Ma reggel több érdekes dolog is történt velem. Az első talán az volt, amikor a telefonom – amit pár hónapja agyondicsértem, nos azóta kicsit árnyaltabb a kép – úgy döntött Veszprémnél, amikor épp’ átszálltam az egyik buszomról a másikra, hogy újraindul. Szokott ilyet csinálni, jó esetben észreveszem azt a pillanatnyi rezgést, amit a bootoláskor produkál, rosszabb esetben viszont csak várja a zsebemben, hogy beüssem neki a PIN-t. Nos, most észrevettem, meg is adtam neki a kódot, majd ügyesen elindítottam a rádió alkalmazást, hogy legalább szóljon valami, amíg be nem tölti a memóriájába azt a másfél tucat kurvára felesleges programot, amiket utána úgyis szórhatok majd ki kézzel. Ez néha amúgy úgy megfekteti csórikámat (mármint az indítás utáni programcunami), hogy egész egyszerűen újraindul, gondolom ilyenkor befigyelhet a kis lelkecskéjében egy lightos kis kernelpánik. No sebaj, most egész jól bírta, ámde valamiért úgy határozott, hogy annak örömére, hogy sikerült elindítania a Winamp-ot (mekkora képzavar: Winamp egy Linux-alapokon nyugvó oprendszeren) akkor már hadd szóljon is valami muzsika. Ezzel csak annyi volt a gond, hogy – mivel a rádió meglehetősen halk – csutkára volt húzva a hangerő, és meglehetősen megijedtem, amikor bömbölni kezdett a fülembe a legutoljára játszott szám, ami történetesen a Replikától a Másik világ kapujában volt. Hirtelenjében majdnem kikapcsoltam (mert ugye a pause gombot hiába nyomogattam a lejátszó widget-jén, a proci éppen meglehetősen leszarta az ezirányú törekvéseimet), de – hihetetlen lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot – nagy nehezen rájöttem, hogy az egyik oldalsó gomb kitartó abúzálásával is le tudom tekerni a hangerőt.

Ennél már csak az volt meglepőbb, amikor nagy nehezen átvonszolván magamat Fehérvár belvárosán odaértem az albérlethez, és gondoltam hívok egy liftet, elvégre habtestemnek magas lenne a kilencedik emelet. Jól megfigyeltem, szabad volt a lift, nem égett a visszajelző, ami arra utalna, hogy valaki használja éppen, és csak akkor gyulladt ki, amikor megnyomtam a hívógombot. Ehhez képest majdnem dobtam egy hátast, amikor nagy lendülettel léptem volna be a fülkébe, amiben már tartózkodott egy öreg bácsi. Jó reggelt kívánt, és kibotorkált mellettem, én meg szinte köpni-nyelni sem tudtam. Ki tudja mióta volt már bent, gondolom én szabadítottam ki 🙂 Mondjuk a gombsor kezeléséhez, amivel kiválasztjuk a kívánt emeletet nem kell diploma, de gondolom neki már annyira el volt meszesedve az agyacskája (így cukkolta a Sutyi a Robi bácsit az előző cégemnél, az övé a copyright), hogy mégsem sikerült belátható időn belül kitalálni hogy melyiket kéne megnyomni 🙂

Aztán gondoltam néhány sor erejéig megemlítem a JÁTÉKOT, amivel mostanában szórakoztatom magam, és élelmedett kora ellenére is bőven megüti a szintet, ami felett már érdemesnek tartom a végigjátszásra. Egészen pontosan 1995-ben dobta piacra a Square (most már Square Enix néven lehet ismerni őket) Super Nintendo-ra, majd később Playstation-re, és egyéb gépekre is (Nintendo DS-re például). Stílusát tekintve ez egy körökre osztott harccal operáló RPG, és az a címe, hogy Chrono Trigger. Ahhoz képest, hogy olyan régi eresztés, hogy azóta már felnőtt egy új játékosgeneráció még mindig szórakoztató (ami nem mondható el a legtöbb C64-es stuffról például, sajnos nekem már túl primitívek), sőt még a grafikájával is ki vagyok békülve.

Egy jól sikerült kép a játékkal kapcsolatban (innen)

Egy rosszul sikerült kép a játékkal kapcsolatban (innen)

Adva vagyon főhősünk Crono, aki egészen addig éldegéli unalmas kis életét, amíg nem jön egy (majd később még egy) szédült liba, aki(k)nek hála minden a feje tetejére áll, és hamarosan egy kaland kellős közepén találjuk magunkat, melynek során ide-oda ingázunk a különböző idősíkok között, és próbáljuk helyrehozni az emberiség jövőjét, amely meglehetősen szomorúan alakul valami eleinte nem teljesen tiszta ok miatt. Mondhatnám, hogy enyhe Butterfly effect koppintás a sztori, csak ugye ez „néhány” évvel korábbi cucc (konkrétan kilenccel), úgyhogy nem lennék meglepve ha a film forgatókönyvírója is tolta volna annak idején – márcsak azért is, mert azóta több fórumon is beválasztották a világ legjobb játékai közé. Ezt én azért túlzásnak érzem, de tény, hogy ahhoz képest, hogy a grafika olyan amilyen (persze gondolom ’95-ben maga volt a csoda), illetve a mászkálást/harcot néha túl ritkán törik meg párbeszédek, továbbá néha elég frusztráló, hogy egy helyszínt elhagyva majd visszatérve az ellenfelek újratermelődnek mégis szórakoztató, és helyenként kifejezetten vicces anyaggal állunk szemben. Ki is lehet próbálni, ingyen van (most már), emulátort innen, magát a játékot pedig innen lehet letölteni.

Végezetül még egy játék, ami meglepett, mint faltörő kost a fotocellás ajtó: néhány éve került kiadásra a Hellgate London nevű MMORPG, amely 3D-s grafikával hozta a Diablo játékmenetét, ámde a különféle dándzsönök helyett a címben szereplő város utcáira helyezve a történéseket, melyek során ízléstől (és kaszttól) függően baszott nagy kardokkal, vagy gépfegyverekkel ölhettük halomra a dimenziókapukon át mindent ellepő szörnyeket. Állítólag rohadtul bugos volt (nekem kimaradt anno), és bukott is egy hatalmasat, a szervereit lekapcsolták, a helyüket bevetették sóval, és az üzemeltetők letetették a nagyesküt, hogy soha többet nem fognak még hasonlót se csinálni.

Pózolj Big Ben-nel

 Big tits at the city

Itt akár vége is lehetne a történetnek, ámde jöttek a kici koreai fejlesztőbácik, akik még láttak potenciált a cuccban, megvették a jogait, kikalapálták a bugokat belőle, újraindították a szervereket – az egyetlen szépséghibája a csodálatos reinkarnációnak az volt, hogy ezek a  szerverek eddig csak Ázsiából voltak elérhetőek (és most ne menjünk bele a különféle furmányos módszerekbe, amikkel ezt a korlátozást meg lehetett kerülni). Ez változott meg kereken egy hónapja: immáron működnek szerverek Európában, és Amerikában is, a játék tök ingyenes, és ugyan még bétateszt állapotban leledzik én nem találkoztam túl sok hibával (egyszer ledobott a szerver, más nem történt). Letölteni innen lehet (először rar-ban, aztán kitömöríti az installert, majd utána feltelepíthető maga a játék… brrr…), magyar nyelvű tudástárat pedig itt találhattok hozzá.

UPDATE: egy kis pontosítás az ingyenességgel kapcsolatban az előző mondatban linkelt oldalról:

A játék kipróbálható és ingyen játszható a 2. fejezet végéig Waterloo Bridgebe lépéshez már „Act3 ticket”-re van szükség. A játék mikro payment tranzakciós rendszerű vagyis nem minden ingyenes, vannak tárgyak amik megvehető valódi pénzért, előnyt biztosítanak, de játék egyensúlyt nem borítja fel. Legtöbb tárgy időleges bónuszt ad például gyorsítja a fejlődést vagyis több tapasztalati pontot (xp) kap a hatóidő alatt. Act3 ticket is fizetős tárgy 4000 Tcoinba kerül ami 4$-al egyenlő, viszont ezzel a tárggyal lehet kereskedni a játékban vagyis el lehet adni játékbeli pénzért, így aki nem akar fizetni a játékért valódi pénzt a játékon belül megvásárolhatja.

Ha jól értem nem muszáj kicsengetni érte a 4 dolcsit, viszont akkor jó sok mellékküldetést meg kell csinálni ahhoz, hogy összegyűljön a rávaló. Valamit valamiért ugye.

Az alkotó leírása a képhez a Deviantart-on: I hope Anders Behring Breivik rots in fucking hell..

Azon gondolkodok éppen, hogy vajon tényleg ennyire elbaszott beteg egy világban élünk, vagy csak én járok túl sokat olyan blogokra, amelyeken tömegével tenyésznek az ép ész diktálta logikát minden áron megcáfolni igyekvő trollok? Most komolyan: létezik olyan esemény, legyen az közös örömre vagy bánatra okot adó történés, amire nem fog legalább egy maroknyi idióta a józan ész diktálta reakciótól gyökeresen eltérően nyilatkozni? Ha teszem azt történik egy efféle alig felfogható tragédia, mint a mészárlás amit ez a barom rendezett még akkor is lesznek olyanok, akik nem hogy elítélik, de helyeslik amit tett! Hogy a büdös picsába mer valaki ilyet leírni?:

These children are the elites of tomorrow. A lot of them will grow up to be very damaging people. Of course, the flip side of the coin is that some of them wouldn’t, and that some innocent people who would be better off alive are dead. That alone makes sure what happened isn’t justice. But that doesn’t mean it was a „bad” thing (in terms of how much people overall are helped in the long run). I wouldn’t call Hiroshima and Nagasaki (and Tokyo, Kobe, Yokohoma, Osaka, Sendai, Fukuoka, etc. ) justice either, but that doesn’t prevent them from being good things in the long run. 

(Ezek a gyerekek a jövő elitjei. Sokuk ha felnő nagyon káros ember lesz. Persze az érme másik oldala az, hogy sokuk nem vált volna ilyenné, és sok ártatlan ember is meghalt, akiknek életben kellett volna maradniuk. Ez az egyetlen tényező van, ami miatt az, ami történt nem volt igazságos. Mindez nem jelenti azt, hogy ez egy „rossz” dolog volt (már ha figyelembe vesszük, hogy hány emberen segített mindez hosszú távon). Én nem nevezném igazságosnak  Hiroshima-t, és Nagasaki-t (továbbá Tokyo-t, Kobe-t, Yokohoma-t, Osaka-t, Sendai-t, Fukuoka-t, stb. ) sem, de ezek is lehetnek jó hatással hosszú távon.)

(forrás)

Most komolyan: merné vállalni a véleményét akkor is, ha nem egy nick mögé bújva állítana olyanokat, amiktől egy ép értékítélettel rendelkező ember elborzad? Ha összehívnák az áldozatok családjait, akkor is az arcukba mondaná, hogy „még jó, hogy a gyerekeiteket lelövöldözték mint a kutyákat, mert majd úgyis rossz komcsik váltak volna belőlük”? Egyesek képesek még egy ilyen szinten sokkoló eseményt is úgy értelmezni, hogy az ember legszívesebben IP alapján visszakeresné őket, és bírósági herce-hurca nélkül vágatná őket pár évre be sittre, hogy gondolkodjanak el azon, hogy mi a helyes, és mi a  rossz szemlélet, ha az ember egy társadalomban él! Persze mindez modern korunk hozománya: amíg nem volt internet, nem voltak fórumok, kommentelési lehetőség addig az efféle beteg, sérült emberek maximum a szűkebb környezetüknek, barátaiknak mondhatták el az efféle gondolataikat, akik – még ha egyet is értettek vele – nem nagyon tudták tovább terjeszteni a baromságot, nem juthatott el ilyen széles rétegekhez egy efféle hozzáállás, elvégre a szélesebb tömegek jó esetben nem vevők a torz világnézetekre (kivéve mondjuk a náci Németországot, de ugye  mindig kell egy kivétel ami erősíti a szabályt). Most viszont, hogy egész bolygónk egy nagy közös társalgóvá vált bizony előfordulhat, hogy egy jenki (nem biztos hogy az, csak a példa kedvéért írtam) elmebajos leír egy ilyet, és én itt Magyarországon pedig elszörnyülködök az empátia ezen fokú hiányán, és bizony meginog az emberiségbe vetett hitem is, ha effélét olvasok. Azok a gyerekek ott kurvára nem tehettek semmiről, nem miattuk áramlott ennyi muszlim Norvégiába (sőt, tavalyelőtt nyáron volt szerencsém beszélgetni két dán sráccal, akik panaszkodtak a mindennapossá vált összecsapásokra a helyiek, és a bevándorlók között!), ők csak próbálták élvezni az életet, karriert építeni, családot alapítani, és most már nem lesz lehetőségük rá, mert egy tébolyodott fasz úgy gondolta, hogy úgy tehet a legtöbbet az elveiért, ha halomra lövi őket sörétessel, pisztollyal, és géppisztollyal (amelyekbe ráadásul még durvább sérüléseket okozó lövedékeket töltött szigorúan a humanitás jegyében). És ami még ijesztőbb a neten talált fórumbejegyzésnél, amit fent idéztem: a közvetlen környezetemben is vannak olyanok, akiknek a hangjából a tiszteletet vélem kihallani, amikor erről a nácigeciről beszélnek, hogy mennyire értelmes a csóka, meg hogy mennyit tud a magyar történelemről, ráadásul megírta azt a sokat emlegetett ezerötszáz oldalas „kiáltványát”… Az utóbbi esetében a tisztelet annak szólt, hogy milyen sokat írt, na de könyörgöm: attól hogy valaki bekattanik és megír kurva sok oldalnyi szemetet még nem kell isteníteni! Én elhiszem, hogy napjaink funkcionális analfabetizmustól átitatott kulturális légkörében már az is elismerésre méltó, ha valaki meg tud fogalmazni három összetett, ráadásul egymással kohézióban álló mondatot, de csak az alapján, hogy „háde a csávó írt egy másfél ezer oldalas paksamétát” ne kezdjük már el az egekig magasztalni, pláne ha pont az ellenkezőjét érdemelné!

Visszatérve a lövöldözésre: ha már annyira a kulturális sokszínűség, és a bevándorlók ellenségének tartotta magát, akkor nem furcsa kissé, hogy a saját „fajtáját” kezdte el lemészárolni? Nem lett volna sokkal célravezetőbb, ha kiment volna az oslói muszlim-negyedbe (gondolom van olyan), és ott nyitott volna tüzet a járókelőkre? Hja, hogy ott percek alatt elkapták volna, sőt az se kizárt, hogy lelövik (és nem feltétlenül a rendőrök)? Sokkal kényelmesebb, ésszerűbb volt fegyvertelen fiatalokat hátbalövöldözni persze. Gyáva gerinctelen féreg az ilyen, nem szabadsághős, vagy amit gondol magáról.

A következő mókás kérdés ami felmerült bennem: mi lesz, ha nem sikerül úgy csűrni-csavarni-módosítani a norvég Btk.-t, hogy életfogytot, netán halálbüntetést kapjon jutalmul barátunk? Leüli a törvényben megszabott 21 évet, aztán ötvenhárom évesen(!) újra visszatérhet a társadalomba? Huszonegy szaros év hatvannyolc emberi élet kioltásáért? Azért az meglehetősen nonszensz volna…

Beteg világban élünk, de úgy gondolom, hogy ez nem új keletű, csak most már megvannak a lehetőségeink arra, hogy ezt észre is vegyük. Most nem a mészárlás elkövetőjére gondolok, hanem a tettét követő reakciók közül az olyanokra, mint ami feljebb szerepel. Úgy gondolom, hogy ezek a nyilatkozók nem mernének efféle dolgokat leírni, ha az arcukat, nevüket is vállalni kéne hozzá (mint ahogy egyes blogokon az már működik, amelyeken csak a Facebook-os profillal lehet kommentelni). Ennek ellenére én még mindig úgy gondolom, hogy az internet anonimitása minden másnál fontosabb, csak amikor beleszaladok egy efféle elmebajosba akkor száll el az agyam.

Remélem büszke vagy magadra barátom, világrekordot állítottál fel!

Észrevettem, hogy a blogolás és a két egymást alig ismerő ember beszélgetése között vannak párhuzamok: hosszabb hallgatás után mindkettőt elég nehéz elkezdeni. Aztán van még egy párhuzam: amikor mondjuk az ember biciklije, számítógépe, autója, akármije vacakol akkor hajlamos arra, hogy ha csak rágondol elkapja az undor, és egész egyszerűen nincs kedve hozzányúlni. Ez ellen az sem segít, ha a probléma már megoldódott (nem esik már le a lánc, nincs újabb kékhalál, nem csak a jobbhácccsó ajtó akar nyílni, hanem az összes), akkor is benne van az emberben egy kis ellenérzés, ami csak az idő múltával tűnik el. Legutóbb talán pont a gépemmel kapcsolatban éreztem ezt: van egy kontakthibás SATA-kábelem, ami hosszú órákon át szívatott (mire nagy nehezen megtaláltam azt a pozícióját, amelyben átfértek rajta a bitek), és a végére már a gépre nézni sem volt kedvem, nemhogy használni. Valami ilyesmit érzek most a bloggal kapcsolatban is: kinéz némi kellemetlenség a nagy pofám, és az emberek józan ítélőképességébe vetett hitemnek „hála”, amely azért következik majd be (már ha be fog), mert blogolok. Az egyik kollegám mondta: ő nem ír, nem hangoztatja a véleményét, ezért nem is kerülhet soha olyan helyzetbe, hogy védekeznie kelljen. A bábszerű állapotban vegetálás is egy opció, de basszus én nem szeretném arra a szintre silányítani az életemet, hogy azért fogjam be a pofámat, hogy nehogy megráncigáljanak! Amúgy sem vagyok túl radikális (a blogon legalábbis), jóval több post szól a hülye játékokról, mint mondjuk a politikáról, esetleg más társadalmi problémákról. Az pedig, hogy csak azért mert néha – erős rosszindulattól vezérelve – támadhatóvá válok egy-egy post miatt… nos, ez egy olyan veszély, ami benne van a pakliban. Talán éppen itt az ideje, hogy felnőjek, és szembenézzek a ténnyel: bizony ez itt már nem a középiskola, nem az anyám által teremtett védőburok – ez itt az Élet, amelyben bizony az ember megszophatja, ha egyesek úgy akarják. Talán jobb is lesz így: lehet, hogy egy jó nagy pofonra lesz szükségem, hogy magamhoz térjek.

UPDATE: ja igen, még valami: ha netán így eltűnök khm… „pár” napra, akkor tessék megcsekkolni ezt. Ha itt sincs friss hülyeség, akkor bizony elütött egy ukrán rendszámú Scania, amelynek a sofőrje ügyesen meghamisította a tachográf adatait, hogy egyhuzamban tudjon kockázat nélkül levezetni 48 órát, és én pechemre pont a 47. óra 54. percében tévedtem ki elé a zebrán, amikor már a visszapillantón fityegő Wunderbaum-ot se nagyon tudta befókuszálni, nemhogy az utat. Esetleg csak tényleg elegem lett az internetből, de az előzőnek jóval nagyobb a valószínűsége 🙂

Munkahelyi sztori következik:
annyira bájos, amikor van egy hónapok óta jegelt probléma az egyik általunk felügyelt szerveren, amelyet hirtelenjében nagy dúrral nekiállunk megoldani karöltve az ügyféllel, beindul a telefonkonferencia szervezés, emberek kapnak mindenféle csapatokból meghívást rá, röpködnek az e-mail-ek, majd a Nagy Közös Brénsztorming negyvennyolcadik percének környékén, amikor már végigmentünk minden lehetséges megoldáson (és mindegyik hasztalannak bizonyul)  akkor valaki benyögi a vonalba: „esetleg ötlet? Nincs? És ti, ti se tudjátok hogyan lehetne megoldani? Valaki?!” Komolyan mondom aranyos volt ez a kezdeti lelkesedés, mint amikor egy óvodáscsoport kap egy nagy láda LEGO-t , és szinte tökéletes ívet leírva hervadt le a mosoly mindenki arcáról 🙂 Sose gondoltam volna, hogy németekre (akikről ugye megvan a véleményem) valaha is fogok olyat mondani, hogy aranyos, de ez most az volt. Már megérte.

Dacára a ténynek, hogy szerencsétlen rendszervinyómon már csak kemény ötven giga áll rendelkezésre játékok telepítése céljából (no persze az adatvinyón lenne még hely, de babonából, meg megszokásból oda nem rakok fel játékot, ez talán még az „egy IDE-kábelre ne köss két vinyót, mert lassítják egymást” berögződésemből fakadhat, megindokolni nem igazán tudom) mégis csak van lehetőségem egyszerre többet is megpróbálni végigvinni (ez persze abban a pillanatban érvényét vesztené, ha felraknám a GTA4-et a maga néhány tucat gigányi helyfoglalásával). Jelen pillanatban is – hadd számolom – fent csücsül a gépen 7 (hét!) game, amelyeket így parallelben szerintem maximum évek alatt tudnék abszolválni – pláne hogy nem vagyok ráérős munkanélküli, szerencsére. Nézzük csak sorban az érdekesebbeket közülük:

1. Alice – Madness Returns: erről a darabról illene egy külön postot is rittyentenem majd valamikor, ugyanis megérdemelné. Ahogy azt jól értesült kockák már nyilván tudják egy idestova 7-8 éves játék folytatásáról beszélünk, amely annak idején nem aratott túl zajos közönségsikert, talán a túlzott elvontságának, vagy az egy idő után egész monotonná váló ugra-bugra részeinek köszönhetően. A fentebb említett két vonás a folytatásban is elég hangsúlyos: az elvontságra garancia American McGee, a fejlesztő személye (akit szerintem úgy lehet a legjobban jellemezni, hogy a játékgyártás Tim Burton-je), és az alaptörténet, miszerint Alice egy időre leszámolt végre az elméjében dúló koreai parlamenti gyűléssel, amely során olyan élményekkel gazdagodhatott ingyen, amikért a Balaton Sound törzsközönsége kisebb vagyonokat szokott kifizetni, ámde ez az állapot csak ideiglenes volt, és újra előtörtek a démonok, hogy romba döntsék Csodaországot. Hősnőnk sem rest, fogja az ikonikussá vált konyhakését, és beleveti magát a bizarr, beteg, és meglehetősen nyomasztó elméje mélyébe. A monotonitás sajnos megint csak megjelenik: egy idő után az ember elunja a lebegő platformokon pattogást, hiába szép az effekt ahogy a dupla-tripla ugrásoknál szállnak a rózsaszirmok hősnőnk seggéből (honnan máshonnan?). Viszonylag egyszerű logikai feladványok, ugrálós centizős részek, és néha hatalmas túlerőben ránk törő ellenfelek között kell haladnunk egyre előre a pályákon. Poén de igaz: az egyes epizódokat összekötő valóságban játszódó részek (a viktoriánus Angliát tessék elképzelni, szürkeség, zuhogó eső, szűk utcák és nyomorult emberek mindenfele) nekem sokkal jobban tetszettek. Lehet, hogy amúgy csak az mondatja velem ezt, hogy éppen a jeges világban bandázok, ami minden csak nem kidolgozott – legalábbis medium/low-ra vett grafikán, ahogy én kénytelen vagyok tolni. Ezért is döntöttem úgy, hogy amíg nem történik újabb jelentős gépfejlesztés addig nem erőltetem a játékot – de akkor tuti, hogy végig fogom vinni.

Nos, London közbiztonsága sem a régi már

Gépészek nirvánája

The beautiful people – ha ilyen a valóság nem csoda hogy szegény Alice megőrült

Trailer a javából, érdemes megnézni

2. Red Faction – Guerilla: csöppet le volt árazva Steam-en (nagyjából egy doboz cigi árát adtam ki érte), gondolom az új rész, az Armageddon megjelenésének apropójából. Az első részéhez kellemes emlékek kötnek: még valami 2002 táján azon élvezkedtünk a haverokkal a győri albérletben, hogy rakétákkal alagutat ástunk a talajba, ami meglehetősen újszerű élmény volt annak idején. Nos, ennek már vége: ez egyrészt nem FPS (ehelyett egyfajta Resident Evil-es Dead Space-es nézőpontú TPS), másrészt pedig nem igazán örökölte az előd meglehetősen egyszerű játékmenetét. Egyedül a helyszín (a Mars) ugyanaz, viszont minden más változott: olyasmit tessék elképzelni, mintha a Just Cause 2-t űrbéli díszletek közé helyeznénk: itt is van baráti bázis, ahol feltölthetjük a muníciónkat, itt is az a cél, hogy a küldetések teljesítése mellett minél több kárt okozzunk az elnyomó rezsim épületeiben, és bizony itt is elköthetünk bármilyen járművet, ami a kezünk ügyébe kerül. Ami elad(hat)ja a játékot az a fizikai motor: nem kicsit látványos, amikor néhány ügyesen célzott rakétánk segítségével meggyengítünk egy böhöm nagy épületet, ami azután nagy robajjal összeroskad. Nagy kedvenceim voltak még a „szabadítsd ki a gerillatársaidat” típusú alküldetések, amelyeket rendre úgy kezdtem, hogy a hatalmas páncélozott csapatszállító járművemmel (ami kiköpött mása az Aliens-ben látottnak) elegánsan belerongyoltam az épületbe, majd a fedélzeti géppuskával lekaszaboltam az ellenséges katonákat (meg néha a túszokat is ehe-ehe). A játék nem rossz,  néha egész epikus csatákba sikerül belecsöppenni, amelyek során omolnak össze az épületek, robbanások rázzák meg a tájat, és csak úgy röpködnek a golyók, de  egy idő után ez is kicsit monotonná válik, főleg az olyan maximalista idióták számára, mint amilyen én vagyok, ugyanis a térképen elszórt fekete kristályokból álló telepek kitermelése (értsd: nagykalapáccsal való szétdisztrojolása) meglehetősen időigényes, és egy idő után unalmas feladat. No persze ha az ember csak végigszalad a főszálon az más tészta, de én általában nem azért veszek meg egy játékot, hogy minél előbb végezzek vele.

A játék egy képbe sűrítve

Vár állott, most kőhalom

Pofás kis trailer, a játék azért tud ilyen feelinget is produkálni jobb pillanataiban

3. Dark Messiah of Might and Magic: egyszer már vendégszerepelt a masinámon, csak akkor még nem volt meg a négymagos procim a négy giga RAM-mal megtámogatva, és akadt mint a disznó. Emlékszek már a legelső váras-ostromos-trollos részt is csak épphogy sikerült végigvinnem, nem is nyúlt túl hosszúra a játékidőm akkor. Nemrég belefutottam egy postba, amelyben róla áradozott az író, és jött az ötlet, hogy újra neki kéne veselkedni, így 4-5 évvel azután, hogy mindenki végigtolta aki élt és mozgott. Nem csalódtam, a játék még ma is megállja a helyét köszönhetően a remek fizikai motornak (a Source-nak hála gondolom ezt is a Havok hajtja), a kidolgozott harcrendszernek, a hangulatnak, és nem utolsó sorban a sztorinak, ami mondjuk nem teljesen világos, de az biztos hogy már megint a gonoszt kell legyőzni. Adva vagyon egy remek középkori környezet, amelyben bandázva háztetőkön ugrálhatunk, hajókra kapaszkodhatunk, és mindeközben mágiával, vagy csak a nyers acél erejével győzzük meg a ránk rontó arcokat, hogy nem kéne kekeckedni velünk. Nem rossz, de még meglehetősen az elején vagyok (most vagyok a hajós pályán, ha valakinek még mond ez valamit), így nem akarok túl mély véleményt alkotni róla. Az tuti, hogy a létrán utánunk mászó katonákat lerugdosni a mélységbe hatalmas nagy fun.

Te Józsi, hogy eszed azt a ketchupot?!

A hajós map, amit említettem

Trailer csak a változatosság kedvéért

4. Amnesia – The Dark Descent: A Játék Amivel Nem Tudok Fél Óránál Többet Egyhuzamban Játszani. Halál komolyan mondom, egész egyszerűen annyira para az egész, hogy egy idő után már a WC-re is csak félve megyek ki, pedig itt van a szobámtól vagy három méterre. A Penumbra trilógia alkotói nem hazudtolták meg magukat: komolyan, viccen kívül mondom, hogy gyenge idegzetűeknek nem ajánlom, tutira nem fognak tudni az élmény intenzitásával boldogulni, amit ez a játék nyújt. No persze az ember hajlamos az „élmény” szóról valami pozitívra asszociálni, pedig itt erről szó sincs: a fél órában amíg toltam végig nagyon védtelennek, kicsinek, és rémültnek éreztem magam, mindezt úgy, hogy egy darab ellenféllel sem találkoztam, mindössze a környezet, a különféle effektek (például amikor a félelemtől elmosódik a képernyő, és négykézlábra esve próbálsz visszaiszkolni a sarok mögé… na az felejthetetlen), és legfőképpen a hangok tették rám ezt a hatást. Nagyon fontos részei a játéknak a különböző neszek, nem véletlenül hívják fel a figyelmet az alkotók a játék első indításakor a fülhallgató használatára, valamint a teljes besötétítésre, hogy minden adott legyen ahhoz, hogy az ember az éjszaka közepén kapjon infarktust a gép előtt ülve. A sztori amúgy egy Daniel nevű csóka körül bonyolódik, aki egyszer csak – hogy hogy nem, biztos kapott egy kis dzsinát a kólájába a Hörpi bisztróban – egy félelmetes kastélyban tér magához, természetesen a majdnem tökéletes amnézia távolról sem kellemes állapotában leledzve. Persze megpróbál kijutni, ámde amikor a főkaput is benövi valami csáprengeteg rá kell jönnie, hogy bizony addig kell járnia a termeket, szobákat, amíg ki nem derít mindent a múltjáról. Eközben persze történik egysmás: hol a szél támad fel a szobában amiben tartózkodik eloltva az összes gyertyát, hogy a T. Játékos első ízben akarjon hosszú évek után újra megszabadulni a szobatisztaság társadalmilag ráerőltetett rítusáról, hol pedig furcsa hangok kezdenek el szűrődni az éppen megközelített sarok mögül, hogy abban a pillanatban abbamaradjanak, amikor elérjük azt. Jól hangzik nemde? Én ha valaha végig fogom vinni ezt a játékot az tuti, hogy nappal lesz, és le lesz tekerve a hangerő. Higgyétek el, volt dolgom már ilyesmivel: engem leginkább a Call of Cthulhu: Dark Corners of the Earth című méltatlanul elfeledett, ámde remek FPS-re emlékeztetett a hangulata, ámde amíg azt sikerült akár órákon át is nyüstölnöm ezt tényleg nem bírtam harminc percnél tovább. Zseniális.

Kezd beütni az LSD

Csak egy a rengeteg hangulatos helyszínből – nem nagyon akaródzik az embernek nekivágni a sötétnek

Barátságos trailer – már ezt is alig bírtam végignézni 🙂

Nos egyelőre ennyi, hamarosan elvileg jönni fog valamelyikről egy részletesebb elemzés – feltehetőleg arról, amelyiket először viszem majd végig, de hogy melyik lesz az az még a jövő zenéje.

Én kérek elnézést, NSFW, NMHH, 18+, fujjabelemjönki.
Tovább »

Ugyan a játékkal összesen ha fél órát játszottam (azt is havernál) mégis mocskosul imádom, és tudom, hogy majd egyszer agyba-főbe előre-hátra végig fogom tolni háromszor (az élet más területéről is ismerős lehet az érzés nyeheh). Nem rég ugye felfedeztem, hogy a kedves fejlesztők voltak olyan állatok, és lemodellezték az egész várost Google Maps-ben, most meg egy Hayssam Keilany nevű arc kreálmányára sikerült rábukkannom, amely egy grafikai mod, melynek segítségével a játék jobban néz ki. Sokkal. Mocskosul. Iszonyatosan. Nagyjából annyira más, mint amikor annak idején lehetőségem volt kipróbálni a Duke Nukem 3D-t majdnem minimálisra húzott játéktérméret (a mai generáció szerintem nem is hallott még ilyenről, pedig létezett), és low-res grafika után full képernyőn maxon 🙂 Nos, a játék így fest, ha a mod is dolgozik alatta:

Ez nem az ószöm, hanem a fákinószöm kategória!

Némi klikkelgetés után eljutottam erre az oldalra is, amelyen – ha jól vettem ki a leírásokból – nem a fentebb tárgyalt (amúgy iCEnhancer névre hallgató) mod segítségével készült screenshotok szerepelnek, hanem valahogy máshogy sikerült a készítőnek elérnie, hogy az emberből azért kitörjön néha egy-egy félhangos aztakurva. Egy képet muszáj vagyok ellopni, csak hogy legyen már ezen a kurva blogon is valami szép:

Ez a kép – jópár társával együtt – letölthető nagyobb felbontásban is a fentebb említett linkről.

Forrás

Az iCEnhancer Facebook lapja 

 További iCEnhanceres videók

iCEnhancer letöltés

Annyira egyszerű, és egyben elcsépelt kezdés lenne azt írni, hogy „annyi minden összegyűlt bennem az utóbbi hetekben, és úgy érzem le kell írnom, mert felrobbanok” (ahogy már történt pár éve), pedig ez eleve elővetítené, hogy itten most világmegváltó gondolatok fognak közlésre kerülni, pedig aztán lófaszt. Gyorsan le is tudom a mai nap nagy tanulságait, amelyeket érdemes lenne fontolóra vennie az utókornak, és egy sokkal szebb világot teremthetnénk: a tíz évesnél fiatalabb kisgyerekkel vásárolni vágyó anyukáknak nyitni kéne külön boltokat, hogy ne a munkában megfáradt férfia emberek idegeit cincáltassák a kölökkel, aki még kurvára elhiszi, hogy ha minél idegesítőbben és hangosabban visít akkor mindent elérhet az életben. A poén az, hogy az anyjuk el is hiteti vele ezt a bődületes baromságot, gondolom nekem is volt egy ilyen traumatikus élményem kiskoromban, amikor rájöttem, hogy ez nem igaz, csak már nem emlékszek rá. Volt még ma egy mérsékelten kedves gondolatom, mikoris jöttem ki a boltból (ahol sztereóban ordított két gyerek, amíg a pénztárnál sorban álltam), és láttam egy vékony srácot, és egy jó húsban levő csajt kéz a kézben sétálni: ha valaha is szükségem lesz arra, hogy egy ilyen párt vérig sértsek, akkor tutira azt fogom mondani a csávónak, hogy „hallod, nem félsz, hogy szex után felzabál, mint egy fekete özvegy? Engem azért frusztrálna a tudat!”.

Aztán az is van, hogy frissült a WordPress, és kurva trendi-bendi lett az admin board:

Nekem kajak bejön, ízléses, kompakt, vannak új ikonok is a szerkesztőben. Most már csak arra lennék kíváncsi, hogy az alapértelmezett kurva gagyi smiley-készletet lecserélték-e. Következzék ennek csekkolása érdekében egy vigyorgófej mindenféle kontextus általi indoklás indokoltság nélkül csak úgy bele a semmibe: :).

UPDATE: maradt ugyanaz a ronda szar, sebaj.

Van mostanában olyan is velem, hogy ijesztő módon megfordult a helyzet: egyre jobban érzem magam a munkahelyemen(!!!), és egyre kevésbé jól itthon (ami alatt a kilencedik emeleti panelt tessék továbbra is érteni, van nekem másik otthonom is). Tegnap – ugyan súlyosbította a szokásos hétfői apátia is – szinte éreztem, ahogy közeledek az albérlet felé fogy el az életkedvem.  Viccen kívül. Talán annak tudható be az egész, hogy a munkahelyemen értelmesnek érzem az eltöltött időt (nem röhögni, például ma is indiai arcok problémáin dolgoztam megfeszített tempóban… ép ésszel belegondolva mondjuk ki a faszt érdekel, hogy mi a kínja néhány pár ezer kilométerrel odébb lakó cig kollegának? Na ugye, én sem értem). Amúgy mostanában a Red Faction – Guerilla-t nyüstölöm, csak – most hogy kijött a folytatás is – derogál, hogy írjak róla bármit is, helyette nézzétek meg ezt a videót, és döntsétek el, érdekel-e.

Az előző post sírás-rívásával kapcsolatosan is gondolkodtam egy csomót: valahogy kezdi értelmét veszteni a felháborodás, most hogy kiderült, hogy a médiatörvény:

a. nem vonatkozik a blogokra

b. nem vonatkozik a kommentekre

c. csak pár amúgy is büntetendő kihágás miatt lehet megrángatni bármelyik online újságot (fiatalok védelme, gyűlöletbeszéd, ilyesmik… apropó, a kurucinfó fent van a listán?)

Már nem is érzem a sajtószabadság végének az egészet… Bassza meg, annyi történt, hogy a Népszava, az Index, meg a többi tőkeerős webes portál nem írhat minden szart össze-vissza. Ez akkora baj? A blogok továbbra is fröcsöghetnek (bár aki hitelt ad egy köztudottan valamelyik oldal mellett elkötelezett bloggernek az magára vessen), mehet tovább a Vastagbőr, a Képviselő Funky, a Mandiner stb… Virágozhat tovább minden virág, mi itt a gond? Jelen pillanatban tényleg csak a már megfogalmazott kételyemet tudom felhozni: mi lesz ha kiterjesztik a törvény érvényét a blogokra is? Nos, akkor szopni fogunk, de keményen. Addig viszont happiness van, nyár, és szerelem.

Apropó: voltunk ám idén is PAFE-n (mint tavaly), csak egy jó darabig húztam-halasztottam a beszámolóírást, most meg már minek. Annyi elég róla, hogy nem kell a vaki (nem, nem kell érteni, nem azért írtam)! Remélem azért, hogy még legalább 1-2 fesztre lejutunk idén, célpontjaim között szerepel a FEZEN, illetve a Vé-feszt, amin immáron 6-7 éve minden évben kimegyünk, bár máig nem értem miért. Talán pont azért mert nem nyújt többet egy közös sátrazós-iszogatós esténél, és nem terheli szét az idegrendszerünket a sok kisebbségi komplexusos faszkalap szekus, meg a sok geci multi, ami tolja a pofádba a propagandát (ajánlott irodalom itt). Higgyétek el: néha elég ennyi egy kurva jó bulihoz!

A végére pedig következzék egy kis kulisszatitok: akik régóta olvasnak tudhatják, hogy már voltam kint egyszer a drága cégemnek hála Düsseldorfban két hétig. Nos, most is tervezik, hogy kiküldenek (még nem fix), viszont most „kicsivel” messzebbre akarnak, már ha a párezer kilométer kicsinek számít. Nem akarok belemenni a részletekbe, még szervezés alatt van az egész, de ha összejön, akkor két hétre meg fognak változni a postok: az eddigi kockulást fel fogják váltani a gyomorrontásokról szóló beszámolók 🙂

Shdy – Censorship

Emigyen fogalmazott a Velveten a talányos nevű mm abban a postban, amelyben bejelentették, hogy megszűnik a kommentelési lehetőség. Hasonló döntésre jutott a Délmagyar is, igaz hogy ott „csak” előzetes moderációt vezettek be, ami szerintem majdnem ugyanaz: ha valaki trollkodni akar, és beböfögi mondjuk a „Csongrád megyében 150 ingatlan áll árverezés alatt – 47 négyzetméteres panel akár 3 millióért” című cikk alá, hogy „erről is mocskos orkok tehetnek, hogy az anyjuk adná rájuk sírva az inget” akkor bizony elővehetné az NMHH a szerkesztőket emiatt, így nem is engedik majd megjelenni a kommentet az is biztos. (Ha valaki esetleg lemaradt volna: mától kezdve eljárást indíthat az NMHH a médiatörvényt megszegő médiaszolgáltatókkal szemben, amelyek – kötelező jelleggel – beregisztrálásra is kerültek a hatóságnál. Lista róluk itt, bővebben itt.) Persze egyből felmerülhet, hogy csak a pánikot akarom kelteni, de bizony máris van egy eset, amely alátámasztja, hogy a weboldalon megjelenő kommentekért a weboldal üzemeltetője a felelős: a Népszava lett megrángatva, mert állítólag valamelyik olvasó lepojácázta Shmitt Pál álamfő urat. Esetleg Orbán Viktor halálát kívánta. Netán azt írta, hogy dögöljön meg a Pintér Sándor sündisznója. Kicsit homályos a sztori, ennek ellenére beindult a gépezet: a kommunikációs államtitkár vizsgálatot kezdeményezett a webes újság ellen, ámbár a problémásnak ítélt cikk alatt (már?) senki nem kívánja senki halálát (amúgy kíváncsi lennék hány év kötelet kapna Frei Tamás, ha most tenné fel a kérdést a bérgyilkosnak, hogy mennyiért intézné el a magyar miniszterelnököt :)).

Kommentár nélkül – az a „Jó napom van” ott a jobb oldalon priceless 🙂

No persze biztos sokan úgy gondolják, hogy „na végre rendet rakott a kormány, nem lehet névtelenül bármit leírni”. Én viszont úgy gondolom, hogy ez egy olyan intézkedés, amely korlátozza az internet szabadságát, amelynek semmilyen formában nem lenne szabad sérülnie. Ebben az esetben a cél nem szentesíti az eszközt, ráadásul maga a cél sem olyan magasztos, mint amilyennek a kormány beállítani kívánja – mondjuk ki, a cenzúra, a média feletti kormányzati kontroll felé az első lépcsőfok az öncenzúra, amelyet a beregisztrált weboldalak kénytelenek alkalmazni. Most komolyan: mi lett volna, ha kiterjesztik a nyilvántartásbavételi kötelezettséget a blogokra is (ahogy azt én is vizionáltam még bő fél éve)?! Tényleg eljárás indulna minden egyes a kormánynak kicsit is nem tetsző komment után, amelyet az olyan eldugott, a nagyokhoz képest szinte senki által nem látogatott blogokon írnak a látogatók, mint amilyen ez is? Mi garantálja, hogy nem fogják a későbbiekben kiterjeszteni a törvény jogkörét a hobbiból üzemeltetett (szebben, és egyben érthetetlenebbül is meg van fogalmazva a törvényben ez) weboldalakra is? Az, hogy itt elvileg demokrácia van biztosíték lehet arra, hogy nem fog ez megtörténni? De hiszen annyi mindent keresztülvitt a Fidesz, ami nem feltétlenül kéne, hogy beleférjen az államforma kereteibe, amiben elvileg élünk!

Nem hiszem, hogy a demokrácia a Velvetes kommentelési lehetőség megszűnése miatt sérült volna. Megleszek pár idióta troll vicceskedése nélkül is. Viszont az is biztos, hogy a tendencia továbbra is ijesztő, és csak reménykedni tudok abban, hogy a kormány megáll ezen a ponton, és nem fog… de nem akarok tippeket adni senkinek.

UPDATE:  kegyet gyakoroltak a hatalmasok, és kijelentették, hogy a törvény nem vonatkozik a kommentekre. Ennek ellenére sokan nem állították vissza a hozzászólási lehetőséget (pl. a W se), szerintem azért, mert nem bíznak meg az NMHH-ban. Én speciel meg tudom érteni őket. Amúgy érdekes, hogy a már említett Velvet, és a most említett W is úgy oldotta meg a kérdést, hogy ezentúl a Facebook oldalukon lehet véleményt nyilvánítani, ami már rövid távon is azzal járhat, hogy nőni fog a forgalom Zuckenberg portálján. Konteó-rajongók előnyben: bizzztos, hogy valami világméretű zsidó összeesküvés van a háttérben, a magyar kormány a kezükre játssza a látogatókat!