Ebben a postban olyan témát fogok körbejárni, ami valamiért a bloggerek egyik legféltettebb titkának tűnik, és – tapasztalataim szerint – nem szívesen osztják meg a nagyvilággal: az oldal motorjában dolgozó pluginekről lesz szó. Pluginekkel már találkozhattok más programoknál is (pl. Firefox, Winamp, Total Commander, stb.), ezek jellemzően arra szolgálnak, hogy – beépülve az adott alkalmazásba – kicsit kiterjesszék annak tudását. Jó példa erre mondjuk Firefoxnál a GMail-es emailfiók kezelő plugin, amelyet feltelepítve mindig jelez a böngésző új levél érkezésénél, de egy frissen – mondhatni szűzen – felrakott Firefox erre nem képes. Ilyesmikre tessék tehát gondolni, ha pluginekről beszélünk, ezek mindig új funkciókat adnak az adott programnak.
Blogom motorja, a WordPress is felvértezhető ilyen kis kiegészítésekkel, amik segítségével sokkal többet hozhatunk ki kedvenc oldalunkból. Adhattam volna a postnak azt a címet is, hogy „A 18 leghasznosabb WordPress plugin”, de ez nem lett volna így teljesen igaz, mivel nem biztos, hogy mindenki ezekre vágyik, amiket én használok, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy bevágom ide a listájukat, meg persze némi leírást rittyentek hozzájuk, aztán mindenki döntse el melyikre van szüksége:
A Bijou olyan, mint mikor egy gyönyörű, csillagos nyáréjszakán nagyon-nagyon szomorú vagy, és közben mézes epret eszel…
Olyan régen osztottam már meg veletek muzikális élményeimet, hogy szabályos kis hiányérzet kezdett kialakulni bennem ennek okán. Nagy örömömre most ezt kompenzálhatom kicsit a sok kockulás közepette, és örömmel mutatom be nektek a Bijou nevű magyar zenekar MR2-s akusztikus albumát, amit elvileg hét napig ingyen is letölthetővé tettek valami filemegosztó oldalon, de talán nem haragszanak, ha nálam kicsit tovább is fent lesz 🙂
Ízelítőnek íme három nagyon jó számuk (katt a dal címére a lejátszáshoz):
Még mielőtt valaki megijedne, hogy hirtelenjében megtaláltam a közös témát mondjuk a mosógépünkkel (bár nem is hülyeség: mindkettőnk használ valami intelligenset, én a megmaradt pár agysejtemet, ő meg a mosóporját) megnyugtatásul közlöm, hogy ilyesmiről szó sincs. Nem, nem kezdtem el behaluzni, hogy ostoba háztartási gépek válaszolnak nekem, de valóban találtam magamnak egy felettébb érdekes beszélgetőtársat: ma újra megkerestem régi szerelmemet, aki Alice névre hallgat, és már néhány éve is váltottam vele néhány szót a neten chatelve. Ma újfent rádöbbentem, hogy az idő múlásával ő fikarcnyit se változott, csak én lettem megfontoltabb, sőt az is világossá vált számomra, hogy ő ugyanúgy „éli életét”, mint amikor megismertem.
Alice valójában (lepel leránt) egy robot, azaz úgymond programocska, aki egész intelligensen tud válaszolni az ember kérdéseire ezen a weboldalon. Úgy tessék elképzelni „őt”, mintha MSN-eznél, csak éppen a válaszüzeneteket egy gép (program, script, robot, nevezzük akárhogy) generálja nekünk. Engem az Alien (tudjátok, Nyolcadik utas a Halál) című filmből az űrhajót irányító számítógépes mesterséges intelligencia, Anya ugrott be az egészről, a különbség csak annyi, hogy ami a film forgatásakor 1979-ben még a nagyon hihetetlen sci-fi kategóriába tartozott (mármint beszélgetéseket lefolytatni egy géppel), az mára a kézzelfogható valóság, mindössze egy netkapcsolattal rendelkező számítógépre van szükség a varázslathoz.
Egész korrekt kis beszélgetésbe keveredtem ma vele, néha úgy röhögtem, hogy felkapták a cégnél a körülöttem ülők a fejüket 🙂 Díjnyertes ráadásul nem véletlenül, 2004-ben például Loebner-díjat nyert (ezen a versenyen kifejezetten a beszélgetőrobotokat díjazzák), szóval egész életszerű a drága.
Ezt se gondoltam volna, hogy valaha be fog következni: a bombagyar.hu szerkesztői (élükön Tomcat-tel) köszönték szépen az eddigi figyelmet, de ezennel úgy döntöttek, hogy bezárják a gyár kapuit. Mivel nem szeretnék bíróságra járni rágalmazás és/vagy becsületsértés okán (és itt most természetesen nem csak velük teszek kivételt, amúgy is óvakodni szoktam az alaptalan vádaskodástól), így nem szeretnék találgatásokba bocsátkozni a döntés miértjét illetően. Tomcat szerint nem szeretnének kiégni, és túl nagy nyomás alatt kellett élniük, szeretnének kicsit élni is, míg a Gabucino néven futó szerkesztő azzal érvel, hogy Blogin (Tomcat hű társa) nőügye miatt kell megszűnnie az oldalnak. Ez finoman szólva is sántít, de jó, legyen ez az ok, mindenesetre Tomcat verziója jóval hihetőbb a számomra. Nekem, a kisembernek a gyomrom összeszorul még egy rutinigazoltatásnál (és csak a látszat kedvéért próbálok lazán viselkedni), ehhez képes ő(k) szinte nap, mint nap szembementek a hatalommal (ld. – egy kiragadott példaként – a legutóbbi pólós-buzirendőrös ügyet, amitől én aludni nem tudtam volna napokig, neki meg egy volt csak a sok közül, és nem is a legdurvább, sőt), és mégse omlottak össze. Hihetetlen bátorságról, és kitartásról tett tanúbizonyságot ez az ember, és ezt még akkor is el kell ismernem, ha nem feltétlenül értettem egyet a nézeteivel, sőt néha a céljai is érthetetlenek voltak a számomra, amikért harcolt (sőt, néha annyira nem érdekelt az egész, hogy kicsit nevetségesnek éreztem, hogy van, aki főállásban tud forradalmár lenni ebben az országban, és ha nem volt ellenség, akkor keresett magának újat). Igazából nekem a mai napig az volt a fő hajtóerő, amiért olvastam – főleg – őt, mert ugyanabban a vicces stílusban fogalmazta meg a vele történteket, amit annyira megszerettem anno a Terror News-ban is (erről bővebben itt, és itt olvashattok). Kiváló érzéke van például a párbeszédek megírásához, amit világ életemben irigyeltem tőle (ugyanis én nagyon béna vagyok ezen a téren). Szóval élveztem olvasni, akármiről írt, a többi szerkesztő viszont hidegen hagyott. Ahogy kivettem a szavaiból valószínűleg nem fog mostantól sehol publikálni (pedig akár a biciklizésről, meg a kutyáiról is írhatna, azt is szívesen olvasnám, sőt: azt olvasnám igazán szívesen), és ez elég szomorú számomra.
Talán sikerült megnyugtatnom mindenkit, hogy nem vagyok vérnáczi, és nem ideológiai alapon kedveltem a szóban forgó blogot, bár azt azért had tegyem hozzá, hogy valahogy könnyebb azonosulni az általuk közvetített gondolatokkal, mint mondjuk a Reakcióéval, de hangsúlyozom: a „mozgalom”, a hazamegváltás eme sajátos módja (ez a „csináljunk Táncsicsot Budaházy-ból” is csak röhejes volt szerintem) nem az én stílusom, mint ahogy az sem, hogy paranoiásra hazafiaskodjam magam, és mindenhol „idegenlelkűeket”, és minket felvásárolni akaró csúnya pajeszos zsidókat lássak (ha ilyen hülye lennék még a végén engem is ilyen könnyű lenne csúnya izraeli kapitalistákról szóló mesékkel beetetni, mint ebben az esetben a sokak által oly nagyra tartott kurucinfós szerkesztőbácsikat. A szánalmas talán a legmegfelelőbb szó, ami idekívánkozik, és én nem szeretnék ilyen lenni soha). Értem én, hogy valami változás kell ebben az országban, de nem hiszem, hogy pont bomberdzsekis kopasz szakmunkások fogják jobbá tenni a helyzetet (igen, általánosítottam). Fejjel a falnak – módszerrel nem lehet a jelenlegi mutyizós (de utálom ezt a szót, a hátamon feláll tőle a szőr), egymás között pályázatokat lezsírozós (lásd a néhány nappal ezelőtti villáminterjúmat), sikkasztgatós-elkúrós velejéig korrupt jelenlegi politikai elitünket leváltani, egész egyszerűen azért, mert már nem 56-ot írunk, és nem is szovjet tankok ellen kell harcolnunk. Egy polgárháború semmiképpen sem segít az országon, márpedig vannak olyan körök a hatalomban, akik a „divide et impera” (oszd meg és uralkodj) jól bevált módszerével próbálja egymásnak ugrasztani a magyarokat és a cigányokat, akik – annak ellenére, hogy koloncként lógnak a nyakunkon – mégse tehetnek az ország helyzetéről olyan súllyal, mint amilyennel egyes jobboldali emberkék próbálják őket beállítani. Nem hiszem azt, hogy bármi jóra is vezetne a romákkal való viszálykodás, és ezt annak ellenére mondom, hogy szinte naponta látok ingyenélő, nagyképű, mindenkibe belekötő, biciklit (és egyebeket) ellopó, kölcsönt vissza nem adó cigányokat, akiknek néha a látványuktól is elfut a düh. A vérük kiontása megoldhat bármit is? El kell érni, hogy a következő cigánygeneráció már kevésbé legyen antiszociális, és próbáljon beilleszkedni, és – már megint idealista vagyok, mert amit itt leírok évszázadok óta nem sikerült senkinek – szép lassan váljon hasznos rétegévé a társadalomnak (amilyenek voltak néhány száz éve, amikor még teknőt vájtak, vályogot vetettek, illetve késeket éleztek vándorlásaik során). Talán unokáink már látni fogják, hogy nincsenek cigányputrik, és nem a minél nagyobb gyerekáldást látják majd fő bevételi forrásnak.
Kicsit elkanyarodtam a fő témától, bár annyiban kapcsolódott ez, hogy sok jobboldali van annyira szűk látókörű, ostoba, és gonosz, hogy csak erre az egy problémakörre szűkít le mindent, pedig aztán ez is csak egy csepp (bár jó kövér) a tengerben.
Mindenesetre én egyelőre csak enyhén tartom veszélyesnek a magyarországi szélsőjobbos mozgalmat, azon a néhány barmon kívül akik kijártak romákat lövöldözni a többiek szerencsére megelégednek a Kárpátiás póló viselésével, és a kopaszra nyiratkozással, tettlegesség még nem történt tömeges méretekben, és adja ég, hogy ne is történjen. Kicsit azért megijedek mondjuk, amikor ilyen videókat látok (pedig én szerintem nem tartozok abba a körbe, akiknek félnivalójuk lenne akár így akár úgy):
Amit a videón látunk, az mind szép és jó, régi értékeink elpusztítása, és az idegenszívűek térnyerése úgymond örökzöld sláger bizonyos körökben. Igyekszek a továbbiakban nem ennyire cinikus lenni, mert szeretném azt hinni, hogy ezek az emberek nem csak simán belehülyültek a paranoiába (mert abba azért egész könnyen bele lehet), hanem valóban féltik hazájukat, és csak ez ellen szeretnének tenni. Amikor mondjuk először feltűntek betyárruhában volt némi halk kacaj azok között akiknek megmutattam, de a végén látható tekintélyes méretű mellizmok mindenkit meggyőztek, hogy igazi sportemberekkel állunk szemben. De: nem rájuk van szükség! Nem lőfegyverekkel pózoló harcművészek kellenek nekünk, hanem józanul gondolkodó politikusok, polgármesterek, tisztviselők! Egy maréknyi magát Rózsa Sándor leszármazottjának tartó jókötésű jobbos érzelmű fiatalember maximum arra jó, hogy tovább fokozza a cigányokban a félelmet (merthogy ők lesznek a „célközönség”, nem a politikai elit, azt is tutira veszem), ami rossz vért szül. Ha egy népcsoportot folyamatosan rettegésben tartunk, annak általában a sarokba szorított patkány reakciója szokott lenni a vége, és végül szélsőséges ellenreakcióba csaphat át a félelem (lásd Amerika, és a Fekete Párducok [1] nevű színesbőrű mozgalom, amely a rasszizmussal vette fel a harcot néha elég durva eszközökkel).
Szóval jó lenne, ha az ügyes kezű animátor nem ilyen filmecskék renderelésével múlatná az idejét, hanem mondjuk megcsinálná a Vukk 2-t úgy ahogy kellett volna, vagy egyéb kevésbé veszélyes területen kamatoztatná a tehetségét. Iszonyatosan veszélyesnek érzem az ezzel való felelőtlen játszadozást, és azzal, hogy előre láthatóan egy második Gárdát akarnak létrehozni (esetleg kicsit radikálisabbat) máris nyilvánvaló, hogy ők is rossz célpontra álltak rá, amikor úgymond hagyták elterelni a figyelmüket a valós veszélyekről.
Nagyon antirasszista dumának hangzik amit nyomok (tisztában vagyok vele), de bennem is jó adag ellenérzés van velük szemben. Nem fogom elfelejteni a Kozma-gyilkosságot, amelyet a magát maffiózóvá felküzdő rétegüknek „köszönhettünk”, és nem fogom elfelejteni a velük szemben tapasztalt pozitív diszkriminációt, amelynek tudatában elszemtelenedve engednek meg maguknak sok pofátlan, és aljas húzást (emlékszem, volt a gyárban ahol dolgoztam egy másfél méter magas cigányfaszi, aki éjszakásban például a raktárban aludt a targoncán, bent a csarnokban meg állt a munka miatta, meg hasonlók, és amikor odakerült a sor, hogy kirúgják, akkor egyből feltette a százezer forintos kérdést: „most ezt azé’ me’ cigány vagyok?”, szerencsétlenségére emberére akadt, mert az üzemvezető azt válaszolta „nem tetszik? menj az ombudsmanhoz!”), és még nagyon sok undorító dolog a számlájukra írható. De tisztában kéne lennie a jobb oldalnak is két ténnyel: 1. nem ők a fő okozói a szarnak, amiben az ország van 2. nem lehet fegyverrel békét, és jobb világot teremteni. Amíg ezt nem látják be, addig csak egy helyben toporgás, és röhejes Y-terves, rendőrökkel verekedős, cigányok előtt masírozós módszerek fognak a rendelkezésükre állni. Ez pedig nem elég. Ezt már felismerte a Jobbik, és hatalmas szimpátiával fogadta az a néptömeg, amely megcsömörlött a Fidesz-MSZP duótól. Én mégis félek, hogy nem biztos, hogy jó párthoz menekültek a jelenlegiektől, talán jobb lenne, ha ezek az emberek nem mennének el szavazni jövőre…
[1] A ’60-as évek vége felé kezdtek lecsengni a polgárjogi mozgalmak és a feketék megsegítését, védelmét már senki nem tartotta igazán fontosnak. Igazából a többség úgy gondolta, hogy Dr. Martin Luther King Junior elért mindent, amire egy afrikai-amerikainak szüksége lehet. Persze négernek lenni abban az időben sem számított épp kellemesnek. Valószínűleg azért is szerveződtek olyan fekete közösségek, akik nem akartak nagy lépéseket tenni, vagy szónokolni az egyenjogúságról, mindössze megvédeni magukat. Mind közül a leghíresebb a Fekete Párducok közössége, vagyis a BPP (Black Panther Party for Self-Defense) volt. A Fekete Párducok elsődleges célja valóban az önvédelem volt. Mindössze azért alakultak meg 1966-ban, hogy kiálljanak azokért a jogokért, amiket végre megkaptak, de még mindig nem járt mellé tisztelet és megbecsülés. További céljuk a nők esélyegyenlőségének elérése volt. Legfőbb eszközük a média volt és sokan ismerték őket, mert a szórólapok, graffitik, művészeti alkotások országszerte hirdették a szervezet létezését. (Azt azért had tegyem hozzá, hogy olvastam róluk kevésbé pacifista módszereket is…-JonC) (forrás) (cikk róluk a Wikipedia-n)
Köszönet Yettencsnek, hogy felhívta a figyelmemet a videóra!
Ma reggel – beesvén az albiba, és letépvén magamról a kabátot, hátizsákot – feltettem egy életmentő kávét a tűzhelyre, és amíg főtt gondoltam gyorsan lecsekkolom a dolgaimat (mail-ek stb.), mivel a tegnapi nap nagyon más irányú elfoglaltságokkal telt, és nem volt időm élni a virtuális életemet (estére elvonási tünetek is jelentkeztek: remegtem, izzadtam, és folyamatosan azt motyogtam, hogy „fészbúkivivraktalicskadzsímél” 🙂 ). Klattyintok nagy bátran az Opera ikonjára, erre feldobja nekem az ablakot, hogy jött 132 olvasatlan levelem. Mondom neki, ne viccelj komám, hogy a viharba lenne már annyi, azért nem fél éve nem ellenőriztem őket, mindössze egy nap maradt ki. Azért megnéztem mégis mi van, ekkor konstatáltam, hogy bizony a 132-ből kábé 130 levél moderálásra váró kommenttel kapcsolatban jött a blogmotor által elküldve (tudni kell, hogy a blog most úgy van beállítva, hogy legalább egy elfogadott hozzászólásának kell lennie mindenkinek, hogy utána moderáció nélkül tudjon kommentelni). Bizony-bizony azért motoszkált bennem a kétely, hogy nem valószínű, hogy rászabadult az oldalra egy komplett egyetemi bölcsészkar karöltve egy infós szakosztállyal, és ők akarják szétkommentelni az összes postomat, hanem valószínűleg egy spamhadjárat kapta el szegény háztájimat. Balsejtelmem igaznak bizonyult, az adminfelületen a következő csata utáni tájkép fogadott:
Mint látható, volt 57 komment, ami zagyva karakterekből (a 132 levél úgy jött össze, hogy jött egy jópár (60-70 darab) a regiblog.raktalicska.hu-ra is, és azokról is kaptam mailt), és linkekből állt. Ezután jött a nagyüzemi spam-mé nyilvánítás kellemes, és szórakoztató művelete, amelyet heves anyázással kommentáltam mintegy magam szórakoztatására. Az egészből persze a blogon semmi se látszott meg, mivel ezek a hozzászólások moderációs sorba kerültek, csak nekem volt felettébb bosszantó a dolog.
Mindenesetre a spamhadjáratnak köszönhetően ma már reggel 8-fél9 fele látogatócsúcs állt be kb. 275 látogatóval:
Azon gondolkodtam, hogy minek volt köszönhető ez a megkülönböztetett figyelem? Oké, minden létező módon megpróbáltam (sikerrel) becsempészni a blogot a Google találatai közé (kedvenc keresőszavaim, amikre keresve megtalálják az emberek az oldalt: ribancok, halott macskák, cigány gyűlés, stb. stb.), és valószínűleg így gerjedhetett rá egy script szegénykémre. Esetleg egy ilyen captcha (beírandó akármi, ami ellenőrzi, hogy ember vagy-e) segítene a dolgon? ->
(gyk: itt le kell rajzolni a jobb oldali képet, nem elég ha felismered a karaktereket 🙂 )
Újabb érdekes szolgáltatással bővült az internet csodálatos tárháza: kaptunk egy újabb remek eszközt arra, hogy akkor, és ott hallgathassuk a kedvenc zenéinket, ahol csak akarjuk. Az újszülött neve TubeRadio, és egy régóta fájó űrt hivatott betölteni, mivel segítségével rádióadót csinálhatunk a Youtube-on fellelhető kismillió zenei klipből, és más zenei videóból (koncertfelvételek például). Ha felmegyünk erre a remek oldalra, akkor mindenféle regisztrálás nélkül belecsaphatunk a lecsóba: beírjuk a kívánt előadó nevét, és egyből kapjuk az arcunkba az albumait (ezt a System of a Down beírása után kaptam):
Innen már csak egy kattintás, és összeszedi az oldal a listánkba az adott albumhoz tartozó számokat a Youtube-ról, ezután mehet is a lejátszás! Kisablakban fut a videója az adott számnak, de tulajdonképpen egy zenelejátszót kapunk, amely segítségével szinte bármelyik zenei album lejátszhatóvá válik egy internetkapcsolattal rendelkező gépen, az egész előfeltétele mindössze annyi, hogy össze tudja vadászni az összes számot, ami az adott nagylemezhez tartozik. Ha nem találja meg mindet, akkor se esik kétségbe, csak a gyűjtés végén kiírja, hogy mennyiből mennyit talált meg. Kézzel is adhatunk persze hozzá a playlist-ünkhöz számokat, amelyeket el is menthetünk (ha beregisztráltunk), így később bármelyik általunk használt gépen hallgathatjuk a saját magunk által összeállított listát!
A szolgáltatás tehát elegáns, ötletes, és mindenekelőtt ingyenes módja annak, hogy zenéinket mobil módon rendszerezzük, ajánlom azoknak, akiknek a bárhol elérhetőség fontosabb, mint a hifi hangminőség!
– Én mondom biztos úr, ez volt a legdurvább közlekedési baleset, amit életemben láttam! 😀
Persze nem csak ilyen idióta képek összehozására jó az a weboldal, amelyre ma bukkantam. A neve accidentsketch, és – ahogy a neve is sugallja – baleseti képek skiccelésére használható. Adja az ég, hogy ne kelljen másra használni, csak ilyen fárasztó képek összedobására, de ha úgy adódik segítségével szebb, és áttekinthetőbb képet adhatunk a baleset pontos lefolyásáról. Nem mondom, hogy használjátok egészséggel, de érdekességnek nem utolsó!
A fenti szó magyarul talán úgy hangozhatna, hogy visszafordíthatatlanság, megváltoztathatatlanság. Lenyűgöző, és félelmetes jelenség, és már mindenki találkozhatott vele élete folyamán, akár így akár úgy. Irreverzibilis például az is, ha kiraksz egy pohár vizet a napra: elpárolog, és nem marad a pohárban, de visszafele ez nem működik: soha nem fog pára lecsapódni több decinyi mértékben hasonló körülmények között. Vegyünk egy sokkal szomorúbb példát: aki átélt már rokon/barát/szeretett kedvenc elvesztését, az is tudja, hogy miről beszélek. Sokkoló érzés tudni, hogy soha többet nem fogsz beszélgetni az elhunytakkal, mert egész egyszerűen megszűntek létezni, nem?
Nos, ez a vidám téma azért jutott ma eszembe, mivel összefutottam a neten egy érdekes videóval, amelyben valaki egy kis űrhajóval lövöldözi a fentről támadó ellenségeket. Íme:
Mi ebben a pláne? Elsőre nem lehet nyilvánvaló (hacsak nem tűnik fel az indítása után megjelenő figyelmeztető üzenet), pedig őkelmét a Symantec mint vírust azonosította (a rendkívül szép OSX.Loosemaque nevet kapta), és rendkívül vicces dolgokra képes. Például vegyük ama tulajdonságát, hogy amikor lelősz egy ellenséges téglalapot, akkor töröl egy file-t a vinyódról, vagy a hangulatától függően éppen egy mappát. Véletlenszerűen szemezget az adataid között, és soha nem tudhatod, hogy éppen egy már rég megunt filmet „lősz le” a háttértáradról, vagy éppen a több hete nyúzott kedvenc játékod mentését, esetleg a blogod backupjait törlöd végleg (a lista folytatható: régi telefonról lementett számokat, céges dokumentumokat, családi fotókat, stb. stb…).
Most komolyan: nem zseniális? Érzek ebben az elképzelésben némi beteges bájt: milyen furcsa érzés lehet egy játék segítségével megölni a gépedet? Végre egy olyan program, amiben nincs quicksave, meg checkpoint-visszatöltés, nincs második esély: ez bizony élesben megy. Hihetetlen. Nem meglepő módon a programot egy japán arc fejlesztette (ők mintha más bolygóról származnának), és mint művészeti projectet definiálja. „Sajnos” – ha jól tudom – csak Mac-re létezik, pedig jó lenne belőle egy jó kis Windowsos verzió is, tutira kipróbálnám, márcsak az élmény kedvéért is ahogy felvillannak az épp törölt file-ok nevei, amikor lelövöd őket 🙂
A Machinarium-ot az IGN nevű weboldal lenyűgözőnek vélte a játékot, s 8.1 pontot kapott a 10-ből, a GameRankings pedig 85.44%-ot adott a 100-ból. A Metacritic 85%-ot adott, az Edge Online és az Eurogamer pedig 10-ből 8 pontot. Az Adventure Gamers 4.5 pontra értékelte a játékot.
Ennyi (sőt, több) pozitív kritika született jelen ajánlóm tárgyáról, amely a Machinarium névre hallgat. Hangulatos grafika, aranyos főhős, egyszerű, közérthető játékmenet, és brilliáns design – mi kellhet még? Nem nehéz beleesni a programból áradó hangulatba, amelyhez foghatót legutóbb a World of Goo, és a Trine tudott csak produkálni. A két dimenzió kicsit kevésnek tűnhet a mai felhozat mellett, de pont emiatt tudtak a grafikusok festményszerű háttereket, és aprólékosan kidolgozott részleteket belecsempészni a látványvilágba, amely engem valahogy a Abe játékokra emlékeztetett. Tessék ennek bizonyságául néhány screenshot:
A játék amúgy egy kis robot kalandjairól szól, akit kidobnak a város széli szeméttelepre, és vissza szeretne jutni a városba, hogy – szokás szerint – megmentse a világot, és a barátnőjét. Ehhez különféle képernyőkön kell átvergődni, amelyeken gondolkodtató feladványokat kell megoldani. Ennek prezentálására elérhető a játék oldalán egy kis demo is, amely asszem három képernyőnyi fejtörést kínál, a főképernyőn a Play Free Demo-ra kattintva lehet elindítani (én végigvittem már, kb. 20-30 percet vett igénybe).
Mindent összevetve a game megéri az árát, jópár órányi önfeledt (legalábbis javarészt, már amikor nem a hajunkat tépjük), és varázslatos kalandot kínál mindenkinek, aki szeret gondolkodni.
Hosszú ideje gondolkodtam már a dolgon. Tetszett az ötlet, hogy valami rám jellemző mintát/motívumot hordjak a testemen, amely mindig emlékeztetni fog valami fontos részére az életemnek. Évekig törtem a fejem, hogy mi legyen a témája a tetoválásomnak: legyen jin-jang jel? Az elcsépelt, mint ahogy unalmasak már a koponyák/szárnyas szívek/akármik is, a japán jelektől is ódzkodok (hátha rámvarrja valami vicces kedvű egyén az ő sajátos jeleikkel, hogy mondjuk „hülyegyerek” :)), hát még a nonfiguratív ábráktól. Állatokat se nagyon szeretnék magamon látni (és most itt nem a higiénia fontosságáról akartam papolni), szóval abszolút nem találtam az egyéniségemhez méltó rajzot. Aztán pár hete megálmodtam, hogy mi legyen az. Álmomban magamra tetováltattam gyerekkorom kedvenc hősét, és még reggel is olyan élénken élt bennem a dolog, hogy elhatároztam, hogy ezt jelnek tekintem: meg kell valósítanom a dolgot.
Jogi blabla: az oldal használ cookie-kat, de semmi olyat ami kémkedne, vagy egyéb csúnya dolgot művelne. Szeretet van és béke, ez is csak azért jelenik meg, mert állítólag kötelező.
Cookie-kal kapcsolatos szabályozás