Mostanában gyakran eszembe jut Will Smith egyik frissebb eresztésű filmje, a Legenda vagyok. Tudjátok, az az a mozi, amiben egyedül ő él túl egy vírusfertőzést Manhatten-ben, és hűséges kutyájával ketten uralják a várost küzdve az állatkertből megszökött oroszlánokkal, és az időközben hm… kicsit magukból kifordult állampolgárokkal. Övé a város, bárhova bemehet, bármit elvehet, bármelyik kocsit elkötheti, csak éppen a lényeg hiányzik az életéből: a társadalomban élés biztonsága. Mióta újra és újra belevetem magam a Fallout3 világába minden alkalommal eszembe jut a film, mivel ugyanolyan magányosnak és kicsinek érzem magam, mint amilyennek Robert Neville érezhette magát a kihalt, sivár nagyvárosban (pláne miután… hagyjuk, nem spoilerezek, tessék megnézni!).

Az ‘egyedül vagyok egy több millió emberre tervezett metropoliszban’-érzés tökéletesen átjön a fent említett játék nyüstölése közben is. A legjobb az lesz, ha mellékelek egy képet, ami talán visszaadja a hangulatot (amúgy a Wall-E is ezen a vonalon mozog, bár tény, hogy kevésbé nyomasztó):

Persze az emberiség kihalása után hátramaradó táj nem csak a játék fejlesztőit ihlette meg, elég ha csak a Legenda vagyok alapjául szolgáló regényt említjük, vagy épp’ Matt Logue zseniális fotóit, amelyek a kihalt Los Angeles-t ábrázolják. Ezeken az épületek a helyükön vannak (a fenti képpel ellentétben, bár az egy fiktív atomháború utáni világról készült), mégis elkapja az embert a kozmikus magány tőlük:

Hja, és ha már a témánál tartunk: íme a videó, ami nem próbál meg elkeseríteni, és valamiféle szorongással hatni az emberre, sőt: szerintem nagyon szép. Time lapse technikával készült, az aláfestő zenéjét pedig a Radiohead szolgáltatta (kulisszatitkok a készítéséről itt):

Persze ez csak néhány példa volt erre a kihalt Föld témára. Valahogy az embereket izgatja a kérdéskör, hogy milyen lehetne a világ mondjuk egy gyilkos járvány után, milyen lehet az, amikor a természet szép lassan elkezdi visszafoglalni a helyét: indák kúsznak a toronyházakra, vadállatok falkái, és bogarak milliárdjai lepik el a beton repedésein kibújó fűtől zöldbe borult utcákat… A vicc pedig az, hogy ha így folytatjuk erre minden esély meg is van. Cseszhetjük a tudományt, ha majd Földanya immunrendszere beindul, és komolyabb antitesteket kezd el termelni  a kórokozók ellen, akik miatt betegeskedik már hosszú ideje…

Hihetetlen ez az időjárás! Reggel a busz megállt a nyolcason, és szabályosan érezhető volt, hogy emelgeti a szél. Elképesztő. Nem Magyarország ez, hanem a kibaszott LV-426 az Aliens-ből:

(Sokan észrevették, de tőlük függetlenül nekem is feltűnt: a TV2 véletlenül pont erre a kataklizmatikus időjárással megvert vasárnap estére időzítette a Holnaputánt, amelyben százméteres hullámok mosták el Manhattan-t az egyik jelenetben, utána meg a reklámszünetes híradós bejelentkezésben bevágták a Mississippi-vé avanzsált Miskolcot… ez mindenesetre elgondolkodtató.)

Tegnap este azon filózgattam szobám félhomályában – miközben a párkányomat verte a friss tavaszi eső, csak hogy még költőibb legyek -, hogy minek köszönhető az, hogy egyes bloggereknek elég csak azt bevakkantani az oldalukon, hogy fapapucs, vagy brekeke, és egyből jön vagy harminc komment lereagálandó ezt a megnyilatkozásukat. Persze a kommentek száma nem feltétlenül mérvadó, látom én is a látogatottsági statisztikáimat, és tudom, hogy sokan olvastok, de mégis… Miért van az, hogy egyesek olyan irigylésre méltó helyzetben vannak, hogy ha netán néhanapján publikálnak egy értelmes gondolatot (esetleg olyasmit, ami megoszthatja az olvasóit őszinteségével, nyers stílusával, esetleg inkorrektségével), akkor kommenthegyek keletkeznek, amelyekben az olvasók tucatjai fejtik ki a véleményüket a cikkről, és a többi hozzászóló álláspontjáról? Bármennyire is költőinek tűnik a kérdés (és akár itt el is nyisszanthatnám a postot a levegőben hagyva megválaszolatlanul), de nem az: tisztában vagyok azzal, hogy mi tesz egy bloggert igazi gondolkodóvá, akinek megnyilatkozásait tömegek olvassák, és reagálják le – akár komment formájában, akár Google Reader-es/Facebook-os/akármis megosztás formájában. Amúgy nagy fájdalmam, hogy nem tudom trackelni azt, hogy milyen megjegyzéssel osztják meg a postokat az olvasóim a fent említett szolgáltatások segítségével, és sajnos egyelőre úgy fest, hogy nem is született megoldás ennek áthidalására – a ‘Share with note’, és társai sajnos a blogon születő kommentek számát csökkentik minimálisra, bár – pont a követhetetlenségük okán – lövésem sincs, hogy hány postomat gondoltátok megosztásra érdemesnek, a hozzájuk fűzött kísérőszövegekről („ez a csávó mekkora egy pöcs”, „mennyire durva már ez!”, „ez azért már tényleg felháborító, hogy mer ilyet leírni?”, és társai) nem is beszélve. Sebaj, térjünk vissza jelen vizsgálódásom fő tárgyához: milyen módon lehet nyüzsgő, kommentelőktől hemzsegő blogot csinálni? Természetesen az, hogy nagyjából tudom a módszert bőven nem jelenti azt, hogy valaha is el fogok jutni arra a szintre, hogy naponta több száz, esetleg ezer egyedi látogató vonzzon a blog, de – hihetetlenül őszinte leszek: ez a távlati célom. Nem a reklámbevételért, nem azért, mert kisebbségi komplexusból adódó megalomániám van (akik ismernek tudhatják, hogy nem szeretem másokra ráerőltetni az akaratom), nem azért, hogy én legyek a jani… egész egyszerűen szeretném, ha sokan visszajárnának olvasni engem. Úgy gondolom, hogy egy sikeres blogger ismérvei a következők:

1. csinálja régóta: a legtöbb esetben fontos az, hogy évek óta rendszeres időközönként jelentkezzen valami új okossággal az ember. Minél régebb óta feccöli bele szabadidejének jelentős hányadát valaki az oldalába, annál nagyobb az esélye annak, hogy sok ember találjon rá akár keresőmotorokon, akár más oldalakon keresztül.
2. írjon jól: ez az, amin nekem is van mit fejlesztenem… ha valakinek utánozhatatlan a stílusa, egyedi, és főleg szellemes, akkor akár rövid idő alatt is begyűjthet tetemes mennyiségű rendszeres olvasót – az, hogy sikerül-e fenntartani a színvonalat, és megtartani őket már más kérdés.
3. legyenek saját forrásai: ez lehet valami primőr külföldi oldal, amelynek cikkei alapján írhat relatíve friss hírekről (én is folyamodtam ehhez a módszerhez pár hónapja), de lehet akár a saját kútfő is – vannak bloggerek, akiknek bölcsessége épp elég a sikerhez. Ők azok az emberek, akik vannak annyira értelmesek, hogy nincs szükségük az internet, és egyéb médiumok mankójára, mivel a saját életükből is képesek olyan okos következtetéseket levonni, hogy az ember leteszi a haját. Kár, hogy némelyikük ezzel túlontúl is tisztában van, és ennek köszönhetően beképzelt, és arrogáns.
4. legyen hasznos: akár úgy, hogy egy-egy mondata megragad az emberben, akár úgy, hogy beszámol olyan oldalakról/programokról/módszerekről, amelyek megkönnyítik az ember életét. Vannak, akik a blogjukat erre teszik fel – nem is rossz hatásfokkal. Kár, hogy az effajta tematika arra vezet, hogy csak az információk miatt látogatnak vissza az olvasók, az író személye senkit sem érdekel, pláne a gondolatai.
5. legyen konkrét elképzelése arról, hogy mi a központi téma: a tematika nagyon fontos, és ez pont egy olyan aspektus, ami nálam hibádzik. Ha megnézzük a „nagyokat”, akkor azt látjuk, hogy minden jól futó blog egy téma köré szerveződik, legyen az a BKV, a politikusaink, a geek-témák, a gagyi számítógépes játékok, vagy akár a falusi élet szépségei. Aki keveri a témákat össze-vissza (versre forráskód, esetleg társadalomkritikára pózolj fasszal kép :)), annak szembe kell néznie azzal, hogy nem fog tudni kialakulni egy egységes olvasótábor. Mint már említettem ezzel én is tisztában vagyok, de nem akarok és nem tudok egységesíteni, így csak azokat kötheti le az oldalam hosszú távon, akik – hozzám hasonlóan – imádják a számítástechnikát – a retro-t is beleértve -, enyhén szentimentálisak, továbbá kívülálló anarchistaként szemlélik a politikát 🙂
6. legyen jó a marketingje: a blogolásban az a jó, hogy néha cégér nélkül is kapós lehet a bor, ha igazán jó: ha valaki nem fordít figyelmet a SEO-ra, meg a közösségi oldalakon való részvételre még előfordulhat, hogy idővel rengeteg olvasót fog vonzani nap mint nap a blogja. Ez persze a rögösebb út, ami hosszabb távon fizetődik ki, és csakis és kizárólag minőségi blogolással járható: aki nem ír fogyaszthatóan, és jól (na ez megint egy megfoghatatlan, és nagyon relatív fogalom… kinek mi a jó?), azt soha nem fogják „felfedezni” az emberek, bár ilyen esetekben a fenti módszerek is csak egy-egy beeső látogatót eredményeznek, akik – miután konstatálják, hogy a blog tartalma nem izgalmas/hasznos/stb – többet vissza se néznek majd. Klasszikus példa a saját tapasztalataim alapján a „pornó” (súlyosabb esetben „pórno”, esetleg „nagy csöcsök”) szóra kereső netezők, akik szerintem egész gyorsan bezárták az oldalamat, miután találkoztak ezzel a postommal 😀 Én azon a véleményen vagyok, hogy haladni kell a korral: ha most épp az a divat, hogy mindenki fészbúkozik, akkor igenis érdemes megjelenni ezen a felületen. Nem gondolom cikinek, meg méltóságomon alulinak (:) ) azt, hogy minél kényelmesebbé teszem a Google-nek, Bing-nek és társaiknak, hogy robotjaik feltérképezhessék az oldalamat, mint ahogy azt sem, hogy igyekszem minél jobban kihasználni a Facebook lehetőségeit. Ami viszont örökérvényű igazság – és ezzel csak ismétlem magam: hiába a legjobb találati eredmény, a sok fizetett hirdetés, ha maga a „termék” nem felel meg a fenti pontjaimnak.

Szerintem ezeknek kell teljesülniük ahhoz, hogy valaki sikeres blog tulajdonosa lehessen. Persze biztos lehet még bővíteni a listát, de a lényeg mégis ez: sok munka, türelem, és alázat. Ennyi kell, a többi sallang.

Néha kicsit eklektikus ez a blog: a hasznos programos postot követi egy személyes szösszenet, aztán jön egy retro-kockulós Commodore-os SNES-es akármi, aztán meg egy kis rock, esetleg némi társadalomkritika (mintha bármi is feljogosítana arra, hogy ezt tegyem… sebaj, leszek önjelölt észosztó). Aztán néha vannak olyan írások, amelyekben mélyen kielemzem magam, és a világ kapcsolatát, illetve azt, hogy hogyan reagálok általában az engem ért ingerekre. Ma is ez a lélekboncolósdi van terítéken, mivel akármennyire is sótlanabb, kevésbé poénos téma, mint mondjuk a Disznóvágás PRO játékkritika mégis ez az, ami napok óta foglalkoztat, és ha nem beszélhetek róla úgy érzem szétrobbanok.
A világ tele van igazságtalansággal, és bunkó, agresszív, igazságtalan emberekkel. Ezzel a ténnyel együtt kell élni, és igyekezni kell úgy élni az életet, hogy ezt a típust minél jobban kirekesszük a személyes szféránkból. Persze vannak sajnálatos szituációk, amikor ezt képtelenség megoldani, elég csak ha a családban, vagy akár a munkahelyen előforduló szemetekre gondolunk. Annak változatos okai lehetnek, hogy ezek az emberek miért olyanok, amilyenek (gyk. g*cik) veled, de az indítékokat mindig valami gusztustalan emberi jellemvonásban kell keresni: irigység, önzés, undor, kapzsiság – mind-mind okai lehetnek annak, hogy valaki keresztbetesz neked, és sajnos ez ellen nem segít, ha korrekt akarsz lenni velük.
Az utóbbi pár napban találkoztam néhány ilyen emberrel. Nem mondanám, hogy sikerült normálisan lekezelni ezeket a támadásokat, és ezt komoly hibámnak érzem: nagyon ki tud borítani, amikor én normálisan viszonyulok valakihez, de nem ezt kapom vissza… Egy elegáns ignorálás (=leszarom) néha annyira jól esne, de egész egyszerűen nem vagyok rá képes: amikor valaki megbánt ok nélkül, akkor utána napokig képes vagyok rágódni az eseten. Megfigyeltem magamon még egy ijesztő reakciót: ha – véletlenül – egymás után több ilyen benyomás is ér, akkor hajlamos vagyok a paranoiára, azaz képes vagyok (majdnem) mindenkiben az ellenséget látni amiatt a néhány valóban ellenséges illető miatt. Ez alól csak a családom, a régi gyerekkori barátaim, és a barátnőm kivételek: akikkel lazább a kapcsolatom azokkal képes vagyok ilyen hangulatomban csak fenntartásokkal érintkezni félvén a támadástól.
Mondok néhány konkrét példát is, de azt előrebocsátanám, hogy ezeknek egy része olyan lesz, amit esetleg más ember egy laza vállrándítással elintézett volna, de én én vagyok, és sajnos képes vagyok ilyesmiken rágni magam napokig. Vegyük mondjuk a múlt hét csütörtök reggelt: kedves lakótársam (nevezzük csak Pének) kint eszegetett a konyhában, én meg a hajamat csináltam a fürdőben folyó csap mellett. Végzett a kajával, és odajött szólni, hogy ne folyassam annyira a vizet. Bólintottam, hogy oké, jól van, de közben éreztem, hogy lassan elönt az ideg… utánamentem, és a dühtől elszoruló torokkal megkérdeztem, hogy legközelebb az lesz-e, hogy rám rúgja az ajtót fürdés közben, hogy „már tíz perce bent vagy”? Mivel nem azon a néhány percen fog múlni a vízdíjunk (ami amúgy is a legkisebb tétel a rezsiből), amíg a hajamat zselézem ezért igazságtalannak, és felesleges baszogatásnak éreztem azt, hogy – amúgy már másodszor, pár hónapja is ez volt a problémája – ezért képes kelteni a feszültséget.
Aztán ugye itt van ez a drága cég (akik egyre esélyesebbek arra, hogy a közös emlékeinket a Homáron is megjelentessem, persze csak ha megüti a mércét), amelynek vezetői madárnak néznek (és – bár a CL9 se sokkal lassabb annál, amit kértem – most már elvből sem adom fel a „harcot” ellenük), és ez a bánásmód se tesz túl jót a néha-néha felszínre törő – amúgy talán indokolatlan – kisebbségi komplexusomnak.
Volt még pár eset, amelyeket most nem részleteznék (már csak azért sem, mert olvashatják olyanok is, akiknek nem kéne), de valahogy az utóbbi néhány napban felgyülemlettek ezek a szar dolgok az életemben. Azt kívánom, hogy bárcsak fel tudnám fogni az egészet olyan lazán, és a saját erkölcsi, és szellemi fölényem fényében sztoikus nyugalommal, hogy ne menjenek ezek az esetek az idegeimre, de sajnos képtelen vagyok rá. Szombaton is ezen gondolkodtam, és körülbelül 10-15 percre úgy éreztem, hogy képes lennék rá, és mondhatom remek érzés volt. Végülis a hátterem adott lenne hozzá: van egy gyönyörű barátnőm, aki imád, a szüleim, és a régi barátaim szintén, van normális munkám, van blogom, van életem… de nagyon sok mindent először magamban kell rendeznem, hogy az ilyen incidensek ne zökkentsenek ki a lelki békémből. Van még mit tanulnom.

Klasszikus és folyamatosan visszatérő problémám az, hogy gyakorta kerülök olyan helyzetbe, hogy döntenem kell: én fogom fel hülyén a világ dolgait (és a körülöttem élő embereknek van igazuk), vagy épp fordítva? Ez állandóan előjön, amikor az enyémmel homlokegyenest különböző véleménnyel találkozok olyasmikkel kapcsolatban, amikre kapásból úgy gondolom, hogy mindenki egyetért velem, akinek van némi belátása a dolgokra. Ehhez képest néha belefutok olyan pofonokba, amelyek azért fájnak igazán, mert általam értelmesnek tartott emberek tesznek tanúbizonyságot arról, hogy mennyire máshogy vonnak le következtetéseket, és mennyire – szerintem – rossz oldal mellett állnak ki megingathatatlan meggyőződéssel. Persze én vagyok annyira analizálós-átgondolós típus, hogy ilyenkor elgondolkozok azon, hogy hátha én fogom fel rosszul, hátha én vagyok a hülye, de – hivatkozási pont híján – nem tudok egymagamban dönteni. Még szerencse, hogy itt van ez a blog, amit sokkal többen olvasnak annál, mint ahány embert én záros határidőn belül megkérdezhetnék egyesével személyesen, szóval itt az alkalom, hogy vázoljam a szituációt, és feltegyem a kérdést: csak én vagyok normális, és mindenki más helikopter, vagy fordítva?

Következzék egy videó, amelyen egy csapat feldühödött sün testületileg megdorgál egy férfit a 2006-os budapesti össznépi utcai mulatozások alkalmával:

Még mielőtt megnéztük volna felvetődött annak az eshetősége, hogy – bár nem támad a rendőrökre – hátha szóban provokálja őket. Mivel nem emlékeztem már ilyen részleteiben a videóra (elég rég láttam utoljára), ezért első blikkre azt mondtam, hogy nincs hang a felvétel alatt (ergo akár valóban beszólhatott volna nekik, bár akkor is aránytalan lett volna ez az „intézkedés”), de – miután előkapartam a kedvenceim közül – nyilvánvalóvá vált, hogy erről szó sincs: annyit lehet csak hallani, hogy a rendőrök ráordítanak, hogy „Földre!!”, és utána egyből nekimennek. Persze a vitát nem nyertem meg még ezzel sem (a szóbanforgó kollegával szemben), csak abbamaradt.
Utána egy másiknak előadtam az esetet (némi egyetértést, vagy hasonlót várva), aki szintén a rendőrök pártjára állt (pedig ő még a felvételt se látta), mondván aki ilyenkor (össznépi vigasság alatt) az utcán tartózkodik, az meg is érdemli, hogy agyba-főbe verjék a Rebiszesek. Elhűlt bennem a vér ekkora ostobaság hallatán… ezek szerint a rendőreinknek 2006-ban jogukban állt volna mindenkit összerugdosni a földön mondván miért nem maradt otthon, és lapított a fotelben? A videón szereplő férfi – bár lehet, hogy előtte dobálta a rendőröket, szerintem erre vajmi kevés az esély – mégis mivel érdemelte ki ezt a verést? És joguk volt hozzá a sünöknek, mert lent volt az utcán??! Miféle elbaszott egy diktatórikus felfogás az, amikor ilyen esetekben a rendőrök pártját fogja valaki (miután szóban vázoltam neki, hogy az illető egy sarok után állt, ergo a rendőrökkel nem állhatott összetűzésben, ami miatt ilyen intézkedést foganatosítottak ellene!), továbbá hozzáfűzi, hogy „úgysem fogsz tudni meggyőzni”??

Kérlek segítsetek: én fogom fel hülyén, és tényleg verjék le a rendőrök a veséjét azoknak, akik az utcán maradnak, amikor napokig tartó zavargások vannak? Tényleg megérdemelte ez az ember, hogy agyba-főbe verjék?

Tudom, kicsit fáziskésésben vagyok, és általában ilyen hatalmas (~1 hét) csúszás után már nem is nagyon szoktam írni hírekről („leírtak már előttem mindent mások” címszóval), de – annak fényében, hogy mit jelentett nekem ez a zenekar – úgy érzem, hogy mégiscsak illene megemlékeznem tinikorom meghatározó zenekaráról, a Kispál és a Borzról most, hogy bejelentették, hogy feloszlanak.

Furcsamód nem vágott annyira mellbe a döntés, mint amennyire elvárható lenne egy tíz évre visszatekintő „kapcsolat” után. Várható is volt valahol (Lovasi már kb. egy éve pedzegette, hogy nem megy a számírás Kispállal, kettejük gyümölcsöző szimbiózisának egyensúlya megbomlott valamiért), pláne ha figyelembe vesszük, hogy a legutolsó lemezük 2004-ben jelent meg (ne vegyük ide a 20 éves válogatást, illetve a nemrég kijött EP-t, amelyeken összesen kb 4-5 új szám szerepelt), ami az én személyes idősíkomban a győri éveimre tehető, ami – számomra – iszonyatmód a múlt ködébe vesz. Hat év. Hat év alatt rengeteg kínlódást átélhettek ezek az arcok (ez a blogírói ihlettelenséghez hasonlítható talán a legjobban annyi eltéréssel, hogy ez ráadásul csapatmunka is, így még bonyolultabb kilábalni belőle), gondolom volt jó pár anyázós-veszekedős próba is, és mégse akart működni a dolog. Ha ezzel a lépéssel megelőztünk néhány elcseszett lemezt izzadságszagúan kispálosra vett számokkal tele, akkor nem bánom a döntést. Így csak a szépre emlékezhetünk a bandából…

Emlékszem (nem is olyan régen a 30Y kapcsán emlegettem is), volt olyan koncertjük még valamikor 2000 táján, amire én úgy mentem el, hogy tisztában voltam azzal, hogy utána bizony következni fog a csövezés hajnalig Ajkán a 10-12 fokban (egy szál vékony bőrkabátban, amit ráadásul egy csaj el is akart lopni buli közben), de nem érdekelt… Mindennél jobb volt, amikor a Tesis a világ című számot úgy kezdték el, hogy fél tucat ismeretlen sráccal karöltve mi kezdtük el az első két sort énekelni, és a zenekar a mi felvezetésünk után vágott bele a „Motyogj el a WC-ben. aztán csináljad tovább”-ba.

Aztán a legutolsó koncertjük amin voltam is örök emlék marad: a tavalyelőtti EFOTT-on vágtak le hatalmas bulit a nagyszínpadon, mi pedig négyen-öten a kulturáltan álldogáló emberkék között ordítottuk az összes dalszöveget meglehetősen ittas állapotban (amelyet a becsempészett Hubik és egyebek hathatós közbenjárásával értünk el). Itt már játszották az I like Gemenc-et és a Van-e nálatok alkohol-t is, amelyek megkeseredettségükkel már éreztették, hogy valami nincs rendben a zenekar háza táján (olyanok voltak ezek a dalok, mint anno a Velőrózsák némelyik elborultabb darabja, pl. Vér és bél… nyilatkozta is Lovasi, hogy nem tetszett neki ez a lemezük).

Mementóként álljon itt egy koncertfelvétel tőlük, amelyen az egyik örök kedvencemet játsszák:

23 év után vége. 23 év… gombócból is sok, nemhogy zenekarosdiból. Ha belegondolok, hogy alig néhány évvel fiatalabb a banda, mint én, akkor válik igazán fajsúlyossá ez az időtartam. Rengeteg idő, ennyi idő alatt még a színpadon mikrofonba vonyítást/riffelgetést is meg lehet unni, nem is hibáztatom őket érte, csak mégis fáj egy kicsit a dolog megváltoztathatatlansága: nem lesz több Kispál-lemez. Soha többet. Sad, but true my friend. Sad, but true…

UPDATE:

épp Prosecturát, egy hasonlóan régóta létező zenekart hallgatok (1989 óta nyomják), de ők legalább még nem akarnak feloszlani. Ja és az Imre Norbi (az énekesük) se kapott Kossuth díjat. Még 🙂

Ugyan-ugyan. Hogyan lehetett Orwell-t hülye kis írónak tartani, aki csak a fantáziájából rángatja elő a hagymázas képzelgéseket? Ki hallott már ekkora hülyeséget? Orwell korántsem csak egy sci-fi, meg disztópia-író, aki élénk fantáziával megálmodta az 1984 című művének díszleteit, és hangulatát, de nem ám, bármennyire is annak tűnhet! Az általa leírt totális elnyomásból táplálkozó, megfélemlítésen, és rettegésen alapuló arctalan istenek által irányított állam, Óceánia igenis létezik! Neve is van: úgy hívják, hogy Észak-Korea.

A Google Maps szerint az ország most éppen a következő úthálózattal, és városokkal rendelkezik:

Nem akarok hülyeséget mondani, de szerintem ez a világ egyetlen országa, amely nem került fel a Maps-re (bár Bing-en látszik), talán ez is elárulja, hogy valami nincs rendben ezzel az ázsiai országgal. Maradjunk annyiban, hogy amióta a második világháború végén felszabadult a japán elnyomás alól valamiféle torz folyamat eredményeként mára az ország azzá vált, amit a fenti képen is láthatunk belőle: egy fehér folttá.

Néhány érdekes tény vele kapcsolatban:

1. Az állami rádiókészülékek minden lakásba be vannak szerelve, és kikapcsolni nem lehet őket, csak lehalkítani (de ismerős ez nekem valahonnan…)
2. Olyan mérvű a személyi kultusz, hogy Kim Il Sung portréja elsőbbséget élvez a kimenekítésnél többi holmival szemben, ha mondjuk tűzeset történik (még speciális bunkereket is építettetek ezeknek az arcképeknek, ha netán háború törne ki!)
3. Rengeteg ember még arról se hallott, hogy ember járt a Holdon (szeparáció ugye…)
4. Nincs internet, és a mobiltelefonok be vannak tiltva
5. A közvélekedés szerint mindenről az amerikaiak tehetnek. Az anyák a csúnya jenkikről szóló dalokra tanítják a gyerekeiket, és jópár levélbélyeg témája az amerikai imperialista halála
6. Hat napos a munkahét, a hetediken pedig „önkéntes” munkát kell végeznie a lakosságnak. Ennek eredményeképpen egy átlagos polgárnak nem marad semmi szabadideje (egész életében…)
7. Ha látogatóként érkezel Észak-Koreába, akkor a legelső teendőd az, hogy Pyongyang-ban (a fővárosban) virágot helyezel el a „Nagy Vezér” szobránál
8. A lakosság körülbelül 0,85%-a börtönben, vagy fogolytáborokban van fogva tartva
9. A közlekedési lámpák szerepét női forgalomirányítók látják el (akiket a hírek szerint Kim Jong-Il személyesen választ ki), mivel a lámpák ki vannak kapcsolva energiatakarékossági okokból (ezen a képen például munka közben látható egy ilyen hölgy. Mivel autó az országban csak elvétve akad, ezért elég ingerszegény a beosztása… )
10. A kutyatartás Pyongyang-ban be van tiltva tisztasági okokból
11. Az átlagfizetés 2005-ben 6$/hó volt (forrás)
12. Ha az országba látogatsz kapsz magad mellé egy kísérőt (mint amilyen ez pl.), aki nélkül sehova nem mehetsz (bár Trvtko elvileg őt is kijátszotta, amikor pár éve odament oknyomozni :))
13. Az ország lakói már megszokták a gyakori áramszüneteket, és folyamatosan kéznél tartják a gyertyákat lakásaikban
14. Észak-Korea rendelkezik a világ negyedik legnagyobb hadseregével: az ország vezetői 1,21 millió katonának parancsolhatnak

(forrás)

Ezek a felsoroltak csak újfent megerősítettek abban a hitemben, hogy ez az ország beteg, mégpedig nem kicsit. Nem mondom azt, hogy fáj nekem az, hogy ott nincs egy fia McDonald’s se, továbbá a kölykök baseball-ozás, meg XBox-ozás helyett jenkiirtósat játszanak, de a Dzsucse (önellátó állam) életképtelen elvének szorításában vergődéstől egyre nagyobb szarba süllyedés – kombinálva némi atomprogrammal, és gulágokban népkínzással csak a poén kedvéért – nem egy egészséges és fejlődőképes rendszer képét festi. A diktatúra legkomolyabb fokát jelen pillanatban ez az ország képviseli, ahol nincsenek állampolgári jogok, nincsenek lehetőségek, és nincs szólásszabadság. Ez Óceánia.

Nem használati utasításnak szánta Orwell az 1984-et!

Nem lehet igazunk se a Tisza ciánmérgezésében, se a Duna elterelésében, se határunkra épített szemétégetőben, se a Rába szennyezésében, se a párját ritkító szlovák nyelvtörvényben. Nyelvemen van a kérdés, fel is teszem: Mi a francot keresünk mi az Európai Unióban?

/Tibor bá’/

A post címében vázolt kecsegtető jövőkép csapódott le bennem ma, miután eltöltöttem Antalffy Tibor bá’ blogján egy félórácskát. Elolvastam a legutóbbi látogatásom óta felhalmozódott hatalmas postmennyiség egy részét (Tibi bá’ is elég termékeny szerző, így elég pár napra szem elől téveszteni az oldalát, hogy az ember eltemetve érezze magát utána a rengeteg iromány között), és egyre jobban hatalmába kerített a félelem. Tényleg az a jövőnk, hogy kipusztuljunk, de előtte még el is adjuk az országunkat/lelkünket a pénzéhes kapitalista multiknak, és pénzintézeteknek? Tényleg vagyunk annyira birkák, hogy elhiszünk mindent, amit a média tálal elénk, és tényleg nem vesszük észre, hogy milyen célok által vezérelve manipulálnak bennünket? Tényleg minden párt, és minden politikus csak a saját érdekeivel törődik, és azzal van épp’ elfoglalva, hogy minél nagyobbat ígérve megnyerje a választásokat (ami már most lefutott verseny szerintem, esetleg a 2/3-os többség lehet még lehetséges cél a jobboldalnak) ezzel az orruknál fogva vezetve (többek között) a rengeteg nyugdíjast? És tényleg olyan szűk látókörűek az emberek, hogy csak a saját érdekeikre hallgatva döntik el, hogy melyik pártra adják a voksukat? Tényleg egy szép új világ előszele az, hogy meg akarják szabni nekünk, hogy mit, és hogyan mondhatunk, mit gondolhatunk, publikálhatunk? Tényleg kapzsi zsidók akarják felvásárolni az országot kilóra? Tényleg jobb ha vigyázunk, mert lassan olyan az ország, mint Weimar volt, ahol fel-alá meneteltek a nácik? Tényleg ennyire rosszindulatú erőktől függve kell vergődnünk az életben maradásért ahelyett, hogy láthatnánk egy kicsit a napfényt is végre?

Ennyire szar az egész?! Nincs senki, aki látná, hogy rossz az irány, és hatalmában állna megváltoztatni azt?

Jajj, de rohadtul antiszemitának is tűnik ez a cím, szinte látom, ahogy egyes olvasóim fejében vörösen villódzó világító betűkkel kigyullad a „NÁCI! NÁCI!” felirat 🙂 Pedig aztán hazug lehet bárki: keresztény, buddhista, református, ateista, de akár bizony zsidó is. A hazudozás vallástól független emberi tulajdonság, és ők se kivételek. A 20. század történései teszik a post címét annyira riasztóvá, és tolerálhatatlan módon őszintévé, de engem nem érdekelnek az efféle tabuktól vezérelt vélemények: hazudtak és kész,  és én nem leszek attól még szélsőjobbos bomberes kopasz, mert ezt ki merem jelenteni.

Egy hete erről szól a sajtó: beperelték ugye a MÁV-ot röpke 1773 milliárd (!) forint erejéig, mivel véleményük szerint az elegendő kárpótlás lenne az elszenvedett sérelmek kompenzálására. Nem szeretnék belemászni a holokauszttagadás elég sikamlós falú gödrébe önszántamból (pereltek már be kevesebbért is bloggert), úgyhogy az első ezzel kapcsolatban felmerült gondolatomat inkább le se írom. A második viszont az, hogy eltelt azóta 65 év, akikkel ezek megestek már réges-rég meghaltak (néhányan még talán vegetálhatnak, de ők is minimum 70-75 évesek), viszont akik a pert indították a második, sőt esetenként már a harmadik generáció tagjai, akiknek a nagyszüleik élték át ezt a korszakát a történelemnek. Eltelt bő fél évszázad, és pont most jutott eszükbe perelni? Mennyi időnek kell eltelnie, hogy a zsidóság végre leszálljon a témáról, és ne menjen perre minden, és mindenki ellen, akinek egy kis köze is volt az egészhez? Száz év? Kétszáz? Esetleg ezer? Olyan ez az egész, mintha a náci Németországnak „hála” az emberiség örök időkre a zsidók lekötelezettjévé, és adósává vált volna, és amíg ki nem pusztulunk fizethetünk nekik. Mocskos rohadt érzéketlen szemétnek tűnhetek, de azért álljon már meg a menet: nincs alapjuk, és nincs joguk (ahogy azt neves történészek is állítják), hogy ekkora összeget követeljenek egy állami cégtől, amely ráadásul nem is volt abban a helyzetben, hogy ellentmondjon a Harmadik Birodalomnak. Az persze magyar sajátosság, hogy mindig a rosszabbik oldalra álltunk minden háborúban, de valahova állnunk kellett, mivel azt nem tehettük meg mint Svájc: nem maradhattunk függetlenek (bármennyire is szerette volna Teleki Pál, aki talán az utolsó tetteiért felelős politikusunk volt).

Vettem a fáradtságot, és átfutottam a mindössze 15 oldalas beadványt, amelyet a rengeteg Goldstein közösen adott be Brazíliából az USA-ból, Magyarországról, és a UK-ből. Találtam néhány érdekes mondatot, amit a fentebb már belinkelt Index-cikk is kifogásolt:

The sick, the elderly, pregnant women, babies and young children were treated with equal brutality by MAV’s agents. The trains bound to Auschwitz would be stopped at intervals, allowing railroad employees to remove the dead bodies and the persons who had gone mad. MAV employees had dug ditches in advance to receive the dead bodies and bury them. The persons who showed signs of mental illness were led to the edge of the ditches and then shot by MAV employees.

Magyarul:

Az idősekkel, a terhes nőkkel, a csecsemőkkel, és a fiatal gyerekekkel ugyanolyan brutalitással bántak a MÁV alkalmazottjai. Az Auschwitz-ba tartó vonatok bizonyos időközként megálltak, hogy a vasúti dolgozók eltávolíthassák a vagonokból a halottakat, és azokat, akik megőrültek az út alatt. A MÁV-alkalmazottak sírokat ástak, hogy eltemethessék a hullákat. Azokat pedig, akik a mentális betegségek jelét mutatták, azokat a gödrök szélére állították, és lelőtték.

Történelmi kutatások, és a Fővárosi Levéltár iratai alapján bizton állítható, hogy efféle kegyetlenségek nem történtek az út során, se akkoriban, se azóta nem fegyverrel felszerelkezve dolgoznak a vasutasok. Röhejes részletekből még van néhány az irományban, de nekem ez volt a legkirívóbb.

Úgy gondolom, hogy nem én vagyok a visszataszító azzal, hogy ezen a peren felháborodok. Szerintem pont ez a csapat pénzéhes zsidó gyalázta meg a nagyszüleik emlékét azzal, hogy általuk ilyen gusztustalan módszerrel próbálnak pénzhez jutni. A Holokauszt nagyon jó üzletnek bizonyul azóta is, de könyörgöm: nem lenne szimpatikusabb, ha nem a kibaszott pénz lebegne a szemük előtt, amikor az elhunyt rokonaikra gondolnak? Nem lenne jobb, ha nem próbálnának így pénzt csiholni őseik halálából, ráadásul egy olyan beadvány segítségével, amelyet körberöhögött a fél világ? Mennyire pitiáner, és kapzsi dolog már ez? Semmi bajom a megemlékezésekkel, a gyásszal, a csendes tüntetésekkel, nade könyörgöm: az undorító zsidósk mindenből pénzt csinálni akarás a hányingert hozza a jobbérzésű emberekre…

* kibk (korlátolt idióta barmok kedvéért): nem általánosítás a cím, a beadvány íróira értendő

Igen, sajnos tényleg az vagyok, legalábbis ha az egészségemre fordított energiát vesszük alapul. Ma reggel épp’ beszélgettünk az egyik kollegámmal arról, hogy mennyire rossz dolog a cigi (amióta leszoktam joggal osztok mindenkit), meg hogy ki milyen rendszeresen és főleg mit szokott kajálni, amikor be kellett neki vallanom őszintén, hogy én sajnos tipikusan magyar-módra fogom fel az egészségmegőrzés mibenlétét. Ma reggel jöttem rá, hogy anno másfél éve is csak azért szoktam le a bagóról, mert rosszul voltam tőle, de ha nem lett volna semmilyen akut hatása (mint amilyen nálam a fulladás volt) akkor még most is vígan szívnám nem törődve azzal, hogy 30-40 év múlva esetleg eme szokásomnak köszönhetően fogom a lelkemet borzalmas kínok között kilehelni egy kórházi ágyon csövekre kötve. Persze ennek az esélye még most is fennáll, de tényleg az van, hogy nem azért hagytam abba a dohányzást, hogy ezt elkerüljem. Mondhatnánk azt is, hogy „kit érdekel, hogy miért tetted le, a lényeg az, hogy már nem szívod”, de valamelyest csalódtam magamban, mivel nem gondoltam volna, hogy ennyire nem vagyok előrelátó a saját egészségemmel kapcsolatban (sem, mert pénzügyileg ugyanez jellemez, de ez más lapra tartozik).
Aztán ott van a táplálkozás: amióta felköltöztem ide Fehérvárra (~9 hónap) ma fordult velem először elő az, hogy még az albérletben reggeliztem. Amúgy egy bivalyerős kávé (esetleg energiaital), jobb esetben egy tea szokott lenni a napjaim indítólökete, amit szintén nem neveznék túl egészségesnek. Utána rendszerint egész nap nem eszek semmit (max néhány sajtos stanglit a közeli teszkóból), majd hazaesve nekiállok zabálni. Talán nem kell csodálkozni azon, hogy hízok, mint a BKV-botrány… Persze volt olyan korszaka az életemnek, amikor még ennél is jobban kizsákmányoltam magam: amikor még Győrben tengettem napjaimat ifjú titán alkoholfüggőként (na jó, hetente max 3X rúgtunk be a lakótársaimmal :D), akkor még erősen dohányoztam is, ráadásul pénzem se nagyon volt. Amikor döntenem kellett, hogy a maradék 400 forintomból cigit, vagy kaját vegyek, akkor rendszerint az első nyert, amit utána éhgyomorra szívtam. A bulik után (amelyek alatt szintén eltolhattam kábé egy dobozzal egymagam) másnaposan szintén az volt az első, hogy a fájó tüdőmre rászívtam néhány szálat, és csak utána kezdtem el valami kaja után kutatni… Hálát adok az égnek, hogy nem kaptam gyomorfekélyt, és ezt komolyan mondom. A vége ennek a győri kalandnak (ami majdnem egy évig tartott) az lett, hogy vért köhögtem, és csontsoványan költöztem haza, mivel kirúgtak. Ha nem történt volna így, és ottmaradtam volna, akkor lehet, hogy már sokkal másabb ember lennék, és nem feltétlenül a pozitív értelemben véve.

Ha nem isztok csak esztek, kövérek lesztek 🙂

Akkoriban így mérgeztem magam, most meg a túlzásba vitt rendszertelen táplálkozással. Nem törődök a koleszterin-szintemmel, a vércukrommal, a vérnyomásommal, a kalóriákkal, és nem mozgok semmit… Ez mocskosul zavar. Tavasztól el fogok járni kocogni, rendbehozatom a biciklim (kicsit megviselte a tavalyi év :)), és a napi gép előtt töltött időmet 15 órámat leredukálom 10-11-re. Valamit csinálnom kell, mert különben elérem azt a a szintet, hogy már semmi külső jel nem fog megkülönböztetni a cégnél évek óta dolgozó elhízott, elcsökevényesedett végtagokkal billentyűket nyomkodó droidoktól, akik lehet, hogy hasonló gondokkal küzdöttek pár éve, mint most én. Még szerencsére nem tartok ott, de nem szeretném elérni azt a szintet, amibe ők már beletörődtek…