Tibi, a csajom másik pasija
Közös barátnőnk van a Quimby-s Kiss Tibivel, úgy fest… Sebaj, megosztozunk rajta, én legalábbis 2028-ig a magaménak tudhatom 🙂
Romantikus lelkületűeknek következzék egy dal az új lemezükről, amelyet meghallgatva világossá válik, hogy miért gondolom azt, hogy én és Tibi lyuksógorok vagyunk:
Az új Quimby album egyik száma
A szám címéért kattints ide (csak nem akartam egyből lelőni a poént) ▼
Azok bizony az antitestek, és bizony mi vagyunk a kórokozók. Egyelőre nyerésre állunk, de ki tudja… nem biztos, hogy győzünk, mint ebben a videóban:
Különben meg: miért is lesz jó nekünk, ha legyőzzük a bolygót? És mi garantálja, hogy lesz egy ilyen űrhajó, ami továbbviszi a ragályt, amit mi jelentünk? (Apropó űrhajó: Douglas Adamsnek elég korrekt elképzelései voltak arról, hogy kik is a mi őseink, akit érdekel ez a néhány oldal a vonatkozó könyvéből az kattintson ide!)
Már egy bő hete szerettem volna írni a filmélményeimről, amelyek mostanában – egyéb más vidám dolgok mellett – érnek hétvégente. Múlt héten például megtekintettük asszonypajtással a Gettómilliomos (Slumdog Millionaire) című 2008-as angol filmdrámát. Képzeljetek el egy olyan sorsot, amely a legkisebb mértékig se hasonlít a mi európaias, hájhízlalós, fogyasztói társadalom játszi örömeit kereső életutunkra. Nálunk az a nyomorult, sajnálatraméltó ember, aki még harminc évesen is busszal utazik, és az anyjánál lakik (jó, legyen 35), de annál rosszabbat tényleg el se tudunk képzelni, mint amikor valaki hajléktalanként kénytelen élni az életét. Az össznépességre levetítve ez egy elhanyagolható réteg, sőt általában a szociális háló is sikeresen menti meg ezeket az embereket az éh/fagyhaláltól. A film napjaink Indiájában játszódik, annak is a turisták által kevésbé preferált környékein, a fővárost körülölelő gettóban. Itt mindenki olyan életet kell, hogy éljen mint ami nálunk csak az aluljárókban figyelhető meg: tombol a nyomor, az éhség, a bűnözés, és a többi kilátástalanságból eredő negatív hatás.
Egy ilyen sorból származó indiai fiatalnak nagyon nehéz kitörnie (sokkal nehezebb mint akár nekem, vagy neked) a nyomorból. Két út állhat előtte: vagy az eszével tűnik ki (ezért van annyi indiai programozó), vagy maffiózó lesz belőle. Filmünk testvérpárosa, Jamal és Salim is ezek közül választhat. Végül egyikőjük bekerül a Legyen ön is milliomos című műsor helyi változatába, míg a másik valóban fegyvert ragad, és tizenéves fejjel meg is öli élete első emberét. Sorsuk eleinte összefonódik, ám később két- sőt három szálon kezd futni a cselekmény: Jamal (a rendesebbik) keresi élete nőjét Latikát, és próbál tisztességesen élni, míg bátyja, az erőszakos és öntörvényű Salim bedől a könnyű pénz és hatalom csapdájának. Tulajdonképpen a vetélkedő stúdiójában a fiú a kérdések által vet számot sanyarú sorsáról: minden kérdés kapcsolódik az élete egy-egy sorsfordító pillanatához (persze ez misztikus ízt visz a cselekménybe), és azok által tárul fel a néző előtt egy hányattatott, kínnal, és szomorúsággal szegélyezett életút. Természetesen a film végén a sírásra ingerlően totális happy end nem maradhat el (bocs, ha lelőttem ezzel bármilyen poént, bár azért ez várható volt), de ebben a filmben valahogy nem hat műnek ez a végkifejlet. Érdemes megnézni.
Aztán végre megnéztük Guy Ritchie szintén 2008-as Spíler (RocknRolla) című filmjét, ami számomra nem okozott csalódást: mintha a Blöff-öt láttam volna más szereplőkkel, de majdnem ugyanazokkal a karakterekkel, és ugyanabban a londoni alvilág kulisszái közé helyezett sztorival. Minden adott egy jó kis markáns-állkapcsú lazacsávós, pitiáner bűnözős-dörzsölt gengszteres maffiafilmhez. Természetesen a cselekmény megint a jóízlés határait feszegető módon nyakatekert, van itt minden klisé a turmixban, ami csak szóba jöhet: szerepel benne karrierista végzetasszonya (aki mellesleg könyvelő), orosz milliomos maffiózó, öregedő helyi keresztapa (aki felett már bizony eljárt az idő), szétcrackelt agyú emberi roncs rocksztár (aki engem egy az egyben a The Kolin énekesére emlékeztetett), homoszexuális érzelmeit hirtelen bevalló nőcsábász, és még jópár érdekes figura. Ami igaz mindegyikre az az, hogy egy nagyobb vagyont érő pénzt hajkurásznak a sztori végéig, és ebbéli igyekezetükben gyakran kerülnek szorult, vicces, és véres helyzetekbe.
Nem akarom lelőni a poént, de van pár nagyon emlékezetes jelenet a filmben, például amikor Johnnyt (az említett szétcsúszott rockert) és haverjait viszik kivégezni a lifttel, és ő közben nyugodt hangon kifejti, hogy mi fog történni néhány percen belül… és igaza is lesz. Szóval nagy lélektani drámát, meg mély mondanivalót ne várjunk ettől az alkotástól, de ha ilyen elvárásokat nem támasztunk vele kapcsolatban, akkor egész jól szórakozhatunk rajta. Annyit megtanultam, hogy vigyázzunk az orosz terminátorokkal, némelyiknek egész ferdék a hajlamai 🙂
Legalább hétvégén van kedvem filmet nézni, mert olyankor van társaságom, de itt az albiban semmi pénzért nem moziznék. Van pedig pár mű, amit kifejezetten magamnak szedtem le, mivel tudom, hogy eléggé rétegfilmek (vagy feliratosak, ami manapság kizáró tényező… az a riasztó, hogy ezt még magamon is észrevettem). Ilyen pl. az 1984-as A tank című eposz, ami egy szovjet tank legénységének viszontagságait mutatja be a hetvenes évek háború sújtotta Afganisztájában, vagy a 9 Rota, ami frissebb cucc (2005-ös), de ugyanazt a konfliktust mutatja be. Ezeket nem tudom mikor fogom megnézni, maximum barátnőmet fogom rákényszeríteni, hogy háborús filmeket nézzen velem, ha már néha muszáj elmennem vele shoppingolni 🙂
A hétfő hajnalok mindig jótékony hatással vannak rám. A félálomban, sápadt pislákoló fényben utazás a buszon, a kelő Nap első ecsetvonásai a dombok felett, az elsuhanó táj, a fülembe duruzsoló zenéim (amiktől bizony néha kiráz a hideg, annyira tetszenek), és a lelki felkészülés egy újabb fehérvári hétre mindig jó alapja a magvas gondolatok születésének. Rájöttem például arra, hogy mi is az igazi oka annak, hogy gyűlölöm a telet: az, hogy lealacsonyítja, megerőszakolja az éjszaka szentségét azzal, hogy már ötkor sötétbe borul a világ miatta. Nincs meg az az igazi éjszakai hangulata az embernek, hiába van akár már éjfél: megöli az érzést az, hogy délután lement a Nap. Nincs semmi szép ebben, nem csoda, hogy mindenki kicsit lehangoltabb ebben az évszakban. Szegény skandinávokat sajnálom is a klímájuk miatt, bár ők ebbe születtek, így lehet, hogy fel se fogják, hogy mennyivel szebb is lehetne a világ, ha néha úgy igazából meleg lenne náluk, és nem a farkasordító hidegben támolyognának haza részegen – dacolva a fagyhalállal – hanem úgy, hogy közben ragyognak a fejük felett a nyári csillagok.
Jön a tavasz… hetek óta ezt akarom hinni, de most valamiféle reménysugarat is látni vélek a büdös nagy sötétségben. Nem kell olyamikkel törődni, mint a károgó időjósok, meg az általuk ígért -10 fokok, ugyan. Hosszabbodnak a napok (a céges gépemen a F.lux is már fél öt helyett csak háromnegyed környékén kezdi el „bemelegíteni” a képernyő színeit), ma reggel is örömmel konstatáltam, hogy bizony nem kell vaksötétben végigkómázni a buszutat, mert olyan fél7-7 magasságában bizony elkezdett valami fényes mozgolódni a horizonton. Persze ezeknek a reggeli utazásoknak megadja az ízét a zene, a közeg, és a szinte elviselhetetlen álmosság, ami leginkább Fehérvár előtt szokott rámtörni. Kettős érzés, mert közben meg hallgatom a Balázsékat a Klassz FM-en, és néha konkrétan fel-fel szoktam röhögni, amilyen idióták ezek. Ma kellemetlen helyzetbe is kerültem miattuk: már bandukoltam a sétálóutcán, amikor a Vadon Jani elkezdett visítani, hogy „kiiileencvenezeeeeeer! hallottad, mit mondott? kilencvenezeeeeeer!” (most had ne fejtsem ki minek okán), és egész egyszerűen nem bírtam tartani: kirobbant belőlem a röhögés. Persze az utcán velem szembe jövő nénik-bácsik nem nagyon tudták hova tenni a dolgot (a headset nem feltétlenül feltűnő annyira, hogy láthassák), így kicsit riadtan húzódtak félre tőlem 🙂 Alig várom már, hogy ne nyakig kabátban, és pirosra fagyott fülekkel kelljen ezt az utat megtennem.. már csak 4 hónapot kell aludni, annyit már ki fogok bírni. Meg persze ti is 😉
Képzeljétek, micsoda örömhírre kellett hazamennem pénteken: a polcomon figyelt egy munkaügyi központos levél (mert bizony az elmúlt évben is voltam állástalan tróger kemény két hétig), és a következő rendkívül ízléses borítékocska egyenesen a Mindenlátó Magasságostól:
Bizony-bizony, mostantól valóban úgy érezhetem magam, hogy beszálltam az internetbe, mint Vágási Feri (vonatkozó videó itt, örök klasszikus) mivel a Google is levelezésre – sőt: jutalmazásra! – méltónak találja szerény személyemet. A borítékban ugyanis egy kupon foglalt helyet (ami a képen is kifigyel az ablakocskán), amely segítségével a Google Adwords szolgáltatást vehetem igénybe 12000 forint erejéig a Cég kontójára (amit Tamás haverom frappánsan kockapénznek nevezett el, mivel ebből nem lehet kommersz pálinkát (se) venni). Amúgy az Adwords egy okos dolog: az oldalsávban figyelő ‘Némi PH-érték’ is onnan szedi az – elvileg – releváns, azaz az oldal tartalmának megfelelő hirdetéseket, szóval ha mondjuk a kisállattenyésztés szépségeiről írnék, akkor – még egyszer: elvileg – ott hörcsög-kozmetikumokat forgalmazó cégek hirdetései jelennek meg. Nna, most kaptam egy kis lehetőséget arra, hogy a Ráktalicska jelenjen meg más oldalakon ilyen hirdetés formájában! Elvileg akár 200 látogatót is vonzhat a cucc így (ha 60ft-ot akarok fizetni kattintásonként), szóval mindenképpen érdemes lesz beizzítanom ezt a dolgot.
A segítségeteket szeretném ehhez: az alábbi boxba légyszi írjatok egy néhányszavas jellemzést a blogról, ami megjelenhetne a hirdetés szövegében! Ihletforrásnak tudom ajánlani a post alján – megintcsak elvileg, ez egy ilyen nap – figyelő két hirdetést (esetleg az iwiw oldalsávját), kábé olyan terjedelemben tessék gondolkodni! A legötletesebb, legviccesebb szöveget fogom majd megadni a reklámom szövegeként, legyetek kreatívak! 🙂
Steve Jobs se tévedhetetlen, pedig sokáig úgy tűnt. Az iPod, az iPhone, az iMac, és a többi kis i-vel kezdődő innovatív, ötletes (és valljuk be, hogy gyakran agyonsztárolt, és sznob) termékük is akkora siker volt az utóbbi években, hogy joggal gondolhattuk azt, hogy amihez ez a faszi – és persze hatalmas cége, amely a legjobb formatervezőkkel, és designerekkel büszkélkedhet a szférában – nyúl abból rohamos sebességgel arany, és persze extraprofit válik (elég, ha csak a 2009-ben elért 37millió dolláros bevételt említem). Amíg a Google elég csúnyán befürdött a Wave-vel (amit a legjobban az a hasonlat jellemez, hogy azért találták ki, hogy a fiatalok is átérezhessék, hogy milyen érzés a nagyszüleiknek az internettel ismerkedni), addig az almás cég nem követett el hibákat. Egészen eddig… 2010 elején ugyanis piacra dobták az iPad-ot, ami sok tekintetben durva visszafejlődés nem csak a cég egyéb termékeihez, de egyes gyártók hat-hét éves kütyüihez képest is.
Persze egy ilyen szinten elcseszett termék egyből megmozgatta a netes társadalom humorosabb rétegeit is, az ő munkáiból láthattok alant egy szellemes, és tanulságos válogatást, ami azt a címet is kaphatná, hogy „ezért ne vegyél iPad-ot, hacsak nem vagy egy Apple-sznob”:
Beújítottam pár napja egy remek plugin-t a WordPress-em alá (amely így már majdnem két tucat ilyen kis kiegészítést pörget non-stop, a többiekről itt olvashatsz), amely arra hivatott, hogy az RSS feed-emnek generáljon egy kis láblécet, sőt ha egy postot kettévágok egy elegáns <!--more--> segítségével (ami a ‘Tovább is van…’ feliratú linkként szokott a blogon megjelenni), akkor a bejegyzés további része a feed-ben sem lesz olvasható, helyette egy csinos kis hivatkozás fogja jelezni az olvasónak, hogy rá kattintva elolvashatja a teljes szöveget immáron a blog hasábjain. Ezzel két célom volt:
Ehhez találtam kitűnő megoldásra a Ozh’s Better feed nevű plugin személyében, amellyel megturbózhatjuk kicsit az RSS-ünket: kapunk egy pofonegyszerű felületet, amelyen minden szükséges linket, feliratot megszerkeszthetünk akár HTML-tudás nélkül is:
Persze van lehetőség kézzel is szerkeszteni a kódot, így rakhatunk be képet, videót, akármit ide, bár arra azért figyeljünk, hogy ne essünk a ló túlsó oldalára azzal, hogy a lábléc esetleg csicsásabb, mint maga a post, amihez tartozik 🙂
Tulajdonképpen lelkiismereti okokból írtam meg ezt a postot, ugyanis ma ki fogok venni egy pipát a plugin adminfelülten egy checkboxból, amit alapvetően illene bent hagynom, de talán ha kicsit promotálom a plugin-t, akkor nem fogok pokolra jutni. Az említett beállítás, amit ma off-ra fogok állítani a következő lesz:
Így már nyugodt szívvel törlöm a reklámot a feed-jeimből 🙂
A post címét még bővíteném annyival, hogy ” ha az ember egy albérletben kénytelen a jó kajákat főző édesanyjától 100 kilométerre enni az agglegények száraz kenyerét”, csak ez már nem fért volna ki. Azért jutott eszembe ez a kérdéskör, mivel ma jöttem rá mekkora isten is vagyok én tulajdonképpen, mivel – egy kósza, hétvégén kipattant ötlettől vezérelve – ma főztem magamnak egy NAGYON nagy lábos paprikáskrumplit, amely valahogy így sikeredett:
Nem szándékozok átmenni gasztro-blogba (és ezzel megkísérelni betörni a hölgyek által uralt rendkívül magas színvonalú mezőnybe), de akkor is érdemes ezt leblogolnom, mivel életem első paprikás krumplija „ő”. Gratulálni természetesen lehet, a virágokat pedig az öltözőbe kérném 🙂
Kicsit komolyabbra fordítva a szót: végeztem némi pénzügyi számítást arra vonatkozólag, hogy a fenti csodából egy jó nagy kondérral előállítani mennyi pénzembe is került voltaképpen:
Összesen: 963 forint.
Namármost, ha figyelembe vesszük, hogy a fenti tételek közül természetesen nem használtam el az összes kolbászt, fűszerpaprikát, étolajat, és vöröshagymát a lábosnyi kaja összehozásához, akkor nagyjából 550 forintból összehoztam magamnak egy akkora adag kaját, hogy három napig ehetem. Ebből az 550 forintból a céges büfében kikerült volna másfél dupla-dupla hamburger, esetleg 3 és fél energiaital, vagy kb. két és fél melegszendvics.
Az a tény, hogy eme összefüggéssel (mármint hogy kurvára nem éri meg a büfében kaját venni, helyette inkább főznöm kéne) tökéletesen tisztában vagyok már jó ideje, és mégis szoktam bizony 400 forintért dupla-dupla hamburgeket vásárolni a fentebb említett – amúgy didibár néven futó – egységben valószínűleg annak tudható be, hogy hiába vagyok akármilyen szar anyagi helyzetben ésszerűen kezelni a pénzt akkor sem tudom. Legalább ma is rájöttem valamire.
Egy kis stresszoldás, és ellazulás ezen a hajtós hét közepi napon:
Katt a Play-re izibe’!
Mivel alapvetően szeretem a humort, ezért a Reader-emben fel van véve vagy 5-6 vicces képeket leközlő oldalacska, amelyek közül ráadásul van olyan, amelyik elég jól termeli a hülyeséget (konkrétan a 9gag.com -ra gondoltam, ami tényleg kimeríthetetlen forrása az idiotizmusnak). Ezen forrásaimnak köszönhetően minden reggelem vidáman indul a cégnél, mivel első körben végignézem az összeset. Így derültem nagyot talán tegnap reggel az alábbi képen, amin 100 nyelven olvasható a „baszd meg”, csak szegény készítő kicsit mellétrafált a magyar verzióval:
Hát meglehetősen ritkán használjuk a magyarban az itt említett szót (esetleg bírósági jegyzőkönyvekben, meg az orvostudományban), de rájöttem, hogy van jobb változat is. Ma ugyanis megtaláltam a fenti tájékoztató egy másik verzióját is, amelyben még érdekesebben sikerült lefordítani ezt a gyönyörű káromkodást:
