Régóta tervezem, hogy megírom ezt a listát, mivel az utóbbi pár évben akadt néhány olyan kis költségvetésű, markonyi fejlesztő által szinte hobbiból kiadott játék, amelyek bőven megállják a nagyok mellett a helyüket legyen szó arról, hogy mennyire szórakoztatók, vagy mennyi emlékezetes pillanattal ajándékoznak meg miközben végigtolod őket. (FYI: azért hívják indie-nek ezeket a játékokat, mivel independent, azaz független, kiadóval nem rendelkező fejlesztők írták őket, és az internet segítségével váltak népszerűvé).

Jellemző rájuk a két dimenzió, és a művészi megvalósítás, amely annak tudható be, hogy alkotóikat nem késztette kapkodásra a kiadóvállalat által előírt határidő, meg a többi negatív tényező, amelyeken sok ígéretesnek induló project vérzett el (értsd: csak összecsapták a végét, nem optimalizálták a netkódot, kiegyensúlyozatlan volt a játék, stb. stb.), szorult esetleg hosszas patchelgetésre. Nézzünk ezek közül néhányat, amelyek a független játékfejlesztés létjogosultságát bizonyítják sikerükkel:

Tovább »

…ne csak a betűk végeláthatatlan tengere, engedjétek meg, hogy bemutassam a HDR fotótechnika néhány csodáját:

Többiek itt!

Mi történik, ha a zombicicák bedurvulnak? Megtudhatjátok a következő enyhén beteg videóból:

Akit esetleg nagyon megragadott a háttérzene nyújtotta zenei élmény, az meghallgathatja itt (voltam olyan lusta jófej, hogy most nem loptam le az oldalról mp3-ban), továbbá pólók is vannak a témában itt (talán ideér még karácsonyig, ha rendeltek…).

Nem fotó, csak egy kép a Crysisből

Ha már az előző postomban azért rinyáltam, mert nem tudok új játékokkal játszani, akkor ezennel kicsit kiélem a mazochizmusomat: következzék néhány videó olyan játékokról, amelyeknek első (vagy előző) része még az én roncsomon is futott, mostanra viszont annyit fejlődtek grafikailag, hogy esélyem sincs kipróbálni őket. Emberek, itt tartunk most technikailag, tessék állat ejteni!

Tovább »

Sose gondoltam volna, hogy a Puruttyáról fogok átemelni valamit, de ezt egész egyszerűen muszáj, mert zseniális:

Skhizein (Jérémy Clapin,2008) from Bertie on Vimeo.

Nem árt hozzá egy kicsi angoltudás, de anélkül is pont annyira értelmetlen művészien elvont, mint vele 🙂

Hirtelenjében ez jutott eszembe – immáron sokadszorra – meghallgatván a Képzelt Város nevű zenekar első (és remélhetőleg nem utolsó) nagylemezét, amely a ‘Mit nekem’ címet kapta. A friss – nem egészen egy hónapos – anyagról annyit kell tudni, hogy ugyan nem alkalmas  házibulikba tánczenének, de cserébe nagyon kellemes kis melankóliát sugároz, amelyet az énekes, Oláh Gergő néha kicsit sírdogálós hangszíne tesz igazán hm… a lehangoló nem a legjobb szó ide, de mindenesetre nem az a fajta zene ez, amit az ember a „cabrioval száguldanak a tinik, mert megkezdődött a nyári szünet, és mennek bulizni a tengerpartra fiúk-lányok vegyesen” jelenet alá elképzel egy huszadrangú amerikai tinivígjátékban. Maradjunk annyiban, hogy experimentális, progresszív, indusztriális muzsika ez megtámogatva könnyed, majdhogynem légies zongora – és csellóbetétekkel, sőt a Hercules című számba beleszőtték Latinovits Zoltán hangját is (ahogy épp Ady ‘A muszáj Herkules’ című versét szavalja), ezzel teremtve nagyon hatásos hangulatot.

Nem az a könnyed kis háttérzene, de pont ez az erőssége. Kell ilyen is.

A zenekar szóbanforgó albuma letölthető a myspace, és a hivatalos oldalukról egyaránt.

A hősök közöttünk élnek – Csaba, az előző cégem raktárosfőnöke mondta ezt mindig, amikor alkalomadtán elejtettem egy-egy élcelődő megjegyzést vele kapcsolatban. Azért jutott eszembe épp ma ez az örökérvényű igazság, mivel rábukkantam egy weboldalra, amely kapcsán felmerült bennem a kérdés: te jó ég, tényleg vannak ilyen sok szabad idővel és acél idegekkel rendelkező emberek a földön? Pedig bizony vannak, sőt mindig is voltak. Valamikor a 70-es években a gyufából, jégkrémpálcikából, tésztából, és egyéb érdekes alapanyagokból történő építkezés kötötte le ezeket a hülyéket szent embereket gyakran évekre, amelyek alatt ilyesmiket hoztak össze:

Persze anno a sötét középkorban nem csak gyufák elmés összepakolásánál volt tettenérhető, ha valaki feltűnően nyugodtan tűrte a mások számára idegölően nagy koncentrációt igénylő műveleteket: néha még egy nő mellett leélni 50-60 évet is elismerésre méltó tény, amit napjainkban is tisztelnek, és ezért rendeznek az ennyire kitartó emberek számára ünnepségeket, amelyek mindenféle fémmel jelzett (mondhatni fémjelzett, haha) lakodalmakként (pl. arany) szoktak aposztrofálni.

Aztán beköszöntöttek a csodálatos 80-as évek: Modern Talking, David Hasselhoff, Miami Vice, Toto, Bundes-liga séró, Első Emelet, és… a Commodore-ok. Nem szeretnék újabb ömlengésbe bocsátkozni velük kapcsolatban (legyen elég annyi, hogy a mai napig iszonyat jó masináknak tartom őket), de jelen témánk megköveteli, hogy megemlítsük őket, mint a türelmes kockák játékszereit. Egészen pontosan 1982-ben került be a köztudatba a művészeti irányzat, amiről eddig csak rébuszokban beszéltem, és melynek neve pixel art. Ez szerintem a modern kori gyufaépítészet: képzeljétek el azt a hatalmas munkát, amivel mondjuk egy 800X600-as képet megrajzoltok…képpontonként. Bizony, a pixel art erről szól: fogod a rajzprogramodat, leveszed az ecsetméretet 1 pixelre, és elkezdesz pontonként színezni…

El tudjátok képzelni, hogy milyen megdöbbentő volt látni egy tutorialban, hogy mégis hogyan kell nekiállni mondjuk egy fatönknek? Ez volt az az oldal, amit a post elején említettem, és bizony ilyen magyarázó ábrák szerepelnek rajta, mint ez:

A Photoshop segítségével akár 15-20 perc alatt is összedobhatunk egy egész pofás nagyméretű képet, amelyen színek tízezrei szerepelnek, ehhez képest a pixel art más filozófiát vall: sok részlet, élénk színek, éles kontúrok, és mindenekelőtt rengeteg beléjük ölt munkaóra. Ezeknek a művészeknek a kitartása mindenképpen tiszteletreméltó, és hihetetlen (legalábbis számomra). Emlékszem, annak idején – amikor a már említett céghez felvételiztem – ki kellett töltenem egy monotonitástűrési tesztet, amely tanúsága szerint igencsak bírom az unalmat, de mondjuk ha valaki arra kényszerítene, hogy összehozzak mondjuk egy ilyen képet:

Tutira muszájdzseki lenne az akció vége 🙂

További pixelartos képek pl. itt, vagy itt is elérhetőek, ha pedig esetleg kedvet kaptál hozzá, akkor innen letölthető egy ingyenes direkt erre tervezett rajzprogram!

A fenti szó magyarul talán úgy hangozhatna, hogy visszafordíthatatlanság, megváltoztathatatlanság. Lenyűgöző, és félelmetes jelenség, és már mindenki találkozhatott vele élete folyamán, akár így akár úgy. Irreverzibilis például az is, ha kiraksz egy pohár vizet a napra: elpárolog, és nem marad a pohárban, de visszafele ez nem működik: soha nem fog pára lecsapódni több decinyi mértékben hasonló körülmények között. Vegyünk egy sokkal szomorúbb példát: aki átélt már rokon/barát/szeretett kedvenc elvesztését, az is tudja, hogy miről beszélek. Sokkoló érzés tudni, hogy soha többet nem fogsz beszélgetni az elhunytakkal, mert egész egyszerűen megszűntek létezni, nem?
Nos, ez a vidám téma azért jutott ma eszembe, mivel összefutottam a neten egy érdekes videóval, amelyben valaki egy kis űrhajóval lövöldözi a fentről támadó ellenségeket. Íme:

Mi ebben a pláne? Elsőre nem lehet nyilvánvaló (hacsak nem tűnik fel az indítása után megjelenő figyelmeztető üzenet), pedig őkelmét a Symantec mint vírust azonosította (a rendkívül szép OSX.Loosemaque nevet kapta), és rendkívül vicces dolgokra képes. Például vegyük ama tulajdonságát, hogy amikor lelősz egy ellenséges téglalapot, akkor töröl egy file-t a vinyódról, vagy a hangulatától függően éppen egy mappát. Véletlenszerűen szemezget az adataid között, és soha nem tudhatod, hogy éppen egy már rég megunt filmet „lősz le” a háttértáradról, vagy éppen a több hete nyúzott kedvenc játékod mentését, esetleg a blogod backupjait törlöd végleg (a lista folytatható: régi telefonról lementett számokat, céges dokumentumokat, családi fotókat, stb. stb…).

Most komolyan: nem zseniális? Érzek ebben az elképzelésben némi beteges bájt: milyen furcsa érzés lehet egy játék segítségével megölni a gépedet? Végre egy olyan program, amiben nincs quicksave, meg checkpoint-visszatöltés, nincs második esély: ez bizony élesben megy. Hihetetlen. Nem meglepő módon a programot egy japán arc fejlesztette (ők mintha más bolygóról származnának), és mint művészeti projectet definiálja. „Sajnos” – ha jól tudom – csak Mac-re létezik, pedig jó lenne belőle egy jó kis Windowsos verzió is, tutira kipróbálnám, márcsak az élmény kedvéért is ahogy felvillannak az épp törölt file-ok nevei, amikor lelövöd őket 🙂