helyzetjelentés | Ráktalicska - 9. oldal
júl 20

Valahogy elcseszve indult a reggel. Kezdődött azzal, hogy alig bírtam kimászni az ágyból (pedig annyira jó indulás előtt másfél órával magadhoz térni, van időd pepecselni, reggelizni, zuhanyozni, netezni, estébé), így csak fél óra csúszással indítottam a napot. Persze a rutin meg az évek már segítettek: hosszas gyakorlás árán most már képes vagyok arra, hogy úgy állítsak be ébresztőt a telefonomon az első két szundi után mondjuk 20-30 perccel későbbre, hogy közben nem ébredek fel.

Aztán leültem a gép elé. Gondoltam feldobom magam valamivel, elővadásztam az AIMP könyvjelzői közül a Class FM online adását, de ez is csalódást okozott. Emlékeztek még a régi – talán – Sláger Rádiós reggeli (inkább hajnali) beszélgetős műsorra, ami arról szólt, hogy komoly témákat vesézett ki a búgó hangú műsorvezető néni a betelefonálók segítségével? Volt ott minden, mit szem-száj ingere: válás, rák, öngyilkosság, depresszió, bébifókák mészárlása, ózonréteg elvékonyodása… Emlékszek, éjszakásban annak idején néha próbáltam hallgatni ezt a műsort, de általában inkább kikapcsoltam a rádiót mielőtt még nekiestem volna a karbantartó-műhely eszközeivel az ereimnek. Ami enyhítő körülmény volt, hogy legalább hajnali 3-4 óra fele tűzték adásra, és viszonylag kevesen hallgatták. Nna, a Class-osok agyasan kitalálták, hogy a Morning Show-ból is ilyen betelefonálós komolytémás szart csinálnak a régi bohóckodós, néha erőltetett de mégis vidám műsor helyett! Nanemár gyerekek, szerintetek tényleg hiányzik az embereknek korán reggel munkába menet, hogy olyan rendkívül felemelő témákról hallgassanak komoly értekezéseket, és betelefonálói sztorikat, mint a bunkó faszik, akik mellett rettegésben élnek a nőik? Most miért kell ezzel elrontani az ember kedvét már a nap kezdetén? Persze az enyémet nem volt nehéz ma amúgy se, de ez nem változtat a tényen miszerint ez a fajta stílusváltás meglehetősen elhibázott, legalábbis szerintem.

Na sebaj, kikapcsoltam a rádiót, majd küszködve a rám törő hihetetlen álmossággal elgyengült karom minden erejét beleadva nagy nehezen beállítottam a biciklit a liftbe szépen függőlegesen ahogy azt kell. Kitoltam az utcára, belehunyorítottam a kelő Nap fényébe, majd vigyort erőltettem az arcomra. Akkor is jól fogom érezni magam, ha fene fenét eszik is -gondoltam, és meglódítottam a gépsárkányt a cég irányába.

Tagek:
júl 09

Szerintem a kerékpárt maga a Sátán küldte a Földre, hogy megkeserítse általa néhány kiválasztott életét, és általa romlást, és örök kínszenvedést okozzon ezeknek a szerencsétleneknek. Nagyon úgy fest, hogy én is ilyen cshúzenvan lehetek, mivel nagyjából két hete(!) szenvedek folyamatosan ezzel a rohadékkal, és egyelőre annyit sikerült vele elérnem, hogy tegnap a cég felé vezető út felét meg tudtam tenni vele, haza már tolnom kellett.

Na de ne szaladjunk az események elébe, kezdjük az elején:

mivel „kedves” lakótársamat átrakták két műszakba, így megszűnt a lehetőség, hogy cipeltessem a seggem fel-alá az albérlet és a cég között ezen a távon:

View Larger Map

Gondoltam sebaj, úgyis csak hízok, mint az államháztartási hiány, nosza rakassuk rendbe a biciklit (amivel tavaly egész nyáron tekertem össze-vissza, mint a hülye), aztán újra én leszek az utak királya. Voltak apróbb bajai szegénynek, amelyek közül a legzavaróbb az volt, hogy a bal pedálja hajlamos volt leesni a tengelyről, ami – mondanom sem kell – meglehetősen kellemetlen tudott lenni, amikor az ember a kocsisor közepén próbálja épp a súlyát ráhelyezni. Ezen viszonylag egyszerűen segítettünk pár hete: becuccoltuk az egészet anyám barátjának a kocsijába, hazafuvaroztuk Pápára, majd a garázsunk hűvös mélyén kapott a kicsike egy új monoblokkot (ez a bicikli pedáljait összekötő tengely nagyjából, amúgy egy hónapja azt sem tudtam mi fán terem -legalább  megint tanultam valamit). Naivan azt gondoltam, hogy most már csak vissza kell szállítani Fehérvárra, pumpálni némi levegőt a kerekeibe, aztán használható lesz, de neeem, ez nem így történt… Az odüsszeia azzal vette kezdetét, hogy nem tudtam visszarakni a kerekeit normálisan: vagy hozzáért a fékpofa a felnihez, vagy nem fogott abszolút, hiába rángattam a kart, de volt olyan is, hogy a vázhoz sikerült hozzászorítanom a gumit, így nem akart elfordulni – érthető okokból. Az első kerék szelepével is szívtam rendesen, mivel nem lehetett fújni bele se autó se sima pumpával, de ahhoz nagy nehezen szereztem eszközt. Múlt hét végén fel is pumpáltam, kár, hogy csak kedden derült ki, hogy ezt úgy sikerült abszolválnom, hogy a jobb oldalán egy szakaszon kitüremkedett a belső, de addigra már visszaadtam a pumpát, mivel csak kölcsönben volt nálam.

További gondot okozott, hogy – meghazudtolva azt, hogy eddig hattalmas műszaki embernek tartottam magam, mivel meg tudtam különböztetni egymástól egy zégergyűrűt egy krovától – egész egyszerűen nem sikerült normálisan felszerelni a váltót. Végül aztán megbeszéltem Balázs kollegámmal, a kerékpárok nagy tudorával egy napot, amikor betolom a céghez a biciklit, és majd ő megszakérti a parkolóban jól. Ez az esemény keddre volt időzítve, megnézte a gépsárkányt, majd némi hümmögés után közölte, hogy a váltót valóban nem úgy kell felszerelni, amúgy meg nem hozott magával tizenötös kulcsot, úgyhogy túl mélyen nem fog tudni belemászni a lelkivilágába, majd talán legközelebb igen. Sebaj, az első féket használható állapotba hozta, én pedig abban a boldog tudatban toltam haza, hogy most már csak szereznem kell egy autószelepes belsőt a mostani spéci helyett, mivel mindenképpen le kell eresztenem a kereket ahhoz, hogy a kitüremkedést orvosolni tudjam, viszont fújni bele már nem fogok tudni, mivel visszaadtam a kölcsönpumpát. Szerdán a nyakamba is vettem a várost meló után, irány a teszkó, ott úgyis van belső dögivel, annyi hogy el kell adniuk. Fehérváron két ilyen létesítmény üzemel, először a buszpályaudvar mellettit vettem célba, mivel az közelebb van, a másik meg konkrétan az Ipari Park mellett, ahol melózok, csak napközben nem mentem ki körülnézni. Odaérek a biciklis polcokhoz, nézem a kínálatot… van 20-as, 22-es, 24-es, 26-os… na az nincs. Elnézést kérünk, ideiglenes készlethiány. Az összes többi méretből hegyek tornyosultak, de pont a huszonhatosból nincs egy darab sem, ilyen az én formám. Azért besoppingoltam otthonra némi kaját, két szakadásig telipakolt biológilag lebomló szatyorral cammogtam haza. Már félúton jártam, amikor eszembe jutott, hogy van még egy teszkó a városban, csak az jópár kilométer gyaloglás lenne, és mi lenne, ha szereznék egy kocsit, úgy mégiscsak egyszerűbb. Néhány telefon árán még ez is sikerült, persze minek, mivel a másik boltban is volt minden a macska kaparófától a teszkó gazdaságos atombunkerig, de a 26-os bicikligumi belsőnél csak egy enyhén kifakult piros cetli árválkodott készlethiány felirattal. Itt megpattant valami bennem: nem elég, hogy legyalogoltam a városközpontba potyára, nem elég, hogy hazacipeltem 10 kiló cuccot gyalog úgy, hogy most meg itt vagyok egy kurva nagy bevásárló-központban kocsival, de még itt se tudtam hozzájutni a belsőhöz, és holnap úgy kell megint gyalog mennem dolgozni, hogy már fixre vettem, hogy végre biciklizhetek? Deus ex machina, bárki bármit mond! Isten nem akarja, hogy biciklizhessek…

Másnap – miután végiggyalogoltam a rendes napi 3-4 kilométeremet, amelyet ráadásul zene nélkül voltam kénytelen leküzdeni, mivel a headset-em is megadta magát végre – hála Anitának, aki napközben elment egy bicikliboltba, és bevásárolt nekem is hozzájutottam az áhított 26-os belsőhöz. Hazaérve őrült szerelésbe kezdtem, a helyére raktam a váltót (egy kis alkatrész még mindig hiányzik belőle, de minek is az oda), lecseréltem a spéci szelepes gumibelsőt az újra, majd megpróbáltam felfújni. Ez persze újabb előre nem látott akadályt gördített elém, mivel a pumpám (ami egy amolyan vibrátor méretű miniszerkezet tömlő nélkül) nem ment rá az elvileg szabványos szelepre, így csak félig sikerült valamelyest felfújni a kereket, ami nagyjából olyan hasznos volt, mint a félmerev f@sz: a strandon jól mutat, de dugni nem lehet vele 😀 Szóval tolni lehetett így a biciklit, de ráülni már nem. Ennek következtében másnap reggel a benzinkút keresgélés jegyében telt, szeressük az ilyet. A másodiknál már némileg elgyötörten kérdeztem a kutas srácot, hogy „aztán kompresszorotok van-e?”, mire mondta, hogy van ám, csak az Audi eltakarja. Nagyon megörültem, felpumpáltam az első kerekemet is, majd a nyár legboldogabb percei következhettek: el tudtam gurulni a cégig a maradék másfél kilométert leküzdve.

Persze mire kiértem meló után már újra lapos volt a gumi, úgyhogy tolhattam haza ezt a két keréken guruló foskazalt, és tegnap este már az undor is elkapott attól, amikor belegondoltam abba, hogy hozzá kéne nyúlni, meg kéne nézni miért eresztett le. Inkább jöttem ma is gyalog, a biciklit meg hamarosan kibaszom a kilencedikről. Nyugi, fel fogom venni videóra.

Tagek:
júl 07

A bennem rejlő elismerésre vágyó kisfiúnak nagyon jól tud esni, amikor megpaskolják a buci fejét, és azt mondják neki, hogy „ezt jól csináltad, ügyes vagy”.  Eddigi munkahelyeimen is rendszeresen előtört belőlem a kisebbségi komplexus (amely alatt nem azt értem, hogy hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy ombudsmanért kiabáljak), amikor azt tapasztaltam, hogy a jól elvégzett feladatok után semmiféle pozitív visszacsatolás nem érkezik a főnökeimtől, bár én úgy éreztem, hogy megérdemelném. Erre a legjobb példa a már emlegetett kábelgyári karbantartóként eltöltött évem, amely során rengetegszer lettünk lebaszva ok nélkül: történt olyan, hogy egész éjjel le se szálltunk a kollegáimmal a létráról, bontottuk az acélállványzatot, reggelre már állni is alig bírtam a fáradtságtól, majd amikor frissen üdén belibbent a főnök, a terepszemlét követően a foga hegyéről odavetette, hogy „csak ennyivel végeztetek, mit csináltatok ti eddig?”.

Az ilyen barmokkal persze teli van az ország, és – pont emiatt – nem kéne ennyire a szívemre vennem az efféle igazságtalanságokat, mégis megmaradnak bennem az ilyen esetek. Ma azonban újabb esemény erősített meg abban a hitemben, hogy ha az ember törekszik, akkor talán el is érhet valamit, és van, amikor győz a jó. Persze nem lehet örökérvényű, a teljes emberiségre levetíthető következtetéseket levonni abból, ami velem történik, de kezdek újra bízni abban, hogy van valamiféle egyensúly, és nem is akkora hülyeség ez a karma-téma: ha jó ember vagy (és én szeretném azt hinni, hogy az vagyok, amikor viszont rosszat teszek az is csak a világ igazságtalansága miatt néha előtörő frusztrációmból adódik), akkor jó dolgok fognak történni veled, és fordítva.

Ha valamiben, akkor ebben, és a józan ész hatalmában lehet hinni még ebben az ideáktól, és követhető eszméktől mentes világban is. Mert kapaszkodni kell valamibe, bármennyire is hihetetlen.

Tagek:
jún 30

Már szinte teljesen biztos, hogy soha nem fogom magaménak tudni azt a képességet, amely segítségével megérthetném, hogy mi motivál egyes embereket olyan cselekedetekre, amelyek szöges ellentétben állnak az én értékrendemmel. A post apropójából, a lakótársaimból kiindulva: én fontosabbnak tartom az együttélés minél stresszmentesebbé tételét az egymás cseszegetésénél a szűk élettérből adódó esetlegesen előforduló zavaró történések okán. Én nem szólok I-nek, hogy reggelente ne fújja a taknyát a mosdóba, mert ha utána esetleg a fogkrémemet kell a kagylóból letakarítanom, akkor bele kell nyúlnom (hogy arról ne is beszéljünk ha esetleg a kontaktlencsém esik bele), nem szólok L-nek, hogy ugyanmár vakarja le a gáztűzhelyről a több hónapja odarohadt akármit… Elfogadtam ezeket, mint a 70 négyzetméter szűkösségéből adódó negatív tényezőket. Ráadásul barátok se vagyunk (abszolút), úgy élünk itt mint három idegen. Megkeseredett, frusztrált, koravén emberekkel lakok együtt (még zenét se hallgatnak!), akik nem látják, hogy annak kéne prioritást élveznie, hogy a körülményekhez képest megpróbáljuk egymást nem cseszegetni minden szaron (eddig a csúcs az volt, amikor I pár hónapja egy szép reggelen rám szólt, hogy készülődés közben ne folyassam annyira a csapot… erre visszakérdeztem, hogy az lesz-e a következő, hogy fürdés közben rám rúgja az ajtót, hogy már 10 perce bent vagyok, azonnal hagyjam abba?!).

Nem illek én ide. Érezzék jól egymást, de nekem nem hiányzik ez a negativitás, még a végén én is ilyenné fogok válni, mint ők, és azt semmi szín alatt nem szeretném. Le fogok lépni.

Tagek:
jún 07

Azon ritka hétfők egyike ez, amelyeken nem érzem magam totál alkalmatlannak bármiféle alkotói tevékenységre, ennek örömére elmesélem nektek, hogy mik történtek a hétvégén, márcsak azért is, mert kivételesen egész izgalmasan telt el a szokásos fetrengés-tévézés-zabálás kombó semmihez se hasonlítható unalmához képest (bár néha nagyon is jó ez a chillezés, de heteken át folytatva kicsit monotonná válik). Mivel beütött a jó idő (pedig már gondolkoztam a bárka építésén), így végre volt némi affinitásom arra, hogy a megszokottól eltérően nem a felfekvésre gyúrás tegye ki a napjaimat.
Már péntek délután volt minek örülnöm: végre átvehettem a még hét közepén rendelt Orange Box DVD-imet az Alba Plaza-ban található Inmedio-ban, amely Pick Pack Pont-ként is funkcionál az országban található 222 társával egyetemben. Szeretném leszögezni, hogy nem kapok jutalékot a következőkért, de leírom mi is ez, és miért zseniális: a webáruház, ahonnan rendeltem szerződésben áll ezzel a rendszerrel, amelynek az a lényege, hogy a megrendelt csomagot nem futár hozza, hanem egy – előre kijelölt – újságosnál lehet azt átvenni a leszállítástól számított 5 napon belül. Ez azért jó, mert olcsóbb, nem kell a futárhoz igazodni, sőt, az adott újságos nyitvatartása alatt bármikor be lehet libbenni a pakkért, ami elég rugalmassá teszi a dolgot – az én esetemben reggel 9-től este 9-ig bármikor bemehettem volna átvenni akár vasárnap is. Én mindenesetre – ahogy említettem – péntek délután már kezemben foghattam az áhított tokot. Persze otthon elég analóg életet élek, még számítógéphez se nagyon jutok (ami nem baj, hétköznap amúgy is napi tizeniksz órát gép előtt töltök), így két napig csak nézegettem a lemezeket, de ma délután tutira az lesz az első, hogy felpakolom a gépre a TeamFortress2-t, ami állítólag az egyik legjobb multis játék a világon, szóval az érte kifizetett 4200 forint valószínűleg nagyon jó befektetés lesz hosszú távon. Kicsit fáj a szívem amiatt, hogy kevesebb időm marad a Fallout3-ra – sajnos kevés a 24 óra arra, hogy az ember maradéktalanul kiélvezze a modern kor által nyújtott örömöket, hogy egy kiadós futásról, esetleg sörözésről ne is beszéljünk. Amúgy a héten előreláthatólag elviszem rendbe szedetni a jó öreg összteleszkópos teszkós bringámat, úgyhogy a nyáron esélyes, hogy megint sorjázni fognak a „hogyan csapott el (majdnem) egy seggfej autós” jellegű postok 🙂
Visszatérve a hétvégére: szombat este elmentünk szórakozni is végre (pénteken nagyjából úgy gondoltam, hogy menjen, akinek két anyja van), aminek az lett a vége, hogy reggel 5-kor a kelő Nap fényében bandukoltunk haza a Teszkóból, ahová néhány sörért ugrottunk ki a biztonság kedvéért :)). Annyi haszna mindenképpen volt, hogy saját szememmel láthattam, hogy valóban fél4 magasságában kezd pirkadni. Utána délig aludtunk, majd átslattyogtam anyukám barátjához GPS-t bütykölni. Megint bebizonyosodott, hogy mennyire profi vagyok számítástechnikai cuccok hegesztésében: egy Mio C250-re (amibe be van égetve alapból a MioMap nevű elég gagyi szoftver) rátelepítettem egy iGo8-at, és még működött is! Jó, persze első körben nem akart indulni (Out of memory… bazz, ilyet legutoljára C64-en láttam), de – miután kicsit lecsippentettem a 16 megás speedcams.txt file-ból – már pörgött is mint a kisflex. Jó érzéssel tölti el az embert, amikor – némi fórumolvasgatás segítségével persze – megold egy olyan problémát, amivel előtte soha nem találkozott 🙂
A jól végzett munka felett érzett elégedettség hatására úgy határoztam, hogy asszonkával elmegyünk fagyizni, amiért ugyan kifizettem egy akkora összeget, amiből máskor egy hétig kajálok (850 forint, hogy egész pontos legyek), de legalább kicsit kiszellőztettük magunkat a lakásban töltött órák után. Le akartunk nézni az egyik lakótelep mellett található bányatóra is, de ez esélytelen volt: a két oda vezető út közül az egyiket teliszórták háztartási szeméttel a cigá orkok, míg a másiknál meg tengelyig süllyedt volna a szerencsétlen sokat szenvedett Citroen, így feladtuk a tervet. Ekkor jött az isteni szikra, hogy menjünk ki a teveli tóra, amely Pápától kábé 15 kilométerre található, és nyaranta gyakran le szoktunk járni csobbanni. Mikor odaértünk konstatáltuk, hogy a tó kicsit kinőtte az alapterületét, és csak a vízből kilógó asztalok, és fák jelezték, hogy hol is kéne lennie a partnak… Irdatlan mennyiségű eső lehetett itt is, és itt értettem meg igazán, hogy minek köszönhetően van ilyen súlyos helyzet Borsodban: ekkora víztömeg egy folyót mindent leromboló dühöngő szörnyeteggé képes változatni! Mindenesetre ücsörögtünk egy kicsit a partján, lőttem pár művészinek szánt fotót a lemenő Napról (szép kis nap volt: láttam felkelni is, és lemenni is :)), majd hazamentünk megnézni a Monsters inside me épp aktuális epizódját, amelyben bemutattak egy esetet, amikor egy 11-12 éves kisfiút ölt meg egy agyevő amőbafaj. Sokkoló tudni, hogy léteznek ilyen láthatatlan szörnyetegek, de épp ezért ennyire érdekes ez a műsor, és ezért nézem már hetek óta.
Aztán persze elérkezett újra a korai ébresztő („Persze hajnal van megint…” – énekelte pár évtizede Ákos is), és újra volt szerencsém megtekinteni a kelő Napot, de remélem, hogy ebből nem csinálunk rendszert 🙂 A reggeli hírekben újra említették az adományvonalat (1749 a gyengébbek kedvéért), és gyorsan felhívtam én is háromszor zsinórban. Már eszembe jutott pénteken is az ötlet (akkor a fél hetes híradóban láttam az infót), de most legalább nem volt időm elfelejteni megtenni – engem nem fog földhöz vágni ez a hatszáz forint (amit a három hívás levesz), viszont ott, ahol emberek házai dőlnek össze a víz miatt szerintem minden fillérnek örülni fognak. Talán ez volt az első eset életemben, hogy adakoztam, de nem az utolsó – hiába, megmondták már sokan, hogy hippi vagyok 🙂

Tagek:
jún 04

Néhány szóban összefoglalom, ha netán lemaradtatok róla: Kósa Lajos bácsi (aki hithű FIDESZ-es, mellesleg Debrecen polgármestere, de ez most marginális infó róla) nagy zokogva bejelentette a Napi Gazdaság konferenciáján, hogy Magyarország Görögország sorsára fog jutni, és mi is csődöt jelentünk hamarosan. A – külföldi gazdasági megfigyelők szerint is – alaptalan bejelentésnek hála a forint hatalmasat zuhant, aminek a devizahitelesek megintcsak örülhetnek (én is azt teszem). Namármost: a bejelentésnek egy fő célja lehetett: az, hogy legyen mivel takaróznia a FIDESZ-nek majd ha bejelentik, hogy „öö… mégse tudunk adót csökkenteni, mert államcsőd fenyeget minket, nem értitek?!”. Ez az affér a kormánynak nagyon jó, a sok agyatlan droid be is fogja szépen kajálni (tuti, hogy sokan neki fognak állni konzervet, és egyéb tartós élelmiszereket felhalmozni), csak a gazdaságnak, és a befektetők bizalmának adott egy kurva nagy pofont az egész.

A piaci elemzések és a jegybank legutóbbi publikált inflációs jelentése nagyjából ugyanazt mondják az ország helyzetéről: a hiány csökkent, az államadósság csökkenő pályára állítható, a növekedés újra beindult – azonnali, fenyegető veszélyről szó nincs. Kósa így feltehetőleg a választóknak szánt politikai nyilatkozatot tett, a terepet akarhatta előkészíteni azon bejelentéseknek, melyekből kiderül, nincs tere az ígért látványos intézkedéseknek.

Te drága ember, te!

Orbán Viktor, és baráti köre bebiztosította magát az alaptalan ígérgetéseik következményei ellen, cserébe nekem (és jópár ezer másik devizahitelesnek) megint emelkedni fog a törlesztése, hogy a többi hatásáról ne is beszéljünk.

Polgármester Úr! Hálás köszönet érte, igazán nem kellett volna! Ja, és üdvözlöm Szíjjártó Urat is!

(Források: Kósa államcsőd-közeli helyzetet vizionál és kríziskezelésről beszél, Okos ember görög salátáról sem beszél, Éves mélypontra lökte Szíjjártó a forintot )

Tagek:
jún 03

Akik gyakran visszatérnek a blogra, hogy újabb adagot kapjanak a JonCizmusból talán észrevehették, hogy mostanában kicsit csökkent a komolyabb befektetett energiát igénylő postok száma. Persze ezt okozhatná sok-sok tényező: megcsináltathattam volna a biciklimet, és gép előtt pötyögés helyett bringázhatnék a városban fel-alá, esetleg a kiadós baráti sörözések miatt nem tudnék időt szakítani az oldalra, de neeem… én nem ilyen vagyok. Én bizony elkezdtem drogozni, és napok óta csak flashelek, mint kezdő minimalos a fél bogyótól. Folyamatosan a kábítószerről álmodozok: alig várom, hogy újra kaphassak belőle, ez jár munka közben a fejemben, háttérképeket rakok ki róla a céges gépemen, vele foglalkozó fórumok olvasgatásával húzom ki azt a néhány órát, amíg újra jól betéphetek segítségével… Otthon persze ennek köszönhetően nem is netezek már napok óta, lerúgom a cipőmet, ledobom a pulóveremet, és – megfeledkezve a gyomromat mardosó éhségról – minden mást félretéve szólítom a szert magamba. Mióta rendszeresen a hatása alatt vagyok ráadásul úgy vettem észre, hogy megszűnni látszik a közléskényszerem: nincs ihletem a blogra írni, nem akarok tudni a realitásról: hagyjon mindenki békén a kis saját világomban, ahol én vagyok az Isten! Persze valahol tudom, hogy szánalmas szimulált élmények mámorában ((C) Red Line Offside) élni, és vár rám a való világ, ami többet nyújthat minden drognál, de én a könnyebb utat választottam: betépve nem érdekel, hogy nem tökéletes, és izmos a testem, nem kell embereknek megfelelnem, nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam… csak én vagyok, és a … Fallout 3.
Mert bizony ez egy kibaszott drog. Addiktív, bekebelez, és nem enged! Nincs kedvem írni, netezni, kommentelni, olvasni, még enni se (mert időt vesz el), és ébresztőt kell beállítanom éjfélre, hogy egyáltalán le tudjak feküdni! Amitől tartottam bekövetkezett: ismerem magam annyira, hogy rá tudok kattanni szinte bármire annyira, hogy – a szeretteimet leszámítva – elsődleges prioritást adok neki, és minden másra csak nehezen tudok koncentrálni. Ez néha nagyon hasznos, például ha valami olyanra teszem fel a napjaimat aminek van értelme (pl. a Photoshop tudásom kigyúrása), sőt egy ideig még kellemes is kicsit lebegni egy kitalált világban, amelynek segítségével el tudok szakadni a valóságtól, de természetesen mindig átesek a ló túlsó oldalára, és azon kapom magam, hogy már hat(!) órája tolom a játékot naponta kigúvadt szemekkel. Már látom magam, ahogy az ASZFK (Anonim Számítógép-függők Klubja) gyűlésén ülök az egyik széken a körben, és kihív a csoport terapeutája, hogy mutassam be magam a többieknek. Tétova léptekkel szemlesütve kiódalgok az emelvényhez, és némileg rángatózó arccal a következőket mondom a többieknek:
– a nevem JonC, és már egy napja nem indítottam el a Fallout3-at, sőt még csak nem is olvastam róla semmit a neten!
Persze szokásomhoz híven kicsit túldramatizáltam a dolgot, de tény, hogy veszélyeztetett vagyok ezen a téren. Ezért se fogom soha kipróbálni a WOW-ot, mert néhány hónap múlva azon kapnám magam, hogy egy büdös kocsma mélyén a jól megszokott témáim (amelyekbe most ne menjünk bele :)) helyett épp azt mesélném a hallgatóságomnak, hogy hogyan raideltünk be egy dungeon-t, meg mennyire jó, hogy volt tank karakter a partyban, mert legalább tudtunk jó sokat loot-olni (ez persze csak egy gyenge próbálkozás volt részemről imitálni a WOW-os szakzsargont, ők jóval érthetetlenebb nyelvet beszélnek).
Szóval igyekszem majd kicsit redukálni a napi 6 óra játékomat mondjuk 3-4-re (nehéz lesz), mert előbb-utóbb én is egy szemüveges zsíros hajú pattanásos zsírdisznó leszek, mint általában a geek-ek. Már tettem lépéseket is ennek érdekében: ma például elfogadtam egy baráti sörözgetésről szóló felkérést, legalább addig se Falloutozok! 😀

UPDATE:

hja, most meg részeg vagyok. Csöbörből vödörbe, mi? 🙂

Tagek:
jún 02

Fegyverek közt hallgatnak a Múzsák.

Hogy ez milyen igaz! Ma is azért nem lesz post, mert mennem kell Fallout-ozni 😀

Tagek:
máj 27

Ahhoz képest, hogy részemről mindent megtettem azért, hogy ma már ne legyek szarul, ne legyek komplett zombi, és ne émelyegjek kisebb-nagyobb intenzitással valahogy mégse akar összejönni ez a „jól érzem magam a bőrömben” életérzés már napok óta. Pedig tegnap még – otthagyva csapot-papot, GTA4-et, Fallout3-at – jó korán (~11 óra) le is feküdtem, ma minél tovább kitoltam az ébredést, reggel ittam egy jó erős kávét is (mondjuk azt lehet, hogy nem kellett volna), ám mindez hasztalan volt: itt van délután 1 óra, és kábé ugyanúgy érzem magam, mint hétfőn: hányinger, leszedáltság, élőhalott-attitűd. Valaki kitalálhatná már, hogy mivel lehet ezt kúrálni, mert nagyon kezd elegem lenni belőle.

Tagek:
máj 25

Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire megnehezítheti a blogolást négy (pontosabban öt) Offlájniában töltött nap. Nehéz nekidurálni magam, hogy megírjam milyen volt Odaát, Ahol Nincs Internet, pedig érdemes lenne: utólag azt kell mondanom, hogy – a ropogósra sült bőrömről, a higiénia-pániktól, és a napszúrásom által okozott tegnap éjszakai rémálmaimtól nagyvonalúan megfeledkezve – megérte kicsit kiszakadni a gép elől, és bemerészkedni az emberek közé. Némi antiszociáltságot azért felfedezni véltem magamon, nem szívesen álltam le idegenekkel beszélgetni, de ennek ellenére szorosabbra fűztem a spanságot néhány ezer éve nem látott ismerősömmel. Már ezért megérte.
Az előző postban felsorolt állatfajok nagy részével valóban sikerült találkoznom (a zenei felhozatal okán mondjuk bölcsész-punk arány azért erősen felborult a tarajosok javára), úgyhogy nem csalódtam túl nagyot az elvárásaimhoz képest. Négy napig minden este sikerült eléggé lealjasítani magunkat, amelyet rendkívül költséghatékony módon úgy értünk el, hogy a parkolóban ittuk a Tesco-ban vásárolt italokat a tűző napon – így jobban üt, és még barnultunk is 🙂 Bevinni nem lehetett semmit (még egy félliteres ásványvizet, vagy egy fél kilós kenyeret sem), de legalább ebből is szültünk pár hülye beszólást: például amikor Tamás barátom meglátott egy 8-10 fős társaságot, akik a sátrak között békésen falatozgatta a becsempészett piákat, akkor nekiállt kiabálni, hogy „illegális ételfogyasztók, hívjátok a biztonságiakat!” ezzel mintegy kifigurázva a szituáció röhejességét, amelyben még a kaja behozatala is tiltottnak minősül. Személy szerint én nem is nagyon emlékszek ilyenre, pedig voltam már néhány feszten – bár a PAFE szervezői mindig is híresek voltak a kreatív gondolkodásukról, elég ha a tavalyelőtti kuponos megoldásukat említem. Konkrétan megtörtént azon a bulin, hogy először odamenvén a az egyik pulthoz nyújtottam a csajnak az ezresemet, mire ő közölte, hogy ezt nem fogadhatja el 🙂 Nagy nehezen megértettem, hogy itt bizony be kell váltani kuponra a HUF-ot, különben szomjan maradok… ebből is született legalább néhány aranyköpés, elég ha csak „a háborúhoz három dolog szükséges: kupon, kupon, kupon!”-t említem 😀
Visszakanyarodva az idei bulihoz: a koncertekről túl sokat nem tudok elmondani, de ez nem azért van, mert esetleg nem emlékeznék rájuk (tényleg), hanem mert nem vagyok akkora zeneszakértő, hogy esetleg a kihangosításról, a fénytechnikáról, a fellépők teljesítményéről, illetve az általuk használt gitárok minőségéről tudjak hosszasan értekezni. Három momentumot emelnék ki: az első, hogy kellemes meglepetésként ért, amikor a szlovák Konflikt nevű – amúgy meglett férfiakból álló – punkzenekar énekese egész korrekt magyarsággal, és empatikusan vezette át a számaikat. A másik két említésre méltó dolog már Lovasi Andráshoz kötődik: sajnos nem vártuk meg a Kiscsillag neve zenekarával tartott koncertjének a végét (így az alábbi sztorit húgom elmesélésből ismerem), pedig kisebb botrányba fulladt: kábé a betervezett időtartam felénél két szám között Bandi megkérdezte a közönséget, hogy „ti is halljátok ezt a zúgást?” Valóban csapnivaló volt a kihangosítás, sőt valami ütemes pattogás is befigyelt, aminek a ritmusára nekiálltak improvizálni 🙂 Az lett a vége, hogy Lovasi megköszönte a lehetőséget, és zenekarostul levonult a színpadról. Megértem, hogy zavaró lehet ilyen körülmények között játszani, de kíváncsi lennék, hogy egy dedikált Kiscsillag koncerten is megcsinálta volna, ahol a rajongók fejenként 1200-1500 forintot perkáltak volna, hogy láthassák őket? Aligha. Ami viszont pozitív volt vele kapcsolatban, hogy a Kispál vasárnapi nagyszínpados bulijával már nem volt hiba: tőle megszokott jópofa dumákkal kötötte át a számokat („azért jöttünk vissza ilyen soká a visszatapsra, mert Áronnak (ő a dobosuk -JonC) egy átlagemberhez képest feleakkora a húgyhólyagja, és el kellett mennie WC-re. Legalább a heréi jó nagyok. Van olyan nő egyáltalán, akinek bejönnek a nagy herék? Látod, Áron, ezért nincs neked csajod!”), és látszott, hogy élvezi a bulit. Kár, hogy pár kevésbé erős számot is beleerőltettek a számlistába (Kicsit hadd pl.), amelyekkel néhány percre lehúzták a hangulatot – az enyémet legalábbis mindenképpen.

Még egy koncertsztori: az utolsó este Irie Maffia-koncertjén volt szerencsém végig egy faszkalapot bámulni a zenekar helyett, aki a színpadon üldögélt kitakarva a látványt, és a telefonját nyomkodta unott pofával. Innen üzenném neked (persze minimális az esély, hogy olvasod), hogy a jó kurva anyádat, te beképzelt tajparaszt, én voltam az, aki a pofádba villogtatott a fényképezőgéppel, hogy kapj már észbe – persze sikertelenül. Amúgy a környéken álldogálók közül mások is hasonló véleményen voltak, úgyhogy a hiba ezúttal sem az én készülékemben volt.

Szerencsére azért túlnyomó többségben pozitív emlékeim vannak a buliról, bár ezek nagy része a pápai brigádnak köszönhető, és nem a fesztiválnak. Kiemelkedően szórakoztató volt Csocsi, aki kezében söröskorsót szorongatva közelített meg válogatás nélkül mindenkit, és kínálgatta őket keksszel, sörrel – épp mi volt nála. Szerencsére senki nem vette tolakodásnak, és nem kötött bele, pedig félő volt, hogy – minden jószándéka ellenére – kifog valami idegbeteg barmot, aki tolakodásnak veszi a túlzott közvetlenségét.
Még néhány apróbb sztori van, amik viccesek voltak: szombat (vagy vasárnap? :D) délután épp a kocsinál iszogattunk a parkolóban, amikor elkezdett lemerülni az akksi, és nekiállt akadni a muzsika. Úgy döntöttünk, hogy betoljuk a gépsárkányt, hogy a motort járatva kicsit visszatöltsük az elhasznált energiamennyiséget. Két perce tologatták a többiek fel-alá, ami elég volt arra, hogy egy frissen érkezett társaság beálljon a helyünkre, ami azért is kellemetlen volt, mert közel álltunk a bejárathoz, ráadásul mellettünk állt még két autó, amelyekkel szintén pápaiak jöttek. Odamentünk a társasághoz, és kulturáltan (ekkor még tényleg úgy!) megkértük az anyósülésről kiszállt csajt, hogy álljanak odébb, mivel mindössze két percre hagytuk el a helyet, és szeretnénk visszaállni. Erre ő benyögött egy ilyet, hogy „hát ilyen az élet”, mire M. barátom – aki nem mellesleg egész szép nagyra nőtt – hathatós közreműködésével megemlítettük nekik, hogy ha itt hagyják a kocsit annak esetleg nem lesz jótékony hatása a visszapillantó-tükrökre. Ennek hatására végül néhány perc múlva úgy döntöttek, hogy mégis inkább odébb állnak, így vissza tudtunk gurulni a helyünkre. A sztorinak két oldala van: egyrészt – szerintem – nem kellett volna flegmán válaszolni, amikor szépen kér az ember (persze megint én voltam, aki megpróbált diplomatikus lenni), és csak ők tehetnek arról, hogy a fenyegetés eszközéhez kellett nyúlnunk, másrészt viszont nincs olyan, hogy bérelt hely (maximum a temetőben), nem pisáltuk körbe azt a téglalapnyi területet, így nem biztos, hogy jogos volt a felháborodásunk. Ha beleképzelem magam az ő helyzetükbe, én már az első, kulturált, udvarias kérésnél úgy határoztam volna, hogy akkor odébbállunk, de nem vagyunk egyformák. Már megint egy morálisan ingoványos kérdéskör, mostanában sajnos egyre több az ilyen az életemben.
Még egy történet (ez már vidámabb lesz), és tényleg befejezem: szintén utolsó este kreatívra ittuk magunkat, aminek ez lett az eredménye:

Ennek a helyén egy nagy P betű volt olvasható eredetileg (a parkolókat jelölendő), de ez szerintem lényegesen viccesebb 😀 Végeztünk vele, leültünk nem messze, és néztük a reakciókat. Aki észrevette az nekiállt röhögni, és sokan le is fényképezték, szóval hatalmas sikert arattunk vele 😀 El is neveztük izibe Farkoló-jelnek, ezzel újabb szar szóviccet kreálva az emberiség javára.

Nagy vonalakban ezek az említésre méltó történések estek meg velem ezen a négy napon. Mindazonáltal, hogy volt jópár dühítő momentum mégis csak ismételni tudom magam: jó volt, érdemes volt megnézni, megérte. Abban viszont szinte teljesen biztos vagyok, hogy idén nyárra nekem épp’ elég volt a fesztiválozósdiból, így is elkapott néha az ember- és tömegundor 🙂

Tagek:

preload preload preload