleg ez:
Hozzák a színvonalat ezek is 🙂
…nem kívánok különösebb fejtegetésekbe bonyolódni. A blog azért nézett ki így éjfélig (akik esetleg lemaradtak az élményről itt bepótolhatják), mert szerintem nem jó az irány, amerre megyünk, és most leszarom, hogy végre ugyanazon a hangerőn fognak szólni a reklámok, mint a műsorok. Megint elkapott az érzés, ami pár hónapja, hogy úristen, léteznek emberek, akik szerint a most beiktatott médiatörvény egy remek dolog, és igen, léteznek! Nem szándékozom túlzottan reklámozni, de még Facebook-csoportjuk is van már (amelyet tegnap kilinkeltem a személyes üzenőfalamon, és megígértem a tisztelt barátaimnak, hogy aki csatlakozni fog azt törlöm az ismerőseim közül :)). Számomra hihetetlen, amikor az én erkölcsi normáimmal homlokegyenest ellenkező véleményt istenítenek mások, de erre még jó párszor rá fogok csodálkozni az életem folyamán az is biztos.
Na, ezért volt sötét a blog (majdnem annyira mint egyesek szerint az elmém :)), remélem, hogy többször nem fog semmilyen párt, irányzat, törvény, hatóság, testület, akármi arra kényszeríteni, hogy bele kelljen avatkoznom az oldal működésébe.
UPDATE: tudom, a hatodika (amire a post van keltezve) már nem ‘mai nap’, szóval a cím félrevezető lehet. Ennek az az oka, hogy számomra egy nap addig tart, amíg le nem fekszek, nem szoktam foglalkozni ilyen világi hívságokkal, mint az óra, meg hogy éjfél előtt vagy után vagyunk-e 🙂 Egy apró szeletkével máris többet tudtok rólam, még a végén celeb leszek.
Két dologra is rácsodálkoztam a napokban újfent: az egyik amit angelday is szokott mondani: uraim, csodálatos korban élünk, a másik pedig az, hogy az Androidban az (is) remek, hogy bizonyos programok okos kombinálásával érhetünk el újabb funkciókat! Olyasmi az egész, mint az RPG-kben az alkímia, vagy a javítás: veszünk két összetevőt, és létrehozhatunk belőlük egy teljesen másikat. Ez a fajta „Heuréka!”-élmény engem fel tud dobni (olyannyira, hogy postot is képes vagyok/voltam írni róla), mivel újra és újra élményszámba megy megtapasztalni, hogy a készülék amit használok nem csak egy telefon előre égetett szoftverrel, hanem egy érző lény operációs rendszerrel megáldott számítógép, amely újszerű képességeivel ki tudja húzni az emberfiát a szarból alkalomadtán (jó példa volt erre a karácsony utáni visszautam Fehérvárra asszonnyal: amikor már láttam, hogy le fogjuk késni a veszprémi csatlakozást, csak előkaptam ezt a csodát, néztem egy vonatot a MÁV Start oldalán, majd rákerestem a veszprémi taxisokra is, hogy ki is tudjunk jutni a vasútállomásra, így elkerültük az ilyenkor szinte törvényszerű idegeskedést. Amúgy nem lett volna más opciónk, mivel több busz nem indult!)
Amire konkrétan hétfő hajnalban a buszon zötyögve jöttem rá a következő: egyrészt egész használható a távolsági buszok némelyikén elérhető ingyenes Wi-fi online rádióhallgatásra, másrészt pedig könnyedén megoldható, hogy megtudhassuk az épp’ hallgatott szám előadóját, címét is egy zseniális app segítségével!
Rádióhallgatásra én a nemrég felfedezett Rádiók Plusz nevű magyar fejlesztésű programot használom. A több mint kétszáz adó lenyűgöző mennyiség, amelyben egész extrémek is vannak, például a Gárdonyi Református Internátus csatornája, vagy a Magyar Katolikus Rádió. Ezek egy része persze nem akar működni, de a kínálat még így is korrekt, pláne ha figyelembe vesszük, hogy a Neo/Class FM által nyújtott zenei örömöket azért nem olyan nehéz felülmúlni. A program segítségével akár lementhetünk az épp’ hallgatott zenéből az SD-kártyánkra (ráadásul mp3-ban!), szóval többet is ad, mint egy sima lejátszó. Hátrányai, hogy efféle megoldásokra „kényszerül” az ember a használata közben, mint amit most olvashattok, ugyanis nem írja ki az éppen hallgatott szám címét, illetve hogy nem lehet favoritba rakni állomásokat, úgyhogy minden indításkor újra meg kell keresni a listában, ha valamelyik megtetszett.
Ezt a zenehallgatási lehetőséget kombináltam a Soundhound nevű csodával, ami funkcióját tekintve azért csúnyán túlmutat azon, amire én használtam, ez a program ugyanis képes egy körülbelül 20-30 másodperc alapján egész jó találati aránnyal beazonosítani a mikrofonja (pontosabban: a készülék által leadott hangjelek, és a mikrofon, lásd lejjebb) által „vett” számokat! Ez olyannyira jól megy neki, hogy még amikor én a nem túl Roger Waters-es hangommal ráénekeltem a Pink Floyd-tól a „Wish you were here” elejét, vagy amikor Freddie Mercury-t megszégyenítően előadtam neki a Bohemian Rhapsody „I see a little silhouetto of a man Scaramouch, Scaramouch, will you do the Fandango” kezdetű sorát azt is egyből levágta! A felismerés egész gyorsan megy: a felvett hangmintát feltölti a szolgáltatás szerverére, majd „postafordultával” érkezik is a telefonunk kijelzőjére a válasz.
Na én ezt a két okossággal oldottam meg a következőt: hallgattam a valamelyik metálrádiót (ha jól emlékszek), megtetszett egy szám, így elindítottam a SoundHound-ot, felvetettem vele néhány másodpercet, majd újabb néhány másodperc elteltével már tudtam is, hogy az újonnan felfedezett kedvenc nem más mint Vanessa Carlton-tól a Paint it Black című Rolling Stones-feldolgozás 🙂 Ennek örömére hallgassuk is meg, mert tényleg jó (bár ez azért jelentős mértékben köszönhető Jagger papának és remegő nyugdíjasokból álló csapatának):
Nekem, mint folyamatosan új, és jó zenékre ácsingózó zenekedvelőnek ez a kombó egy álom: hallgatom a rádiót, amelyen esélyes, hogy jó zene fog szólni, és ha elindul egy nekem tetsző szám csak megnyomok egy nagy sárga gombot a telefonom kijelzőjén. Tényleg csodálatos korban élünk, már ami a technikát illeti 🙂
