Megihlettek az albérlet ablaka alatt vernyákoló kislányok, és úgy döntöttem, hogy megírom milyen is volt az, amikor JonC bácsi még valamikor a régmúlt szép időkben úgy döntött, hogy az osztálytársaival elmegy egyet szerenádozni. Ugyan mindez már idestova nyolc-kilenc éve történt (jézusom) de minden mozzanatára úgy emlékszek, mintha tegnap történt volna – leszámítva a végét, de arra külön ki fogok térni, hogy miért (na basszus máris sikerült spoilerezni egyet).

Tudni kell a sztorihoz azt, hogy már középiskolában is kilógtam a tömegből (pontosabban akkor még kilógtam, most meg olyan vagyok mint a nagy átlag, leszámítva azt, hogy nem hiszek a politikusoknak, a marketingeseknek, és a média urainak), hol tarajba vágott hajjal masíroztam be egy teljesen átlagos hétfőn,  hol mindenféle elolvasás nélkül írtam a Bánk Bánból olyan kétórás nagydolgozatot, hogy az irodalomtanárnő (aki mellesleg utált, de ez az érzés kölcsönös volt) azt mondta, hogy le kéne fénymásolni, hogy mindenki abból készüljön az érettségire, hol pedig – hogy hogy nem – meghúztak negyedik év végén matekból, aminek köszönhetően az vizsgám átcsúszott októberre, nem is mehettem a többiekkel júniusban. A szerenádkor ezt már tudtam, és meglehetősen stresszelt a tudat: az oké (lófaszt oké), hogy majdnem minden év végén elkaszálnak, de hogy még az érettségim is csússzon emiatt?! Ki voltam bukva rendesen. Ennek megfelelően pozitív hangulatban voltam már akkor is, amikor a többiekkel találkoztunk, és megindultunk egy Ajka melletti kis faluba Tóth Péter tanár úrhoz, akiről annyit kell tudni, hogy fizikát tanított, tudta hogy nem kötelező érettségi tárgy, és ehhez mérten kezelte is a helyén a dolgot: ha valaki a kettesért írt, akkor el-eltűnt 10-20 percekre a teremből, sőt volt olyan, hogy azért engedett át félévkor, mert véletlenül beledobálta a taknyos zsepiket (amiket az teremben gyűjtött az előző osztály után) a nejlonzacskómba, mert azt hitte, hogy a szemetem van benne. Persze amikor kiderült hogy nem, akkor bocsánatot kért, mire én voltam olyan pofátlan, hogy közöltem vele, hogy semmi gond tanár úr, de tessék már átengedni félévkor! 🙂 Na de ez már mellékvíz, vissza a szerenádhoz. Szóval nála még egész józan volt mindenki, ámbár a szinkront már ekkor sem sikerült megtalálni az épp’ előadott húsz év múlva/egyszer véget ér/akármi éneklése közben, és röhejbe fulladt az egész. Sebaj, visszahúztunk Ajkára (ja igen, ha eddig nem vált volna nyilvánvalóvá, ebben a gyönyörű szocreál városban voltam középiskolás), és nekiálltunk durván szeszelni. Emlékszem, Mazsinak volt valami vörös Eristoff vodkája, azt szlopáltam rendesen, meg persze az első pár tanárnál kaptunk szeszt is… a már említett irodalomtanárnőre már csak halványan emlékszek, az tuti, hogy be se engedett minket a kurvája, így a parkolóból énekeltünk neki, ő meg állt a harmadikon mint valami elbaszott Júlia – ja, és én, mint gitáros(!!) tiltakozásom jeléül háttal ültem le neki a flaszterra, ez még rémlik. Ja igen, pár szót érdemel az is, hogy miért lettem én a gitáros: 1. volt gitárom (szép vörös, állítólag fiatal korában Gibson gyártmány volt, amíg apám bele nem lépett a zűrös hetvenes évek egyik borgőzös hajnalán, és ki nem kellett cserélni az előlapját) 2. tudtam 3-4 akkordot, amelyekkel effektíve bármelyik szerenád-dalt elő lehet adni. Kantárja (vagy mije… heveder esetleg?) mondjuk nem nagyon akadt, viszont sodortam szigszalagból egyet, így már minden adott volt a gyönyörű hangszeres kísérethez az osztálytársaim (értsd: 35 kan, meg egy szem csaj) fülfacsaró éneke mellé.

Aztán egyszercsak elszakadt a film… arra emlékszek, hogy besötétedett, tízemeletes panelek vesznek körül, az egyik osztálytársam beszél telefonon valamelyik tanárral (talán az osztályfőnökkel), hogy „tanár úr, többen nem bírnak menni, legyen szíves lejönni a játszótérre”,  és én leküzdhetetlen késztetést érzek arra, hogy meghódítsak egy mászókát. Ez félig-meddig sikerült is, csak sajnos leestem, a sípcsontomba nyilalló iszonyatos fájdalom azért kivillant a csatakrészegség zavaros mocsarából (amúgy a seb utána vagy fél évig nem akart begyógyulni). Állítólag volt olyan, hogy a nyakamban lógott az a szerencsétlen gitár húrokkal befele, én pengettem a hátlapját, és amikor szóltak, hogy te hülye, fordítsd már meg akkor közöltem hogy „jóóóezíígy!” 🙂 Többen is elestek az ütközetben, én csak egy voltam közülük: néhány jó képességű társam a fűben fetrengett, a többiek csak ordítottak (éneklés címszóval), a tanárok meg álltak a jelenet szélén a fejüket csóválva.

Meg kell ragadnom az alkalmat, hogy újfent megköszönjem az azon az estén nyújtott emberfeletti erőfeszítéseit ezüstnyírnek (régebben ezen a néven kommentelgetett a blogon), mivel neki köszönhetem, hogy egy darabban maradt a gitárom, a szemüvegem, és nem mellesleg én is. Ha jól tudom neki köszönhetem azt is, hogy felvittek kocsival a kollégiumba (látszott, hogy nem valószínű hogy egyhamar kijózanodok :)), és lefektettek aludni. Itt is történt egy mókás momentum (elmesélések alapján): két oldalról a karjaim alá bújva vonszoltak éppen a folyosón, amikor jött Tóni (nevelőtanár volt, imádtam, megérne egy külön postot, amikor lenyúlta a szexújságjainkat pl. :)), megkérdezte, hogy mi történt velem, mire én közöltem, hogy „csak bort adtak, kólát nem” 🙂

Innen már persze csak a jótékony alvás volt hátra, rókakoma nem akart jönni (bár felőlem jöhetett volna, aludtam volna tovább szerintem),  hevertem mint akit agyonvertek. Másnap reggel persze nem volt kellemes az ébredés, viszont a tudat, hogy ahhoz képest ahogy én érzem magam a szemüvegem meg a gitárom egész jól megúszta (előző mondjuk tiszta sár lett, fene se érti miért) azért feldobott. Le is mentünk Marci barátommal meginni egy sört bolondballagás helyett, de ez már egy másik történet, és szerencsére nem is ért ily’ rút véget 🙂

Hétvégén frissítem majd a postot pár képpel is, sztéj túnd!

Komolyan mondom, hogy ilyen mocskos hétfőm még sohasem volt, pedig elég régóta szoktam sírni-ríni, hogy mennyire megviselnek ezek a napok (még külön tag is van hozzá ugye). A maival kapcsolatban tényleg csak arra tudok gondolni, hogy ha ezt túléltem, nem estem össze, nem kaptam pánikrohamot, nem rókáztam be szép elegánsan a cégnél az asztalom alá, nem mentem át amolyan Michael Douglas-szerű figurába az Összeomlásból, akkor tényleg egész komoly tűrőképességgel vagyok megáldva bármennyire is hiszem pont az ellenkezőjét néhanapján. No persze mindehhez kellett az is, hogy úgy izomból megszopassam magam (már bocsánat a kifejezésért) a hétvégén, ugyanis egy rám bízott feladat teljesítése során elkövettem egy aprócska hibát, amelyből – a pillangóhatásnak „hála” – az lett, hogy tegnap éjjel hajnali fél négykor tudtam csak ágyba keveredni, reggel meg persze várt a munka.

Nem kellett nagyot hibáznom hozzá: két file-t összekevertem, és rosszat indítottam el. Ennyi volt az egész, ámde a tény, hogy valamit nagyon elkeféltem csak vasárnap délelőtt vált világossá, amikor az éppen felépített SAP egy félresikerült groteszk Frankenstein által létrehozott torzszülöttként csak mint valami félig élő, félig halott akármi volt képes működni. Adatbázisa csak okádta a hibákat, a fele funkciója elindult, a másik (nagyobb) fele viszont változatos SQL hibákkal borzolta az idegeimet. Gyors telefonálás, hibaüzenetek, tünetek ismertetése tapasztaltabb kollegákkal, akik már mondták is, hogy no igen, ez arra utal, hogy a bő egy napi munkám mehet a kukába, törölhetem az egészet, és kezdhetem újból. Mindezt vasárnap, amikor épp’ a másnapossággal küzdve próbáltam befejezni a péntek este elkezdett műveletsort gondolván, hogy az utolsó simítások menni fognak úgy is, ha kicsit boxolnak a majmok a fejemben. Súlyos tévedés volt, a fogam és a fejem hasogatott miközben hatalmas kínok között vergődő rendszerem amolyan Aliens-esen épp’ azt suttogta „Kill me…” Könnyes szemmel tettem eleget a kérésének: ment a levesbe minden, amit addig felépítettem. Hangsúlyozom: mindez azért történt, mert előző nap összecseréltem két file-t. Ennyi épp’ elég ahhoz, hogy a szép, nyugodt tempóban eltervezett munkálkodás idegbeteg kapkodásba, és dühöngésbe csapjon át jó adag szégyenérzettel, hogy ilyen amatőr módon tettem tönkre az egészet, és kockáztattam, hogy hétfő reggel nyolcra meglegyen. Elég annyi, hogy a dominósor dőlésnek indult, amelynek az lett a vége, hogy tegnap hajnalban úgy feküdtem le, hogy nem lehettem biztos abban, hogy a második nekigyürkőzés eredménye életképes-e, vagy újabb szörnyet alkottam.

Reggel hétkor keltem, a három és fél óra alvás után valahogy úgy éreztem magam, mintha egész éjjel rövidet vedeltem volna, a szemeim égtek, émelyegtem, a fejem kóválygott… de legalább a rendszer működőképesnek bizonyult, és képes voltam időre prezentálni! Az pedig, hogy sík idegen, kialvatlanul, mocskosmód fájó foggal (ami még most is tart, hogy jobb legyen a kedvem) képes voltam végigcsinálni a napot, képes voltam beszélni (némileg dadogva még angolul is), gondolkodni… nos, én úgy gondolom, hogy az emberi akaraterő diadala. Ennek örömére délután megjutalmaztam magam: egyrészt elhoztam a biciklimet a szerelőtől ( – 20000 forint, de cserébe szinte hajtani se kell, úgy suhan), másrészt pedig rendeltem egy szép nagy csirkemájas pizzát magamnak, hogy a sok fájdalomcsillapító, amit magamba tömtem (energiaitallal, és kólával kombinálva, természetesen csakis a gyomrom egészsége érdekében) ne marjon szét. Most, tele hassal, mögöttem a szinte zsír új biciklimmel, valamelyest megnyugodva azt gondolom, hogy a mondás, miszerint ami nem öl meg az megerősít igaz lehet: újabb határomat feszegettem, és megmérettettem. Mindenesetre nem fogok rendszert csinálni belőle, mert kurva kellemetlen.

Vannak khm… vitatható pontjai a múltamnak nem tagadom. Persze nem vagyok háborús bűnös, vagy expolitikus, csak bizony néhány éve eltöltöttem egy nyarat egy biztosítótársaság zászlaja alatt, mint biztosítási ügynök pénzügyi tanácsadó. Mentségemre legyen mondva, hogy nem igazán éreztem ambíciót arra nézve, hogy embereket baszkodjak át az embereknek számukra hosszú távon előnytelen ajánlatokat tegyek, így tulajdonképpen nem is okoztam kárt senkinek – maximum a cégemnek, amelynek terhére több napos fehérvári képzéseken vettem részt, amelyek során szállodai ellátást is finanszíroztak a számomra 🙂

Ez már a múlté, azóta már rájöttem, hogy ha mindenki milliókat keresne ezzel, akkor a világ csak ilyen ingyenélőkből, és effektív hasznot nem hajtó szarháziakból állna, mint a legtöbb ilyen „szakember” – és persze tisztelet a kivételnek, én is ismertem néhányat, csak az a gond, hogy arányaiban ők voltak az elenyésző kisebbség a sok minden hájjal megkent csak a saját érdekeit néző szeméttel szemben. A három hónapnyi tengés-lengésnek azért van hatása a jelenemre is, ugyanis megismerkedtem néhány emberkével, akiknek néha-néha a mai napig eszükbe jutok. No persze nem életem végéig tartó barátságokra tessék most gondolni, inkább érdekkapcsolatokról. Szerepeljen itt egy üzenet, ami néhány perce esett be a Facebook-os postaládámba, és tökéletesen tükrözi a volt kollégáimhoz fűződő viszonyomat:

Szia!

Mi újság veled,mit csinálsz mostanában? Képzeld én is eljöttem az x biztosítótól szeptemberben,azóta az y biztosítónál dolgozom.Ez ez egy egész más rendszer, összehasonlithatatlan!!! A kötetlensége miatt és mivel nincsenek elvárások konkrétan,másodállásban is simán végezhető egy kis plusz pénzért, arra gondoltam téged is érdekelhet,ha gondolod találkozhatnánk valamikor és beszélhetnénk róla.

Üdv: Ildi

(Voltam olyan jó fej, hogy megváltoztattam ezt-azt, azok a szavak dőlt betűvel szerepelnek.)

Nomármost: egy ilyen levélre mit lehet válaszolni, hogy az ember jól jöjjön ki belőle? Nézzük csak, milyen lehetőségeim vannak:

1. „Köszi, de most éppen nincs szükségem mellékkeresetre, ugyanis elvagyok a jelenlegi pénzemből.” Ez talán a lehető legrosszabb válasz, ugyanis mélyen gyökeredző ügynökösztönöket indít be: számítani lehet a „vérszagra gyűl az éji vad”-effektusra, ugyanis ezzel nyilvánvalóvá teszed, hogy megélsz a pénzedből, amit keresel. No persze ez lehet, hogy csak éppen hogy igaz, és hónap végére már erőteljes fejtörést okoz a kaja megvásárlása is, de ezzel a mondattal máris előfizettél egy hosszas vallatásra, amely során minden kétséget kizárólag bizonyítanod kell, hogy bazmeg nincs felesleges 5000 forintom se havonta, nem, nem hazudok, nem azért mondom, mert nem bízok meg benned (nem a faszt nem), tudom, hogy régóta ismerjük egymást, és nem akarsz nekem rosszat, DE NINCS FELESLEGES PÉNZEM, NEM ÉRTED? A legkézenfekvőbbnek ez a választ tűnik, de ezzel okozhatod magadnak a legtöbb kellemetlenséget.

2. „Köszi, de sajnos nincs időm mellékállásra.” Hasonló hatást vált ki ez is, csak kevésbé intenzívet: ezzel nem a közvetlen pénzszerzés lehetőségét (azaz a szerződéskötést) villantod meg neki. Ebben az esetben más fogja motiválni őt: minden áron be akar majd szervezni munkatársnak, elvégre ő jutalékot kap minden újoncért. Az efféle próbálkozásait azért könnyebb elhárítani, ettől függetlenül egy darabig kellemetlenkedni fog az tuti.

3. „Köszi, de nem érdekel a dolog.” Kezdő ügynökök kifogáskezelési kiskátéjában talán ez az első típus, ami szerepel, ugyanis ez a leggyakoribb ellenvetés a potenciális ügyfelek részéről. Ugyan én szerencsére már elfelejtettem, hogy miként kell reagálni rá úgy, hogy ne is tűnj agresszívnak, de azért érződjön, hogy nem lesz könnyű megszabadulni tőled (az tuti, hogy „egy személyes találkozó keretében mindent el tudok mondani, megfelel a kedd délután öt óra önnek?”-kel kell lezárni), de Ildi tutira emlékszik még rá, elvégre évek óta nyomja az ipart, ezek szerint nem is eredmények nélkül. Tuti, hogy be is vetné velem kapcsolatban az adu ászát, amelyet évek óta fejlesztget, és amelyre elutasítóan válaszolni egészen biztosan bunkóság. Nincs nekem szükségem erre sem.

A lista még folytatható, és a nyakamat tenném rá, hogy bármit válaszolnék lenne rá egy olyan ellenérve, ami nála a hosszú évek kitartó képzésének köszönhetően zsigerből, gondolkodás nélkül születne meg a fejében. Mi a megoldás ebben az esetben? Marha egyszerű: nem kell válaszolni. Fel kell tudni ismerni, hogy nem arról van szó, hogy őt tényleg érdekli, hogy mi van veled (furcsa is lenne), hanem mindössze egy spamelés áldozata lettél, ami nem sokban különbözik a GMailes fiókomba naponta tucatjával beeső „Blow up your penis now” tárgyú reklámoktól. Meg lehetne sértődni persze, hogy az ismeretségünket kihasználva próbál belőlem választ kicsikarni (aminek ahogy már említettem tutira az lenne a vége, hogy védekeznem kéne, hogy mit miért nem akarok), de végülis érthető a dolog: ha netán megutálom ezért a húzásáért az ő élete akkor sem fog semmilyen módon negatív irányt venni, elvégre soha nem találkozunk. Most megtehetem, hogy nem válaszolok (ha erősködik meg letiltom), de hosszú évek rutinja sem tanított még meg arra, hogy mi a teendő a hasonló bepróbálkozásokkal, amelyek telefonon, neadjisten személyesen esnek meg. Van még hova fejlődnöm, pedig álltam a barikád másik oldalán is – ennek ellenére rendre elsütöm az összes sablonkifogást, amire egy rutinos ügynök máris vágja a sablonválaszt. Jó lenne ismerni az ultimate weapon-t, amellyel nem tudnak mit kezdeni még akár személyesen sem, de egyelőre még kutatom, és csendben fogcsikorgatva tűröm, amíg a telefon túloldalán a harmincas hölgy előadja nekem a legújabb mikroszálas törlőkendő/személyi kölcsön/edénykészlet előnyeit. Bunkó nem akarok lenni, de előbb-utóbb elérem azt a szintet, hogy csak levágom a telefont, ha meghallom hogy miről van szó… vagy van más megoldás is? 🙂

Olyan régen volt már ilyen, úgyhogy az újdonság erejével fog hatni mindenkire a most következő post, amelyben leírom, hogy mi történik velem mostanában. Alapvetően lehetne ez a blog történetének legrövidebb szösszenete is, de természetesen minden egyes unalmas kis részletet jóó alaposan kivesézve fogok elmesélni, hogy meglegyen a szükséges terjedelem 🙂 Amúgy sem szokott őrült módon pörögni az életem, de ebben a  borongós-ködös-hideg téli időben mintha megállt volna az idő…

Ez olyannyira igaz, hogy az utóbbi pár napban a legnagyobb élményem az, hogy elkezdtem fogorvoshoz járni, ami számomra hatalmas traumaként jelentkezik, olyannyira hogy elítélhető módon már néhány éve nem voltam ezelőtt. Most is csak a fájdalom űzött a fúrókkal és egyéb kínzóeszközökkel felszerelkezett hentes karjai közé, de még talán most is visszakoztam volna, ha nem lett volna előre lebeszélt időpontom múlt hét csütörtökre. Egy nappal előtte már nem fájt a fogam, és már-már azon gondolkoztam, hogy felhívom a nénit, és megmondom neki, hogy hejhó, már nem is fáj, vaklárma volt, a fogam regenerálta magát, az én szervezetem már csak ilyen profi, te meg kínozz mást, de végül győzött a józan ész, és mégis rávettem magam a dologra. Azon a szép csütörtöki napon ott ültem a váróban, hallgattam az előttem bement páciens halálsikolyait, a fúró gonosz sivítását, és a bentről kihallatszó egyéb gyanús zajokat, és közben halkan katatón állapotba rettegtem magam. Ráadásul ez a szemét (most kivételesen a betegről beszélek, akin dolgoztak) késett is, úgyhogy bő fél órán át volt szerencsém stresszelni magam az esemény előtt, így amikor bementem falfehérre vált arccal már mindenhol szívesebben lettem volna, mint a bőrömben. Ez valószínűleg látszódhatott is rajtam, ugyanis a kedves (bár kicsit furcsa) fogorvos néni, és a MILF-kort épp’ elhagyó asszisztensnője megpróbált nyugtatgatni, hogy nem fog ám az fájni, meg az egész csak móka, és kacagás, de nekem addigra eszembe jutott az összes gyerekkori emlékem a fogorvosokkal kapcsolatban: az iszonyatos fájdalom, a patakokban ömlő vér, a fél literes injekciók 30 centis tűvel, a fogak ropogása, és a bokrok sűrűjében bujkáló vietkongok…. szóval nem nagyon sikerült ellazulnom. Amikor pedig már felültem a spanyol inkvizíció legszebb napjainak eszközeire emlékeztető székbe akkor már minden egyes izmom görcsbe rándult, és úgy is maradt. Az asszisztens hölgy szükségesnek is látta, hogy a zsibbasztó injekció beadásához lefogja a fejemet, és bár szükségtelen volt, mégis jól esett, hogy szívén viseli a sorsomat, és nem szeretné ha elharapnám a tűt. Megtörtént az érzéstelenítés, és ami ezután következett azt nem szeretném részletezni, de nem azért mert annyira horrorisztikus lett volna, inkább azért mert unalmas. Néhány érdekességet emelnék ki: döbbenettel vegyes érdeklődéssel figyeltem, ahogy a fúrás közben a fogam porfelhőként szállt fel a számból, a szaga pedig szinte már-már leírhatatlan élmény volt számomra. Öröm volt látni a technika fejlődését is: egyrészt nem használnak már amalgámot (pedig némelyik pornóban a lányok szájában olyan szépen csillog), másrészt a tortúrám során előkerült egy olyan kínzóeszköz is, amely egy sima fúrónak tűnt, ámde olyan vízhűtéssel működött, amelyet jó apám is megirigyelhetne (ugyanis forgácsoló szakember az öreg), melynek eredményeképpen szabályosan fröcsögött a folyadék a számból. Ez már indokolttá tette a művelet elején a nyakamba akasztott előkét, amelyre először természetesen mint vér felfogására szolgáló eszközként gondoltam – szerencsére nem lett igazam.

A fogorvosom másodállásban agysebész

Körülbelül negyven percig tartózkodtak a számban, és szerencsére a legnagyobb veszély az unalom volt, fájni abszolút nem fájt. Túlestem életem első gyökérkezelésén is, amely ijesztőnek tűnik, de szinte abszolút nem érzed: arról szól, hogy egy körülbelül két centis tűvel kipiszkálják a fogad gyökeréből az összes ideget, miközben a dokinő néha oda se néz, hanem lelkesen meséli az asszisztensnőnek, hogy a lányának a barátjának a kishúga elesett korcsolyázás közben, és egy hónapig fekvőgipszben feküdt. Néha még az a szürreális eset is megtörtént, hogy épp’ mindenféle körfűrészekkel támadták be szerencsétlen fogínyemet, nekem meg közben röhögnöm kellett, mert a két nő elsütött egymás között egy poént 🙂 Szóval nem volt annyira veszélyes, de a mai második menettel kapcsolatban sem teljesen őszinte a mosolyom. A kedves kollégáim is sokat segítettek abban, hogy ne parázzak annyira az egésztől: valahogy mindenki leküzdhetetlen késztetést érez arra, hogy csillogó szemekkel mesélje el élete legdurvább fogorvosi beavatkozását, amikor megemlíted, hogy éppen a vesztőhelyre készülsz. Ezek közül is Ricsié lett a kedvencem, aki boldog mosollyal az arcán idézte fel nekem azt az emlékét, amikor vésővel vágták ki az állkapcsából a foga gyökereit, és ő közben azt figyelgette, hogy a lámpa búrájára fröcsög a vére. Az efféle történetek mindig úgy meghozzák az ember kedvét ahhoz, hogy ő is kipróbálja ezt az élményt.

Ha netán nektek is vannak ilyen történeteitek akkor nyugodtan osszátok meg velem kommentben, csak hogy jobb legyen a kedvem! 🙂

Ugyan már volt egy hasonló régi szép időkre visszatekintő postsorozat a blogon (kettő darab írásból állt – első rész itt,második itt -, hja meg volt még egy, amelyben a kollégiumi éveimről elmélkedtem), de a jó öreg nosztalgia mindig jó témát szolgáltat, mivel imádok sztorizgatni a régmúltról. Ma éppen Laci kollegámmal dumálgattunk a büfében, amikor előtörtek az emlékek, és elmeséltem neki néhány vicces momentumot a Győrben eltöltött egy évemről, amelyet annak idején huszonegy éves fejjel sikerült átélnem. Persze most azt mondom már, hogy a régi szép idők azok voltak, meg hogy most mennyivel másabb az életem, de – ahogy már párszor kifejtettem – ez az emberi lélek egyik rejtelmének tudható be, miszerint mindig az 5-10 (vagy több) évvel ezelőtti időkre emlékszünk vissza jó szívvel, pedig 5-10 (vagy több) év múlva a jelent fogjuk visszasírni.

Az idő múltával persze a rossz emlékek is hajlamosak megszépülni, de ettől függetlenül emlékszik rájuk az ember, csak éppen már nem fájnak annyira, mint amikor megtörténtek. Győrben is volt pár kellemetlen élményem, de túlnyomó részben pozitív volt számomra az a néhány hónap, amit eltölthettem ebben a remek városban. Na de hogyan is kerültem oda, és hogyhogy ott ragadtam egy évre? Kezdjük az elején:

frissen érettségizett, idealista, pozitív életszemléletű fiatalemberként úgy gondoltam, hogy remek lenne még tanulni valami szépet, és hasznosat, és ha már ez a vágyam, akkor miért ne tenném mondjuk egy nagy(obb)városban a gyerekkori barátaimmal egy albérletben lakva, távol a szülői gondoskodástól. Az elhatározást tett követte: Zoltán barátom példáját követve én is jelentkeztem a győri City College berkeibe (amely amúgy egy sima ötödév volt valamelyik középiskolában, csak adtak neki egy hangzatos nevet), hogy kitanuljam a gazdasági informatika csínját-bínját. Nopersze egész gyorsan kiderült, hogy a folyamatos ivászat, és az a tény, hogy a legtöbb (sőt talán az összes) órára nem volt kötelező bejárni sajnos nem alkotott túl produktív elegyet, így konkrétan az történt, hogy mindegyikre bementem egyszer (hetente másikra), végigkóstoltam az „étlapot”, majd amikor rájöttem, hogy mégsem érdekel engem annyira a közgazdaságtan csodálatos világa, akkor átálltam arra, hogy csak hétfőnként tettem tiszteletemet a suliban, akkor is csak azért, mert lehetett netezni, és vittem haza a letöltött zenéket újraírható CD-n 🙂

Aztán eljött a vég: valamikor januárban bementem a titkárságra, és közöltem, hogy nem szeretném tovább folytatni a tanulmányaimat. Pedig volt pozitív oldala is a tanulói jogviszonyom fennállásának, mivel vállalhattam munkát a Meló-Diáknál, amelynek köszönhetően megnézhettem a Chio gyárat belülről (két napot húztam le ott az ötven fokban, de estére jóllaktam a rengeteg chipstől meg egyébtől), voltam egy napot az Audiban is, megtapasztalhattam, hogy milyen érzés kipakolni egy kamionnyi banánt (merthogy majd végig kell szagoltatni a drogkereső kutyával, persze kiderült, hogy mégsem lesz ilyen vizsgálat, úgyhogy pakolhattuk vissza az egészet), de a törzscégem a Széchenyi Nyomda volt, ahol több hónapig préselgettem a könyveket, és takarítottam a papírhulladékot. Ezek is izgalmas melók voltak, de a legjobb majd csak később jött, de ne szaladjunk ennyire előre 🙂

Szóval kiléptem a suliból (amúgy azóta sem bántam meg), így kényszerhelyzetbe kerültem: vagy hazamegyek lógni anyám nyakán, vagy pedig munkát vállalok, immáron nem diákként. Ekkortájt már hónapok óta az albérletben laktunk, mint egy nagy család: volt, hogy hajnalban mentem a nyomdába melózni, a lakótársaim meg akkor estek haza a piálásból, de azért általában én is kivettem a részemet a jóból. Emberek jöttek-mentek az albérletben, volt olyan srác, aki lakott nálunk 3-4 hetet, aztán továbbállt (azért egy jó nagy üveg mézet hagyott nekünk búcsúzóul, hogy az Isten áldja meg), de volt olyan is, aki nem fizetett bérleti díjat, mégis velünk élt hosszú hónapokon át. Alapvetően nem is volt ezzel semmi baj, mivel mindig hozott kaját valami rokonától, aki a környéken lakott (amúgy ő paksi volt), csak néha a kisszoba szekrényében kellett kuksolnia, amíg a főbérlő ott volt a lakásban. Imádtam azt az albérletet: fix havidíja volt (szóval állandóan dübörgött a fűtés 30 fokon :D), hatalmas alapterületének, és belmagasságának hála kényelmesen elfértünk, ráadásul a belváros szívében helyezkedett el, közel minden kocsmához, szórakozóhelyhez, vasútállomáshoz, mindenhez. Ki is használtuk az alapterület adta előnyöket, volt hogy fent aludtak huszan-harmincan, sőt volt olyan is, hogy a szokásos csütörtök éjszakai black-outom véget értével arra eszméltem, hogy a nappalink padlóján fekszek, körülöttem pedig vadidegen emberek nézik a tévénket. Persze a főbérlőnk (és annak a nővére) nem nézte túl jó szemmel az állandó jellegű káoszt, rumlit, mosatlan edény-hegyeket, csikkektől túlcsorduló hamutálakat, így előfordult olyan is, hogy épp’ próbáltam kiheverni a másnaposságomat egy vidám péntek reggelen, amikor arra kellett felkelnem, hogy a főbérlő nővére (aki tipikus ötvenes vénkisasszony volt) áll az ágyam mellett, és szigorú hangon azt kérdezgeti tőlem, hogy ki fog elmosogatni.

Visszatérve a munka kérdésére: Zoli lakótársam se nem tanult, se nem a szülei tartották el, így kénytelen volt valami pénzkereseti lehetőség után nézni. Ennek eredményeképpen néhány hétig gyertyákkal házalt (ami egész jól jött, amikor az akkori barátnőmnek tőle vettem meg a karácsonyi ajándékát :)), majd jött az ügynöki cég, ami az addigiakhoz képest egész korrekt kis munkahely volt: be is volt jelentve, a pénz sem volt rossz, sőt ha az embernek épp’ nem volt kedve dolgozni, akkor a reggeli szeánsz (később lesz róla szó) után elmehetett haza aludni 🙂 Ő már hónapok óta ott nyomta, amikor engem is rávitt a kényszer, hogy elmenjek interjúra hozzájuk. Zoli persze előre felkészített a milliőre, ami a cégnél uralkodott, de mégis sokkolt egy kicsit, amikor először meghallottam az irodából kiszűrődő kurjongatást, és hatalmas tapsvihart. Ez volt a reggeli szeánsz, amely – mint azóta kiderült – más ügynöki cégeknél sem ritka: a dolgozók megtapsolják egymást (az előző napi teljesítmény alapján), szituációs játékokban gyakorolják a mesterséget, majd  a főnök beáll a kör közepére, és bohóckodik egy sort, továbbá a csapatot összetartó ereje sem lebecsülendő, mivel egy ilyen munkahelyen nem ritka az egymás ellen áskálódás, mivel egymás segítéséről csak nyomokban lehetett beszélni: általában mindenki csak a saját érdekeit nézte. Persze felvételt nyertem én is (mily’ meglepő), és elmehettem az első próbanapomra, amely arra volt hivatott, hogy megtapasztalhassam miről is szól ez az egész. A mentoromat Máriának hívták, negyvenes éveiben járt, volt egy kamasz fia (férj, esetleg szerető sehol), és szegényemen látszott, hogy eléggé leharcolta már az élet. Persze idővel nagyon megkedveltem, sokat segített nekem, pedig igazából ő volt az akin segíteni kellett volna: se egzisztencia, se nyugodt háttér, se jövőkép nem állt a rendelkezésére – bár ezt talán mondanom sem kell, elég árulkodó, hogy negyvenvalahány évesen az ember efféle munkából kénytelen megélni. Mindenesetre az első napomon megtudtam, hogy a munka lényegében abból áll, hogy az embereket betaláljuk egy szerződéssel, amelyet ha aláírnak, akkor a vezetékes telefonjukról kimenő hívásaikról a továbbiakban külön számlát kapnak, amelyet nem a Matáv T-Com számláz ki, hanem a <censored> némileg kedvezőbb percdíjakkal. Nem kértünk pénzt az emberektől, nem jártak rosszul, ha aláírták a papírkáinkat, szóval az erkölcsi érzékemet sem sértette a dolog, annál inkább a büszkeségemet: nem szívesen álltam kopogtatós ügynöknek, de kellett a pénz, fiatal voltam (ez tisztára olyan, mint amikor a nők mentegetőznek a fiatalkori pornóik miatt :D), így elvállaltam a munkát. Még most is azt mondom, hogy nem bántam meg, ugyanis ha az ember naponta beszélget 50-60-70 emberrel, akkor történhetnek vicces események 🙂 Volt, hogy rendőrt hívtak ránk (mivel Balázs kollegám teljesen kulturált módon megkérte az egyik mamát Tatabányán, hogy ha már ilyen kedves, akkor helyezze fel a telefonját valamelyik testüregébe), volt, hogy kutya harapott meg, de persze voltak kellemes élményeim is. Például megesett, hogy – asszem – szintén Tatabányán kóboroltam egy fillér nélkül, órák óta nem gyújtottam már rá (pedig akkoriban még elég függő voltam), úgyhogy meglehetősen elegem volt már a napból. Valamelyik panel legfelső emeletén csöngettem be éppen egy lakásba, és egy lány nyitotta ki az ajtót. A kezében cigi füstölgött. Nyeltem egy nagyot, és megkérdeztem:

– Szia, van vezetékes telefonotok?

– Nincs.

– És egy cigit tudnál adni?

– Most ez komoly? – kérdezte elkerekedett szemmel.

– Aha! – válaszoltam neki vigyorogva, elvettem a cigit, majd boldogan lenyargaltam a lépcsőkön. Szerintem még lehet, hogy most is ott áll, úgy ledöbbent ekkora pofátlanságon 😀

Jártam a nyomor legmélyebb bugyraiban, és kacsalábon forgó palotákban, beszéltem lecsúszott alkoholistával, és boldog, szerelemben megöregedett házaspárral, voltak velem kedvesek, és voltak velem oltári bunkók, nagyon sok mindent átéltem, amelyek nélkül most szegényebb lennék. Láttam összetákolt viskóból előkerülni több tízezres telefonszámlát (tévés vetélkedő volt a ludas), és beszéltem idősek otthonában ápolónőként dolgozó karakán nővel, akinek szavai még most is a fülemben csengenek: „fiatalember, mindannyian ugyanoda tartunk”. Volt, aki kiöntötte nekem a szívét, és volt hogy megebédeltettek, mert látták, hogy éhes vagyok (na jó, lehet hogy én is hozzájárultam kissé, amikor felsóhajtottam a konyhában, hogy „hmm, micsoda finom illatok, mit tetszik főzni?” :D). Rengeteg tapasztalatot szereztem, mégsem lettem jobb emberismerő – vagy lehet, hogy csak elfelejtettem ezt a képességemet. Az emlékeket viszont nem veheti el tőlem senki.

Folytatása következik!

Komolyan mondom tökön szúrom magam mindjárt. Vettem egy szép új (na jó, használt) gépházat potom háromezer forintért, van rajta előlapi USB, hangkimenet, kártyaolvasó, meg hasonló okosságok (amelyekre már oly’ régóta áhítoztam reménytelenül), és gondoltam az estémet arra szánom, hogy az asztalomon immáron nyár óta perifériákra szétterített gépemet beleköltöztessem, hogy egyrészt az elalváshoz szolgáltatott muzsikámat ne ventilátorzaj kísérje (bár most mintha halkabbak lennének lévén kifújtam a port belőlük :)), másrészt pedig valamiféle rendezettség állapotába kerüljön ez a szerencsétlen asztal szotyihéjjal teli bögre ide, szanaszét heverő tölthető elemek oda. Nosza, neki is veselkedtem, nekiálltam szétszedni a masinát elemeire, pár perc múlva a vinyók már a széken, a táp az ágyon, a videokártya pedig a szekrényen figyelt – természetesen antisztatikus zacsira fektetve. A munka könnyebik része már megvolt. Ekkor megbontottam az újonnan vásárolt házat, és csalódottan tapasztaltam, hogy valami hiányzik belőle… mégpedig „egy haszontalan kis semmiség, ami nélkül élni nem lehet, nem lehet”, hogy egy Heaven Street Seven számot idézzek: egy darab kis alaplaptartó pöcök árválkodott benne, amiből kell legalább 5-6, hogy valamelyest megtartsa a lapot függőleges helyzetében. Aki még nem látott ilyet, annak megmutatom, így néz ki egy ilyen:

(Persze most lehet okoskodni, hogy „hülyegyerek, miért nem vettél csavarmentes  megoldást”, de erre csak annyit tudok mondani, hogy ha valaki tud 3000-ért olyat, akkor nyilvánosan megkövetem az illetőt, majd kivonulok a pusztába, és hamut szórok a fejemre.) Na mondom sebaj, még megvan a régi ház, kapjuk ki belőle ezeket a kicsikéket, aztán uccuneki! Persze az elmélet és a gyakorlat közötti rés néha akkora mint egy szakadék, mivel csak négyet sikerült kioperálnom a lemezből, a maradék kettő az Istennek sem akart kijönni, pedig még nyálaztam is a menetet (ami kikandikál a túloldalon), hátha segít, elvégre annak idején Arthur királynak is bevált az Excaliburral kapcsolatban valami hasonló módszer. Kellett is vagy tíz perc, mire beláttam, hogy fogó nélkül az életben nem fogom kiszedni őket, úgyhogy arra a döntésre kellett jutnom, hogy bizony most öt darab ilyen kis távtartóval leszek kénytelen abszolválni az alaplap rögzítését. Hangsúlyozom, hogy mire eddig eljutottam már atomjaira szedve figyelt a gépem, ezért is ért annyira kellemetlenül, amikor kiderült, hogy – most figyelj: más menetsűrűségű a régi, és az új lemezbe való csavarocska, ezért a régiből kibányászottak egész egyszerűen beleestek a furatba! Egy kósza pillanatig az is megfordult a fejemben, hogy így is berakom az alaplapot (lesz ami lesz alapon), aztán rá kellett döbbennem, hogy ha így oldom meg, akkor csak addig marad a lap a helyén, amíg fektetve van a ház, mihelyst felállítom egész egyszerűen kidől belőle 😀

Ebből is látszik, hogy van valami a régi nagy igazságban: az ördög a részletekben rejlik. Most pedig megyek, és a bánatomat mézes müzlibe fogom fojtani, bár azért boldog vagyok, hogy a szokásos „megbuzeráltam a gép kábeleit, ezért fél órán keresztül nyomozom, hogy mi a picsáért nem akar elindulni” című műsorszám elmaradt. Ez is valami 🙂

Kivételesen volt annyira érdekes a hétvége (legalábbis a péntek este), hogy érdemes legyen postba önteni. Alapvetően nem zavar, hogy mindig ugyanaz a forgatókönyv (péntek este züllés, aztán szombaton végig alvás, ugyanez vasárnap is a biztonság kedvéért), de általában nem történik semmi olyan amit érdemes lenne megörökíteni az utókornak. Múltkor mondjuk majdnem elcsábultam, amikor a Klastrom (kedvenc kocsma, bár már unom tizeniksz év után) egyik törzsvendége macskarészegen a pisztolyával hadonászott a terem közepén, miközben potyogtak ki belőle a lőszerek (mármint a pisztolyból, nem belőle), vagy amikor ugyanennek az drága embernek az aktív közreműködésével az úri közönség nyomatékosan éreztette a helyre betévedő csapat kisebbségivel, hogy „nemnagyonszeretjükatifajtátokaterrefelé!”, aminek a vége az lett, hogy több villogós kocsi is megállt a hely előtt összeszedni a sérülteket, meg megkérdezni a társaságot, hogy mégis mi az úristen f***t művelnek, továbbá a pultosnak is fel kellett törölnie a vért, amit trehány módon végigcsöpögtettek az esemény résztvevői a helyiség padlóján.

Most pénteken is az objektum volt az esti célpont jobb híján (pedig aztán egy fokkal jobb lenne mondjuk Győrben szórakozni helyette, csak hát ugye se pénz, se kedv nincs mostanában ilyesmire), de „kicsit” későn tudtunk csak elindulni, mivel egyrészt sürgős Minecraft-ozhatnékom volt, másrészt meg még meg kellett inni a pár üveg borunkat, harmadrészt meg valahogy mindenki érezte, hogy nem fogunk lemaradni semmiről, ha néhány óra csúszással érünk le a szokásoshoz képest – maximum egy újabb faja kis tömegverekedést hagyunk ki, de olyat meg már láttam eleget. Ezen tényezők összjátékának köszönhetően 11 – fél 12 fele indultunk neki a hideg októberi éjszakának. Alig mentünk pár métert, amikor kibukkanva egy sarok mögül egy földön fekvő testre lettünk figyelmesek. Pont az egyik lámpa fényében feküdt, olyan volt mintha rossz gyakorlati érzékének köszönhetően kabátban akarna napozni a mesterséges fényben. Azért nem gyakori az efféle látvány (túl jó környéken lakok ezek szerint), pláne nem ilyen mocsok hidegben, ezért némi tanakodás után odamentünk hozzá, hogy felkeltsük mielőtt megfázna vagy valami. Ahogy föléhajoltam már láttam, hogy az este jól sikerülhetett neki, mivel egy egész helyre kis hányástócsában pihentette arcát. Újabb pár perc tipródás után végül meglöködtem a vállát, és félhangosan megkértem, hogy ne itt akarjon már kihűlni, mert egyrészt elég lehangoló, másrészt meg milyen röhej lenne ilyen fiatalon ilyen vicces halált halni, értve ezalatt azt, hogy azért egy lakótelep közepén egy köztéri lámpa alatt megfagyni csak a hajléktalanok szoktak, de ők se jószántukból teszik ezt néhanapján. Az állapotához képest meglepő gyorsasággal kapta fel a fejét, és riadt arccal rámnézett, majd újbóli felszólításomra reagálva közölte, hogy ő most éppen jól érzi magát, van rajta elegendő mennyiségű ruha, hogy folytathassa a sziesztát, és különben is mit képzelek én magamról, hogy itt csesztetem, szabad országban élünk, mindenki oda fekszik le, ahova csak akar (na jó, a végét már hozzáköltöttem, ha nem lenne egyértelmű). Meglepő reakció volt, annyi szent, nem is reckíroztam tovább a dolgot, úgyhogy némi nevetgélés (és fotózkodás eheh) után ott is hagytuk, és felmentünk a városba meginni pár sört. Ezzel végezvén fél kettő környékén bandukoltunk hazafele, és már messziről láttuk, hogy barátunk (akiről akkor ráadásul még azt hittük, hogy lány) még mindig ott pihenget, ámde már arccal a föld felé. Elmentünk mellette, bementünk hozzánk, majd egy pár perces kupaktanács után újra kimentünk hozzá látogatóba. Ekkor már a löködésre se reagált, és lehetett hallani, hogy elég nehezen kap levegőt, így úgy döntöttünk, hogy a mentőhívás lesz a legmegfelelőbb megoldás a problémára. Fel is hívtam őket szépen, elmeséltem, hogy egy leánygyermek itt ismerkedik a Földanyával (tuti, hogy szereti a U2-tól a „Tryin’ To Throw Your Arms Around The World” című számot), és nem reagál a külső ingerekre. Mondta a diszpécser bácsi, hogy küldik a mentőt, meg hogy maradjak a helyszínen. Ebben maradtunk, és már épp’ várakozó álláspontra szerettem volna helyezkedni, amíg kiérnek a piroskabátos barátaim, amikor delikvensünk egyszer csak nekiállt felkelni a földről. Ekkor kezdtem el ordítani vele, hogy „bazmeg, ha már mentőt hívtam hozzád, akkor maradj fekve!!”, de ő nem törődött velem, és végre-valahára felegyenesedett. Szemében nem túl sok értelem csillogott, viszont a motorikus reflexei – az agyával ellentétben – még működtek, és egyből nekiállt reszketni, mint a kocsonya. Ekkor gyorsan felhívtam a 104-et megint, elnézést kértem a téves riasztásért, majd közöltem, hogy nincs szükség a mentőre, mivel a hölgy valószínűleg meghallotta az öngyógyító transz egy kevésbé mély szakaszában, hogy kikkel beszéltem telefonon, és úgy döntött, hogy inkább feltápászkodik ahelyett, hogy az amúgy is remek estéjét egy gyomormosással koronázza meg. Ezután ott álltunk a lámpa bűvkörében négyen, lehelletünk ködpamacsokként szállt a levegőben, és csak a versenyzőnk fogának vacogása törte meg a csendet.

– Haza tudsz menni? Hol laksz? – kérdeztem tőle.

– Hallod… nem bírok menni – válaszolta.

– És akkor most mi lesz?

– Öö… van még ötszáz forintom. Van ilyenkor még taxi?

– Passz, nézzük meg! – mondtam, és előkaptam a telefonom, hogy megnézzem a neten a pápai taxisok telefonszámait. Persze nem jártam sikerrel, viszont a frissen megmentett barátunk egyre jobban didergett, így hirtelen ötlettől vezérelve felszólítottam, hogy jöjjön be hozzánk, hogy addig is ki tudjon kicsit olvadni, amíg kerítek egy elérhetőséget.

Innentől kezdve már kevésbé volt izgalmas a sztori: bementünk, leültettük, lehúzta a fejéről a kabátja csuklyáját, és kiderült, hogy ő igazából egy tizenhat éves forma szakmunkástanuló fejű srác, főztünk neki bögréslevest, kerítettünk neki taxit, és amíg vártuk, hogy megjöjjön megbeszéltük, hogy a CS1.6-ban csalni csúnya dolog, és ő sose szokott. Azért volt valami szürreális abban, hogy hajnali háromkor a konyhánkban mutogatom egy félig összehányt ruhájú vadidegen tinédzsernek (akinek még a feje is össze volt zúzva, mert valami haverja megverte) a Minecraft-pályámat 🙂 Végül még megköszönte, hogy segítettünk neki, majd kisétált a taxihoz. Néztük az ablakból, ahogy beszáll (egy pillanatig félő volt, hogy a sofőr nem engedi be az autóba ilyen állapotban, de szerencsére nem szívózott), majd lehúztuk a redőnyt asszonnyal, egymásra néztünk, és megegyeztünk abban, hogy ezek után tutira a mennyországba fogunk kerülni 🙂 Tamás barátom mondjuk máshogy vélekedett: szerinte ezzel a lépésünkkel kivívtuk Isten haragját, mivel nem hagytuk, hogy a természetes szelekció elvégezze amit el kell, de ez természetesen poén volt a részéről. Mindenesetre nagyon remélem, hogy ha egyszer egy arconpörgős este után majd leteszem magam pihengetni a nulla fokban a Természet lágy ölén, akkor engem is megtalál majd valaki, és felnyalábol a talajról – vagy legalább hív rám egy mentőt, hogy végre én is átélhessem a slagos gyomormosás semmihez sem hasonlítható élményét 🙂

Megkockáztatom, hogy talán élve temetem el, de jelenleg úgy fest, hogy a nyár kilehelte a lelkét. Itt az ideje, hogy szép szertartás keretében elbúcsúzzunk tőle, szép volt, jó volt, esett rengeteg eső, elmosta a víz először Miskolcot, majd a teljes északkeleti országrészt, csodálatos volt az egész.

Az egészben az a szomorú, hogy egy ilyen szar „nyár” után persze mi más következhetne, mint egy egy mocskos ősz. Ízelítőt kaphattam belőle a mai napon is, ha már egyszer hétfő van: a reggeli napsütést „természetesen” egy hatalmas nagy esőfelhő követte úgy délután 3-4 óra felé. Ez nagyon aljas húzás volt: naivan egy szál ingben indultam el dolgozni a biciklimmel, de meló után kénytelen voltam szakadó esőben hazagurulni úgy, hogy (újfent) „természetesen” nem volt hátsó sárvédőm, mivel néhány hónapja egy rosszul sikerült autóval hazafuvarozási kísérlet során eltört. Képzeljétek el a szitut: okos hősünk egy szál selyemingben gurul kábé gyök kettővel, hogy ne verje fel a kerék a vizet a hátára (ami még csak-csak oké lett volna, de ott volt rajta a laptop-táska is, amit nagyon nem akartam, hogy átázzon), miközben az autósok kigúvadt szemekkel nézik, hogy ki ez a hülye, aki ilyen időben biciklizik. Élveztem nagyon.

Persze tudom, hogy lesz még jó idő, meg vénasszonyok nyara, de a mai sérelmeimet nem fogja feledtetni az az egy-két hét jó idő. Végezetül hallgassatok egy kis skandináv metált, ami pont jó lesz postzenének (tisztára mint bachterman-nál :)):

Amorphis – Summer’s End

Rendhagyó post következik: a jól megszokott billentyűzetcsapkodás helyett bánatomat dalban mondtam el, és csak a mikrofonom hallgatott meg 🙂 Visszahallgatva nekem nem tetszik (elkapkodom a szótagok végeit, stb.), de legépelni meg túl lusta vagyok, úgyhogy íme teljes terjedelmében a hangfelvétel, amelyen előtör belőlem a nosztalgikus énem egy délutáni szunyókálásnak köszönhetően:

JonC – elmélkedéseim az ajkai éveimről – 2010.08.26.

Nem szeretnék olyan lenni, mint Plasztikjózsi, aki minden egyes alkalomról postot ír, amikor nagy nehezen otthagyja a cyberteret, és találkozik egy emberrel, de ma olyan élményben volt részem, amiben már legalább 6 éve nem: munka után nem egyből hazafele vettem az irányt, hogy megkaphassam a napi rendes kockulásadagomat, hanem helyette <dobpergés> elmentem focizni 🙂 Ami ebben a megdöbbentő az, hogy én és a testmozgás eléggé úgy vagyunk egymással, mint a dohányosok a leszokással: tudják, hogy kéne, de nem viszi rá őket a lélek (engem bezzeg vitt már majdnem két éve :)). Szeretnék sportolni, csak tényleg nehezen veszem magam rá, idén is mindössze kemény két alkalommal mentem le a cég által félig-meddig fizetett konditerembe, hogy fussak 4-5 kilométert a padon (utána meg általában alig bírtam hazamenni), azon kívül meg csak az a napi néhány kilométer biciklizés tart valamennyire kordában. Alapvetően úgy szeretek mozogni, ha van is valami,ami motiváljon. A futásban ezt nem találtam meg, ellenben a biciklizésben már annál inkább: lehet-e találni magasztosabb célt, minthogy az ember bejusson a munkahelyére? 😀 Naugyehogyugye.

Az egyik látványosabb megmozdulásom a sok közül

Visszakanyarodva a focis kalandjaimra: műfüves kispályán toltuk 5-5 fős csapatokkal. Eleve oda kellett jutnom biciklivel, amiben már elfáradtam, de ekkor már nem mondhattam azt, hogy „srácok, akkor én itt a pálya szélén csápolok!”, de az igazat megvallva nem is akartam. Elkezdtük a meccset… az első 10 5 percet egész jól bírtam, utána már az én zihálásomtól volt hangos a környék 😀 Az egy órás játékidő vége felé már inkább csak álltam, és ha 3-4 méteres körzetemben tartózkodott a labda, akkor megpróbáltam megszerezni, mondanom sem kell nem sok sikerrel.

A tüdőm kiköpésének veszélye mellett volt némi malőr is: drága szép gyönyörű cipellőm megadta magát, és felszakadt a külső pereme mentén. Már-már fel kellett adnom a gigászi küzdelmet, amikor jött a mentő ötlet, amely Anita (Peti barátom hivatalos drukkere) fejéből pattant ki: tekerjük körbe Leukoplast-tal, aztán talán kibírja a végéig. A kezdeti ódzkodásom után végül ráálltam a dologra, megkapta a cipő a hiányzó pluszt, én pedig boldogan futottam vissza a pályára, ahol újabb két perc elteltével megint csak zihálni voltam képes. Rohadjon meg az egész, tök jó sport a foci, lehet hatalmas gólokat rúgni, van benne sikerélmény, csak az a fránya futkározás ne lenne…

Amúgy még gólt is lőttem: beadásnak szántam jobbról, de a labda másként gondolta: pontatlan célzásomnak köszönhetően idegtépő lassúsággal bevánszorgott a kapuba 😀 Utána kihagytam vagy három ziccert (értsd: nem sikerült eltalálnom az üres kaput), de mindez nem csökkentette az afelett érzett elégedettségemet, hogy a kilenc gólunkból egy az én nevemhez fűződik. A végeredmény 9:9 lett, ami korrektnek mondható, mivel a csapatomban én effektíve esetleg egy fél játékosnak felelhettem meg 🙂

A meccs után egy elszólásomból aztán rá kellett döbbennem, hogy hol is a helyem az életben: valami billentyűzettel rendelkező masina mögött. Történt ugyanis, hogy épp’ egy sikertelen védésemet meséltem a többieknek, és sikerült a mondatomat így kezdeni, hogy „Amikor kapussal voltam…” 😀 Ópersze, aztán a respawn-ra várva kasztot váltottál nem? Hülyegyerek 😀