Egyre kevésbé vicces ez a „szeretnémkérniafrankhiteleseknekaneotonfamiliátólakétszázhúszfelettcíműszámot” nevű humorbonbon. Ma már hallottam vagy háromszor, a negyediket most már levadászom. Amúgy is sokkal jobb a „szeretnémkérnialakástűzbenmegégettanyósomnakaromantiktólaszeretemabőrödillatát” verzió, bár az is igaz, hogy az ritkábban aktuális.

Olcsó és hatásvadász húzás lenne részemről emberek vallásosságából viccet csinálni, de vannak olyan mozgalmak (szekták?), amelyekkel kapcsolatban nyugodtan megteszem, mivel szerintem ezeknek az égadta világon semmi közük a hithez, Istenhez, vagy akár a Biblia tanításaihoz. Magyarországon még csak bimbódzik ez az egész, egyelőre egy ismertebb ilyen csoportosulásunk van (hálistennek), a Hit Gyülekezete, amelynek élén Sándor atya osztja az észt minden vasárnap az ATV-n, és az interneten stream-elve, nehogy valaki lemaradjon róla. Volt honnan venni a gyülialapítás ötletét: Amerikában már évtizedekre visszanyúló hagyományokkal rendelkeznek a hasonló mozgalmak, amelyek jóval radikálisabb módszerekkel dolgoznak/tak, mint Sanyi bácsi, így nem volt elképzelhetetlen a csoportos öngyilkosság sem az eljövendő Világvége/Özönvíz/Sáskajárás/Kötelező Cölibátus elleni preventív cselekvés okán. Nem kívánom az – állítólag – hetvenezer követő halálát, ezért remélem, hogy nem arról fog szólni az utolsó Vidám Vasárnap, hogy Sándor a nagy közös éneklés közepén egy kézmozdulattal jelzi a segítőinek, hogy nyithatják a gázcsapot, de a párhuzam szerintem elég nyilvánvaló az amerikai szektákkal, azok zártabb működése, erőteljesebb fanatizmusa ide vagy oda.

Valahogy úgy vagyok ezzel is, mint a Jobbikkal: én még normális követőjével egyiknek sem találkoztam, és ez most nem ferdítés, vagy a poén kedvéért történő túlzás. A lelkileg sérült, kisebbségi komplexusokkal, sőt durva paranoiával küzdő embertársaink nagy része vágyik efféle akolba, ahol együtt bégethet a többi vele együtt „gondolkodóval”. Az akolmeleg iránti vágyakozás a mozgatórugója mindkét mozgalomnak: a reménytelenségbe süllyedt, kisemberségét legmélyebben megélő réteg az, amelyik képtelen átlátni a világ szövevényét, és szüksége van valakire, aki megmondja helyette, hogy merre menjen, legyen annak neve Sanyi bácsi, a Jóisten, vagy éppen Vona Gábor. Nem akarok igazságtalan lenni azzal, hogy leszűkítem a tünetegyüttesben szenvedők táborát a Hitgyülisekre, meg a Jobbikosokra: jócskán megtalálható ez a típus a két nagy párt követői között is, csak valahogy a Jobbikban, meg Sándor atya hívei körében nagyobb a koncentrációjuk, mint mondjuk a FIDESZ/MSZP-ben, és a Katolikus Egyház hívei között.

Az ilyen mozgalmak vezetőinek kezében hatalmas fegyver van: a tömegek manipulációja. Aki van olyan idióta (már bocsánat), hogy mer vakon hinni egy szervezet vezetőjének, annál könnyen elérhető az az állapot, hogy elveszti a saját ítélőképességét, és képes kikiáltani ellenségnek bárkit, akire a vezére rámutat (vonatkozó postom itt). Az agymosott zombik hordáinak előállítására való képesség az, ami miatt ijesztő mindkét csoport, és ezúttal lényegtelen a vallási vagy éppen politikai színezetű álca. Ezek az emberek (és mostantól pont az eddig leírt érveimre hivatkozva mosom össze a két tábort) két lábon járó magnetofonokká lettek alakítva: ha leülsz valamelyikkel vitázni, vagy akár csak beszélgetni, akkor szinte hallani a Play-gomb halk kattanását, amiből észreveheted, hogy mostantól kezdve nem fogsz tőle saját gondolatot hallani, csak az előre rögzített párt/gyülihablaty fog dőlni a szájából. Ezért tartom ijesztőnek az egészet: önálló gondolatok híján vegetáló hullák tömegeit keltik életre ezek a prókátorok…

Most komolyan: önálló akarattal bíró ember leír ilyet?:

Amikor elmentem elöször a HIT gyülekezetébe be sem engedtek az ajtón.
Kidobtak.
Ezért úgy gondoltam, hogy ha Ennyire komolyan veszik az Istenbe vetett hit által a szolgálatot, akkor ott biztosan olyan munka folyik ami Tetszik Istennek.
Az ajtóban állva átjárt a Szentlélek. Amikor hazafelé ballagtam, nagyszerű embernek gon…doltam a gyülekezeteseket. De csak egy év után, amikor leszereltem a hadseregből tudtam egy házicsoporton keresztül csatlakozni.
Nem bántam meg azóta, egyszer sem.

Itt a másik kedvencem:

Nagyon hálásak vagyunk családommal, hogy megismerhettük Istent, és rajta keresztül Sándort!

Hmm… nem értek hozzá, de nem fordítva kéne lennie annak a sorrendnek, ha már tényleg annyira szükséged van erre a köpcös hatvanasra ahhoz, hogy megismerd Istent?

Akit érdekelnek még a fentiekhez hasonló aranyköpések, azok itt mazsolázhatnak továbbiakat.

Bár lehet, hogy egyeseknek a fentiek alapján úgy tűnhet, de nem vagyok ateista (sőt, lehet hogy egyesek szerint én vagyok maga a Sátán, vagy Saddam Hussein és Hitler közös reinkarnálódása, de nem, ez sem igaz). Egész egyszerűen látom, hogy mire megy ki a játék: minél több akaratgyenge, szorongó, bizonytalan, stb. ember egy zászló alá gyűjtése valamiféle cél érdekében, ami lehet olyan egészen prózai mint mondjuk a profit, de lehet valami annyira bizarr is, amihez kevés a fantáziám.

Nem mondom azt, hogy a vallásosság mint jellemvonás olyan emberre vall, aki nem tud racionálisan gondolkodni, vagy hogy lelkileg lenne megrokkanva. A hit igenis kell, igenis fontos. Nem tudom megérteni azokat a modern felfogású seggfejeket, akik csak a saját nagyságukban, az egojukban hisznek, és úgy gondolják, hogy nincs szükségük valami erőben való hitre, legyen az Isten, Buddha, vagy akár a jó öreg Karma. A vallás igenis fontos még ebben az elképesztően technokrata világban is. De: Sándor atya, és sleppje számára a vallás nem cél, hanem eszköz, és ugyanez igaz a Gabira is: egyre kevésbé valószínű, hogy a párt politikája másról is szólna a hangulatkeltésen, és a droidhadsereg felállításán kívül. Közismert tény, hogy ha egy ország szarban van gazdaságilag (220 felett a CHF, hogy örültem én ennek a hírnek), akkor a lakói a valós problémákkal való szembenézés helyett gyakran (sőt: mindig) hazugságokba menekülnek, azokhoz a vezetőkhöz verődnek, akik azt mondják, amit hallani akarnak. Így szoktak megerősödni a radikális mozgalmak, annak idején Hitler is így került hatalomra. Csak remélni tudom, hogy ez nem fog megismétlődni – és szintén csak bízni tudok abban, hogy nem valami liberális seggfej picsogásának hatott, amit most leírtam, már csak azért sem, mert egyik sem vagyok. Liberális legalábbis tutira nem 🙂

(Figyelem: ez ritka gusztustalan lesz. Ne mondja senki, hogy nem szóltam előre!)

Ma történt velem valami nagyon durva, eleddig soha át nem élt trauma, amely bőven érdemes arra, hogy post szülessék belőle. Nagyon régen sokkolt már valami ennyire, úgy gondoltam, hogy már nem tud meglepni az Élet… nos tévednem kellett néhány perccel ezelőtt. Persze ilyen felvezetés után egy tömegkarambol végignézése, vagy egy vízihulla kiemelésében való segédkezés a  minimum, amire az ember gondol, de higgyétek el a maga módján elég undorító volt az is, ami velem esett meg:

Tovább »

… megint agyonbrainstormingolták magukat valami budapesti irodaház 6. emeletén a kellemesen légkondicionált meeting room-ban, és eme nagyon hasznos tevékenységnek meg is lett az eredménye, amely alant látható:

Ez a plakát a „hátemmegmiaicsa” reakció kiváltása érdekében született meg azáltal, hogy nem árulják el, hogy mégis mit is fog reklámozni a kampány. A maguk módján mindent megtettek az amatőr hirdetés látszatának fenntartásáért: a GMail-es emailcím (még jobb lett volna egy freemail-es, bár azzal már jócskán túljátszották volna a szerepüket), a sok felkiáltójeles szavak kombinálva némi gyerekes kézírással, meg pacis rajz a kevésbé gyanakvó fogyasztókat esetleg megtéveszthetik (bár azért ha az ember belegondol, hogy mégis hogy a viharba lehet elhagyni egy lovat, akkor elég valószínűtlennek látszik a dolog, de nem lennék meglepve, ha van aki ezt is bekajálja, mint a választási ígéreteket, meg az ingyen BKV-t).

Persze volt olyan, aki nem volt rest, és írt is az említett email-címre, íme az eredmény:

Kedves Luca! Hát neked meg bizony a nénikédet! Versenyló mi?!

Amellett hogy mókás, hogy képes vagyok ilyeneken rugózni a kérdés még mindig a levegőben lóg:

Szerintetek mégis mi a lócitromot (hogy stílusos legyek) akar ez az óriásplakát reklámozni?

Lovardát? Sok lóerős autót? Lókolbászt is gyártó vágóhidat? ÁlLÓszoláriumot?

Tegnap este kilehelte a lelkét a Kispál és a Borz nevű alternatív rock-ot játszó magyar zenekar. 23 éves korában, fájdalmasan fiatalon érte a halál, sok ezer kisírt szemű egyetemista lánykát hagyva maga után. Én nem voltam ott, így csak sejtéseim vannak arról, hogy milyen hangulata lehetett ennek a búcsúkoncertnek a Sziget Nagyszínpadán előadva, de ha a fantáziámra hagyatkozok el tudom képzelni azt ami azután uralkodhatott el a közönség soraiban, miután végleg kihunytak a fények: üresség, szomorúság, és gyász.

Persze, lehet jönni azzal, hogy az utóbbi 8-10 évben már valamiféle elitizmus lengte körül a zenekart, erőltetetten művészi dalszövegek, póz-szerű meg nem értettség, műspleen uralta az egészet, de ennek ellenére igenis hiányozni fognak a magyar zenei életből.

Miért gondolom így? Vegyük először az objektív részét: a kilencvenes években volt néhány annyira eltalált albumuk, amelyek hangulata meghatározta az évtized zenei irányvonalát, akárki akármit mond. Szubjektív szempontból pedig azt tudom felhozni mellettük, hogy a dalszövegek, a zene, az egész milliője meghatározó élményekkel gazdagított minket, Kispálosokat. Tizenéves korom hormonzivataros éveiben végigkísért a zenekar, meghatározták az életemet Lovasi egyesek szerint halandzsának tartott szövegei (ez nem vicc, most olvastam valahol kommentben, hogy van aki szerint azok). Akkor még nem volt ekkora hype a banda körül, nem kapott Lovasi Kossuth-díjat, nem mentek a klipjeik a Viván. Anno, amikor kijött a Bálnák ki a partra úgy 98 környékén Lovasi nyilatkozta is, hogy azt érezték az egyik legjobb albumuknak, ennek ellenére mindenki a Kicsit szomorkást ismerte meg tőlük, a sok remek szám (Zár az égbolt, A homlokom hozzád nyomom, stb stb.) elsikkadt a nagy Csinibaba őrület közepette. Aztán az ezredforduló után jöttek a „modern” Kispál nagylemezek, amelyeken a kezdeti báj valahogy eltűnt: átalakult a hangszerelés, erőteljesebb lett a gitár torzítása, előtérbe kerültek a dobok, és valahogy a dalszövegek nagy részéből is eltűnt a pozitív életszemlélet. Nekem valahol a Velőrózsák környékén kezdett meghalni a zenekar (amúgy Kispálnak az új zenekara ezen a néven fog futni), de kitartottam mellettük, jártam a koncertjeikre, ahogy a lehetőségeim engedték.

Ha ez a vég…

És most vége. Tudom, alkat kérdése, hogy valakinek bejön-e az efféle zene, vagy sem, de az ilyen postok írói tényként állítanak be abszolút szubjektív véleményt. A szövegezése olyan, mint valami tanulmányé, de zenei ízlésen, és hasonlókon alapuló benyomásokat állít be megingathatlan igazságként. Még szerencse, hogy a végén ott figyel a „nem tükrözi a blog szerkesztőségének a véleményét” duma, ez is valami. Persze, lehet rugdosni a zenekar hulláját, lehet utólag fikázó hangvételű kinyilatkoztatásokat írni, de szerintem ezen rugózni nem túl etikus, és még finoman fogalmaztam. A Tréfa című PUF-számot a Kispál negatív(?), uniformizáló hatásának betudni pedig szerintem egész egyszerűen blődség. Az album, amelyen megjelent („Ha jön az élet”) a kedvenc PUF albumom, és ezzel szerintem nem vagyok egyedül. Nem gondolom úgy, hogy Lecsó, és zenekara rosszabbá, egyéniségét vesztetté vált volna azáltal, hogy Lovasiék hatottak rájuk.

Hullát gyalázni nem szép dolog. Persze tudom, hogy ezzel lehet indulatokat korbácsolni, ezzel lehet nagy komment- és látogatószámot elérni egy blog gazdáinak, de valahogy büdösnek tűnik ez a módszer. Nem lesz több Kispál album, nem fog Lovasi becsukott szemmel, felszegett állal ordítani a mikrofonba, miközben Kispi dülöngélve, szájában cigivel adagolja a riffeket a színpad szélén. Nem fog többé élőben elhangzani az Emese, a Hang és Fény, a Ha az életben, a Húsrágó Hídverő, A honi csillagászat fejlődése és a többi sláger. Vége van, a véglegesség érzése így is elég szar, hát még ha az ember a rosszindulatúság peremén egyensúlyozó kritikákat olvas velük kapcsolatban. Javaslatom a következő: azok, akiknek nem jelentett semmit a zenekar, nem bánják, hogy vége van alapítsanak egy Facebook-oldalt „De jó, hogy feloszlott a Kispál és a Borz” néven, tessék szépen csatlakozni, és a közös üzifalon megbeszélni, hogy milyenszarvoltdejóhogyvége.

Ma este pedig zuhanyozás közben csak Kispált fogok énekelni. Számomra ez lesz a búcsú tőlük.

A faszinak nagyon nem megy az emelt fővel veszíteni tudás… ha most esetleg megölte volna Barrichello-t, akkor ki mondaná azt, hogy megérte visszatérnie? Lenne olyan ember a rajongói között?

Az milyen már, hogy van olyan install, ami a folyamat elején töröl néhány file-t, amire a végén szüksége lenne, és ennek következtében szépen el is hal, ezzel megszivatva a drága admint nyolcszor zsinórban??! Ez nagyjából olyan, mintha a Windows telepítője felmásolná a szükséges file-okat,  majd törölne belőlük pár száz megát, aztán a végén meg sipákolna, hogy „file-ok hiányoznak a telepítés folytatásához„. Röhej, bazmeg. Röhej.

Jelen vizsgálódásunk tárgya – nevezzük csak Józsinak, hogy könnyebb legyen elkerülni a személytelen analizálás légkörét – egy bakonyjákói illetőségű büdös paraszt. Nem áll szándékomban pejoratív jelzőkkel illetni szerencsétlent, de mindkét kitétel igaz rá, bár a másodikban nem vagyok annyira meggyőződve, mint az elsőben. Többedízben tapasztaltam nála a személyes higiénia teljes hiányát: az utóbbi egy évben körülbelül három alkalommal fordult elő, hogy mellém ült a buszon, ami minden esetben húsz perc tömény rosszullétet, és levegőért kapkodást eredményezett (csak zárójelben teszem hozzá, hogy legutóbb egy metálrajongó hölgynek köszönhetően eme élmény még meg lett fejelve némi zenei aláfestéssel is, amit ez a drága lány a hallójáratainak épségét veszélyeztetve koponyáját hangládaként hasznosítva szolgáltatott az utazóközönség okulására).

Hősünk ránézésre pályát tévesztett, és ezt annak ellenére vagyok bátor kijelenteni, hogy nem tudom mivel foglalotoskodhat Herenden, ahova minden áldott nap átutazik. Ránézésre ugyanis ő egy született csikós, vagy bojtár, aki az Alföld végtelen pusztáján bő gatyában, övébe tűzött fokossal, kezében pörgetett ostorral tereli a gulyát új legelők felé, miközben lova véknyába vágja sarkantyúját, amikor arra szükség adódik. Hetyke bajuszkája, kócos, fekete haja, beesett hosszúkás arca, és barna szemei – amelyekből valljuk meg nem sok értelem árad – mind erről árulkodnak: nem való ő ide, a Pápa – Veszprém közötti távolsági járatra sok városi piperkőc közé, ő a lelke mélyén a végtelen pusztaság gyermeke, ahol ő lehet a Rónák Ura, az ő kezében van a gyeplő, és nem kerülhet megalázó helyzetekbe csak azért, mert mondjuk két-három hete nem fürdött, hogy a ruhái mosásáról ne is beszéljünk.

Sajnos mégis pályát tévesztett szegényem, pedig a német turisták egész biztosan egy vagyont megadnának azért, ha bő gatyában csattogtatná a karikásostort nekik valami gémeskút mellett. Ehelyett kénytelen buszra szállni, ahol a zárt térben a Tisztelt Utazóközönség köreiben felháborodást kelt penetráns nokedliszaga, amely persze azt jelképezi, hogy rá nem vonatkozhatnak olyan társadalmi konvenciók, mint a „fürödj rendszeresen”, avagy a „hordj tiszta ruhát”.

Mindenesetre ma reggel belefutott a csőbe: amikor láttam, hogy közeleg az a megálló, ahol ő szokott felszállni már magam mellé raktam a hátizsákomat az ülésre, pedig – mondanom sem kell – ez nem jellemző rám. Kezemet rajta pihentettem, miközben figyeltem ahogy közelít felém. Megállt mellettem, és a következő párbeszéd hangzott el közöttünk:

– Elnézést, leülhetek?

– Nem!

A puszták zabolázatlan ura erre azt mondta, hogy „Jó”, szemében néma lemondás tükröződött, miközben újra megfordult fejében a gondolat, hogy rossz helyre, és rossz időbe született. Vágyakozás töltötte el lelkét az igazán neki illő életmód iránt, amely nem követeli meg tőle a fürdést, és nem alázhatják meg mindenféle ficsúrok arra hivatkozva, hogy a szaga marja a nyálkahártyájukat. Leszegett fejjel elkullogott, három sorral előrébb leült valami szerencsétlen mellé, és közben arra gondolt, hogy ami nem öli meg, az megerősíti (valószínűleg néhány perc után az is ezt gondolta, aki mellé leült). Ami engem illet arcomon széles mosoly terült el, amit aztán néhány perc múlva felváltott az – ilyenkor szokás szerint jelentkező – lelkiismeret-furdalás, hogy szerencsétlent ily kegyetlen módon megfosztottam attól az örömtől, hogy mellettem illatozhasson. Remélem azért túléli a kicsi lelke ezt a traumát, mindenesetre hosszas vívódás után úgy határoztam, hogy ezúttal határozottan megérte bunkónak lenni egy embertársammal.

Már megint. Komolyan mondom, lassan én leszek a Fejér megyei körzeti hivatalos anyázóember, aki főállásban hőbörög, és habzó szájjal ordít az égre ha kell, ha nem. Most éppen az alkoholizálás, mint sport szolgáltatott okot arra, hogy kiakadjak, de durván. Van ugye a Soproninak most az a nyereményjátéka, amely arról szól, hogy ha veszel egy seritalt, akkor a kupakban/bontófül alján – ha szerencséd van persze – a jól megszokott „Nem nyert” felirat helyett olvashatsz olyat, hogy „1 korsó sör”, vagy esetleg „1 autó”. Persze a másodiknak némileg kisebb az esélye, mivel mindössze négyet passzolnak emigyen el promóciós célokkal, de akkor is lehetséges, hogy megtörténik.

Már ha nem nyúlja le a figyelmetlenebb sörfogyasztó elől a nyereményt a szemfüles csapos. Ezen durrant el az agyam hétvégén, amikor a tóparti bódéban megvásárolván az üveges Sopronit tapasztaltam, hogy a kiszolgáló néni (jó ötvenes húsos-zsíros flegma fajta, a kedvencem), a kupakot megnézte, majd egy lemondó fintorral bevágta a szemetesbe. Namármost: mi garantálja azt, hogy nem pont az a kupak volt a nyerő, amely segítségével elvihető a négy Ford Fiesta egyike? Persze, ne gondoljunk egyből arra, hogy több millió forinttal vághatja meg a vendéglátós a fogyasztót, maradjunk az ingyen sörnél. Az is tök jó dolog, de amikor nem figyelsz, és hagyod, hogy eldobják a kupakot úgy, hogy meg se mutatják, akkor esélyed sincs, hogy megkapd!

Megint paranoidkodok egy sort: mi van, ha a szinte bűvészeket megszégyenítően mellékesnek tűnő egész napos dobálás után a standolás során a bevétel csekkolása mellett végignézik a felgyülemlett kupakmennyiséget is? A fesztiválokon, klubokban sörözgető emberkék megfigyelőkészségét ismerve szerintem hajnali kettő tájékán már nem fognak rászólni a csaposra, hogy ugyanmár adja oda a sör mellé a kupakot is egy szemrevételezés erejéig. Mondhatnánk azt is, hogy így jártak, miért kell éjnek évadján bemákolva Sopronit inni szórakozóhelyeken, de attól, hogy valaki részeg még ugyanúgy bukhat egy kocsit az inkorrekt vendéglátós miatt.

Lassan rá kell szoknom arra, hogy ezentúl nem csak a sört kérem, de a kupakot is hozzá, mert bizony sok helyen ittam mostanában, de egyedül a pápai Klastrom volt az egyetlen, ahol a csapos az üveg mellé a pultra rakta azt is  – hozzáteszem, hogy ott is csak az egyik a két ott dolgozó közül, a másik a megszokott hanyag mozdulattal vágja bele a szemétbe.

Persze van megoldás: legyetek résen, szóljatok a csaposnak, ha sumákolna, vagy előzzétek meg a bajt, és igyatok mondjuk Borsodit! 😀

Szerintem a kerékpárt maga a Sátán küldte a Földre, hogy megkeserítse általa néhány kiválasztott életét, és általa romlást, és örök kínszenvedést okozzon ezeknek a szerencsétleneknek. Nagyon úgy fest, hogy én is ilyen cshúzenvan lehetek, mivel nagyjából két hete(!) szenvedek folyamatosan ezzel a rohadékkal, és egyelőre annyit sikerült vele elérnem, hogy tegnap a cég felé vezető út felét meg tudtam tenni vele, haza már tolnom kellett.

Na de ne szaladjunk az események elébe, kezdjük az elején:

mivel „kedves” lakótársamat átrakták két műszakba, így megszűnt a lehetőség, hogy cipeltessem a seggem fel-alá az albérlet és a cég között ezen a távon:

View Larger Map

Gondoltam sebaj, úgyis csak hízok, mint az államháztartási hiány, nosza rakassuk rendbe a biciklit (amivel tavaly egész nyáron tekertem össze-vissza, mint a hülye), aztán újra én leszek az utak királya. Voltak apróbb bajai szegénynek, amelyek közül a legzavaróbb az volt, hogy a bal pedálja hajlamos volt leesni a tengelyről, ami – mondanom sem kell – meglehetősen kellemetlen tudott lenni, amikor az ember a kocsisor közepén próbálja épp a súlyát ráhelyezni. Ezen viszonylag egyszerűen segítettünk pár hete: becuccoltuk az egészet anyám barátjának a kocsijába, hazafuvaroztuk Pápára, majd a garázsunk hűvös mélyén kapott a kicsike egy új monoblokkot (ez a bicikli pedáljait összekötő tengely nagyjából, amúgy egy hónapja azt sem tudtam mi fán terem -legalább  megint tanultam valamit). Naivan azt gondoltam, hogy most már csak vissza kell szállítani Fehérvárra, pumpálni némi levegőt a kerekeibe, aztán használható lesz, de neeem, ez nem így történt… Az odüsszeia azzal vette kezdetét, hogy nem tudtam visszarakni a kerekeit normálisan: vagy hozzáért a fékpofa a felnihez, vagy nem fogott abszolút, hiába rángattam a kart, de volt olyan is, hogy a vázhoz sikerült hozzászorítanom a gumit, így nem akart elfordulni – érthető okokból. Az első kerék szelepével is szívtam rendesen, mivel nem lehetett fújni bele se autó se sima pumpával, de ahhoz nagy nehezen szereztem eszközt. Múlt hét végén fel is pumpáltam, kár, hogy csak kedden derült ki, hogy ezt úgy sikerült abszolválnom, hogy a jobb oldalán egy szakaszon kitüremkedett a belső, de addigra már visszaadtam a pumpát, mivel csak kölcsönben volt nálam.

További gondot okozott, hogy – meghazudtolva azt, hogy eddig hattalmas műszaki embernek tartottam magam, mivel meg tudtam különböztetni egymástól egy zégergyűrűt egy krovától – egész egyszerűen nem sikerült normálisan felszerelni a váltót. Végül aztán megbeszéltem Balázs kollegámmal, a kerékpárok nagy tudorával egy napot, amikor betolom a céghez a biciklit, és majd ő megszakérti a parkolóban jól. Ez az esemény keddre volt időzítve, megnézte a gépsárkányt, majd némi hümmögés után közölte, hogy a váltót valóban nem úgy kell felszerelni, amúgy meg nem hozott magával tizenötös kulcsot, úgyhogy túl mélyen nem fog tudni belemászni a lelkivilágába, majd talán legközelebb igen. Sebaj, az első féket használható állapotba hozta, én pedig abban a boldog tudatban toltam haza, hogy most már csak szereznem kell egy autószelepes belsőt a mostani spéci helyett, mivel mindenképpen le kell eresztenem a kereket ahhoz, hogy a kitüremkedést orvosolni tudjam, viszont fújni bele már nem fogok tudni, mivel visszaadtam a kölcsönpumpát. Szerdán a nyakamba is vettem a várost meló után, irány a teszkó, ott úgyis van belső dögivel, annyi hogy el kell adniuk. Fehérváron két ilyen létesítmény üzemel, először a buszpályaudvar mellettit vettem célba, mivel az közelebb van, a másik meg konkrétan az Ipari Park mellett, ahol melózok, csak napközben nem mentem ki körülnézni. Odaérek a biciklis polcokhoz, nézem a kínálatot… van 20-as, 22-es, 24-es, 26-os… na az nincs. Elnézést kérünk, ideiglenes készlethiány. Az összes többi méretből hegyek tornyosultak, de pont a huszonhatosból nincs egy darab sem, ilyen az én formám. Azért besoppingoltam otthonra némi kaját, két szakadásig telipakolt biológilag lebomló szatyorral cammogtam haza. Már félúton jártam, amikor eszembe jutott, hogy van még egy teszkó a városban, csak az jópár kilométer gyaloglás lenne, és mi lenne, ha szereznék egy kocsit, úgy mégiscsak egyszerűbb. Néhány telefon árán még ez is sikerült, persze minek, mivel a másik boltban is volt minden a macska kaparófától a teszkó gazdaságos atombunkerig, de a 26-os bicikligumi belsőnél csak egy enyhén kifakult piros cetli árválkodott készlethiány felirattal. Itt megpattant valami bennem: nem elég, hogy legyalogoltam a városközpontba potyára, nem elég, hogy hazacipeltem 10 kiló cuccot gyalog úgy, hogy most meg itt vagyok egy kurva nagy bevásárló-központban kocsival, de még itt se tudtam hozzájutni a belsőhöz, és holnap úgy kell megint gyalog mennem dolgozni, hogy már fixre vettem, hogy végre biciklizhetek? Deus ex machina, bárki bármit mond! Isten nem akarja, hogy biciklizhessek…

Másnap – miután végiggyalogoltam a rendes napi 3-4 kilométeremet, amelyet ráadásul zene nélkül voltam kénytelen leküzdeni, mivel a headset-em is megadta magát végre – hála Anitának, aki napközben elment egy bicikliboltba, és bevásárolt nekem is hozzájutottam az áhított 26-os belsőhöz. Hazaérve őrült szerelésbe kezdtem, a helyére raktam a váltót (egy kis alkatrész még mindig hiányzik belőle, de minek is az oda), lecseréltem a spéci szelepes gumibelsőt az újra, majd megpróbáltam felfújni. Ez persze újabb előre nem látott akadályt gördített elém, mivel a pumpám (ami egy amolyan vibrátor méretű miniszerkezet tömlő nélkül) nem ment rá az elvileg szabványos szelepre, így csak félig sikerült valamelyest felfújni a kereket, ami nagyjából olyan hasznos volt, mint a félmerev f@sz: a strandon jól mutat, de dugni nem lehet vele 😀 Szóval tolni lehetett így a biciklit, de ráülni már nem. Ennek következtében másnap reggel a benzinkút keresgélés jegyében telt, szeressük az ilyet. A másodiknál már némileg elgyötörten kérdeztem a kutas srácot, hogy „aztán kompresszorotok van-e?”, mire mondta, hogy van ám, csak az Audi eltakarja. Nagyon megörültem, felpumpáltam az első kerekemet is, majd a nyár legboldogabb percei következhettek: el tudtam gurulni a cégig a maradék másfél kilométert leküzdve.

Persze mire kiértem meló után már újra lapos volt a gumi, úgyhogy tolhattam haza ezt a két keréken guruló foskazalt, és tegnap este már az undor is elkapott attól, amikor belegondoltam abba, hogy hozzá kéne nyúlni, meg kéne nézni miért eresztett le. Inkább jöttem ma is gyalog, a biciklit meg hamarosan kibaszom a kilencedikről. Nyugi, fel fogom venni videóra.