Több órányi szívás után íme a végeredmény:
Ha valaki elárulná, hogy AVS Video Editorban hogyan lehet eltüntetni ezt a kurva fekete keretet a videó körül azt nagyon megköszönném (a nyers videóval semmi gond, a vágóprogi cseszi el, 4:3 aspect ratio-t már próbáltam, nem használt)!
Bobó barátom hetek óta tartó kitartó fülrágásának eredményeképpen tegnap végre rávettem magam, és újra elindítottam a játékot, amelyet pár hónapja a 21. század World of Warcraftjának mertem nevezni. Ez a játék bizony a Minecraft, amellyel kapcsolatban a kedélyeim csillapodni látszottak néhány hétig (a Counter Strike: Source jött, látott és győzött), ennek ellenére tegnap éjfél után pár perccel azon kaptam magam, hogy állok egy kockaszirt szélén, felettem ragyog a Hold, és gyönyörködöm az alant elterülő völgy szépségében (mármint a játékban, mielőtt valaki azt hinné, hogy elutaztam a Bakonyba átélni ezt :)). Ahogy ott álltam szinte éreztem a hajamba kapó éjszakai szelet, hallottam a fáim susogását, és közben arra gondoltam, hogy ez maga a virtuális valóság. Fenébe a kockákból álló tájjal, fenébe a pixelekkel, fenébe az első látásra elrettentő grafikával – ha van egy csöppnyi fantáziád, akkor az agyad átalakítja az élményt, megszépíti a látványt, és egészen más szemmel láthatod az egészet! Ez a pár száz kilobyte-os játék legenerál neked egy paradicsomot, egy zugot, ahol a hegyek-völgyek, a mezők, az erdők, sivatagok, és havas fennsíkok, a tavak, tengerek és óceánok mind csak arra várnak, hogy felfedezd őket, hogy a tied legyenek! Amikor pedig a hosszú éjszaka után felragyog a horizont, és beúszik a hangszórókból az ember fülébe valami lágy zongorafutam… az leírhatatlan, kifejezhetetlen, kimondhatatlan! Ez az elképesztő benne, és ezt nem lehet elsőre átérezni, ha az ember lát róla egy Youtube-videót, vagy egy Angelday-féle gameplay-t.
A legsötétebb birodalom – a kép tölthető nagyobb méretben innen
Kicsit elkanyarodtam a fő témától, csak muszáj volt valahogy megpróbálni kifejezni ezt az elementáris hangulatot, ami most – hosszas kihagyás után – újból mellbevágó élmény volt számomra. Persze szoktam néha tolni a laptopomon is a játékot, de minden grafikát minimumra véve nem üt akkorát a feeling, mint tegnap az asztali masinámon. Még annyi előnnyel járt az, hogy hosszas unszolás után felmentem Bobóék szerverére (melyet előzetes egyeztetés nélkül nem nagyon reklámoznék, mivel egyelőre csak néhány ember privát játszótere, és gondolom ezen nem nagyon akarnak változtatni), hogy az egyik srác eljuttatott hozzám egy 64 bites Java-telepítőt (miután kisírtam magamat neki, hogy kábé 10 percenként omlik össze a játék), amelynek felpakolását követően egyrészt gyorsabb lett az egész, másrészt órákon át nem fagyott újra – no igen, ezért illik az operációs rendszerhez illő runtime-okat használni, kár, hogy a hivatalos oldal mindenáron 32 bitest akar felpakoltatni, és én eddig hittem neki. Miután az efféle apró technikai malőröket elhárítottuk (melyek bevallom hosszú ideig visszatartottak a Minecraftozástól) máris kész voltam arra, hogy multiban toljam – immáron mint admin, mivel egyből megkaptam a jogot a szerveren a többiekkel egyetemben. Azt kell, hogy mondjam, hogy adminnak lenni remek dolog még így is, hogy nincs alád rendelve több tucat júzer, akiket kényedre-kedvedre vagdoshatsz ki a ‘csába, ha éppen rossz passzban vagy: a /give parancs szintaktikájának megtanulása után (ezzel lehet (szinte) bármilyen a játékban előforduló anyagot végtelen mennyiségben az inventory-dba pakolni okosba’ :)) már nem kell bányák mélyén fejteni a követ kilométer hosszú alagutakat gyártva, az ember csak bepötyögi a kódját annak a matériának, amire szükség van, és már lehet is építkezni szépen 🙂 Meglehetősen ellustítja az embert az efféle játék, de bevallom szórakoztat, mivel tényleg csak a kreativitásról, és a szórakozásról szól így az egész, nem a dühöngésről, hogy megint elfogyott a vasérc, vagy akár a gyémánt. A szerveren ráadásul ki van kapcsolva minden élőlény, beleértve az ártalmatlanokat is – ez engem kicsit mondjuk zavar, bírom a disznókat, meg a birkákat mindenfele 🙂 Ennek köszönhetően az ember bátran veti bele magát a legsötétebb barlangrendszerbe is, ugyanis nem kell tartania attól, hogy a nyakába pottyanik egy kurva creeper (megtörtént pár hete, sikoltoztam mint egy kislány), így viszont elvész a jó öreg rettegés, mint játékélmény-fokozó elem.
Ez a háttér pedig tölthető innen (középső klikk!)
Az admin joggal együtt jár még néhány vicces parancs kiadásának lehetősége is: egy /time day (vagy night) bepötyögésével egy pillanat alatt lehet éjszakából nappalt, vagy nappalból éjszakát csinálni! Meglehetősen mókás élmény (egyúttal elég szürreális is), amikor már megy lefele a napocska, vörösödik az ég alja ahogy kell, ámde egyszer csak valamelyik játékos kiadja a „Villany fel!” parancsot, és hirtelenjében újra dél lesz 🙂 Hasznos lehet akkor is, amikor az ember mondjuk éjszakai világításon dolgozik, és gyorsan meg szeretné nézni, hogy hogyan néz ki a legújabb kreálmánya fáklyafényben. Ilyenkor nem kell megvárni, amíg besötétedik, és nem kell megvárni, amíg újra felkel a Nap. Zseniális.
Aztán tetszett még a /road parancs is, amely segítségével a hatalmas hegyeket percek alatt el lehet tüntetni: képzeljetek el egy hatalmas virtuális földgyalut, amivel – akár több száz méter hosszan is – el lehet simítani a terepet, el lehet tüntetni minden szintkülönbséget! Megintcsak a szürreális a legjobb szó erre: odateleportáltam az egyik sráchoz, aki épp’ így rendezgette a terepet, sorról-sorra tüntetve el mindent, maga után csak a puszta síkságot hagyva! Elképesztő látvány, és az ember tényleg Istennek érezheti magát, miközben játszi könnyedséggel formálja át a világot maga körül – még ha csak a monitor képernyőjén is.
Azért belegondoltam abba, hogy egy akkora szerveren, mint a minecraft.plastik.hu mekkora királyság lehet adminnak lenni, pláne ha az embernek kisebbségi komplexusokkal kombinált megalomániája van 🙂 Még jó, hogy nem kaptam ekkora hatalmat soha a kezembe, tuti átmennék diktátorba.
Estefele frissítem a postot majd pár képpel is a szóban forgó szerverről!
UPDATE: majd elfelejtettem: ezek a lehetőségek alapból nem élnek, ha az ember indít egy friss Minecraft-szervert, telepíteni kell hozzá egy modot is, amelynek nevét egyelőre homály fedi a számomra, de ki fogom nyomozni! 🙂
UPDATE2: a szervermodot hmodnak hívják, és telepítve van hozzá néhány plugin is.
UPDATE3: íme a beígért képek:
Hölgyeim és uraim! Azok után, hogy már én is nagy sírás-rívás közepette eltemettem őt (amikor feloszlott a 3D Realms) örömmel jelentem be, hogy Duke Nukem élt, él, és élni fog! Május 6.-án fog robbanni a bomba, újra szétrúghatjuk az alienek seggét a szöszke izomállat bőrébe bújva! Addig is tessék megtekinteni az alábbi trailert (köszi az IDDQD blognak érte):
Tizenkét kibaszott évnyi várakozás után jónak kell lennie! 🙂
(Először is szerepeljék itt egy kis disclaimer: nem haltam meg – vagy ami még rosszabbb -, nem kötötték ki a netemet, mindössze annyi történt, hogy szabadságra vonultam egy hétre, ami azzal jár, hogy kevesebbet vagyok egyedül, így ritkábban van időm, és kedvem pötyögni. Jövő héten visszatérek a taposómalomba, sztéjtúnd!)
Az utóbbi pár napban jópár – számomra – új FPS-t volt szerencsém kipróbálni. Ezek mindegyike már régóta várólistán figyelt, csak amíg dolgoztam, és alkalmam volt órákon át csak CS:S-ezni, addig valahogy nem vitt rá a lélek, hogy felpakoljam őket a vinyómra. Konkrétan három játékról beszélek: a Crysis, a F.E.A.R. 2, és a Metro 2033 akadt a horgomra a napokban. A F.E.A.R. 2-t már végig is toltam (a pofátlan szó nem fejezi ki eléggé, hogy mennyire rövid), a Crysis-sal még küzdök (bár most egy olyan pályán vagyok, amit egész egyszerűen nem bír akadás nélkül legenerálni a gépem…), míg a Metro 2033 valamelyest kakukktojás a másik kettő között, ugyanis régóta nekiálltam már, csak pár hónapos szünet után most adtam neki egy újabb esélyt. Hogy ezt mennyire jól tettem… arról tanúbizonyság ez a post.
Nézzük a száraz tényeket: a játékot az ukrán 4A Games nevű fejlesztőcsapatnak köszönhetjük, és 2010 márciusában dobták piacra PC-re (update: sajnos csak Windows Vista/7-re), és XBOX 360-ra. Egy Dimitrij Glukovsky nevű orosz író hasonló című regénye szolgált a játék univerzuma, és a történet alapjául: képzeljük el azt a soha nem látott helyzetet (khm), hogy a Földet benépesítő emberiség egyszer csak úgy dönt, hogy drasztikus módszerekkel vet véget a túlszaporodásnak. Hosszas tanakodás után ennek elérésére a legjobb módszernek a hasadóanyagokkal megrakott vasak egymásra dobálása tűnt, ámde a művelet nem várt eredménnyel zárult: az emberiség teljes egészében kipusztul, a megmaradt túlélők pedig – legalábbis Moszkvában, ahol a játék játszódik – a metróalagutakba kényszerülnek. A felszín az emberek számára lakhatatlan, ámde nem kihalt: a sugárzás húsz éve alatt több tündérmackónak nem nevezhető faj fejlődött ki (most jut eszembe: egy egyszerű matematikai művelettel kiszámítható, hogy két év múlva dobják majd le a bombákat – persze hülyeség összemosni a fikciót a valósággal, bocsánat érte), amelyek természetesen minden ember elpusztítását tűzték ki célul. Folyamatosak a be-betörések az emberek által lakott alagutakba, amelyek visszaverése egyre nehezebb az elcsigázott, megritkult létszámú, és gyakran rossz felszereltségű előőrsöknek. Ha mindez nem lenne elég, az emberiség „természetesen” nem tanul a saját hülyeségéből: a régi sérelmek elszenvedése óta eltelt 80 év dacára újra kiújul az ellentét a nácik, és a kommunisták között, akik az alagutak védelmében próbálnak egymás ellen háborút viselni, de ez már nem ugyanaz, mint régen, amikor még tankcsaták, szőnyegbombázások, szögesdrót, aknamező, és lövészárkok határozták meg egy frontvonal képét. Azért csak megpróbálják egymást kiirtani, a lehetőségekhez képest minél jobb hatásfokkal, a mindkét félre leselkedő közös veszélyt, a „Sötéteket” (Dark Ones) mintegy figyelmen kívül hagyva. Hadd jegyezzem meg, hogy amennyire blődül hangzik mindez első hallásra annyira hihetőnek tűnik számomra: az ember mint olyan képes arra, hogy fajtársait irtsa még ilyen körülmények között is, ahelyett hogy összefogna velük – nevezhetjük ezt akár valamiféle elcseszett védelmi reakciónak is, elvégre nem pokolbeli mutánsok, hanem jól ismert emberek ellen kell harcolni.
Ebben a csodálatos miliőben nevelkedik játékunk hőse, Artyom is, aki épp’ hogy betöltötte a huszadik életévét ahelyett, hogy – mint minden rendes fiatalember – autókulcsot kapna, inkább a nyakába varrnak egy életveszélyes küldetést: Hunter, a tapasztalt csőgörény (bocs) halálos sebet kap egy mutánstámadás során, ámde mielőtt végleg a végtelen mennyei metróalagutakba költözne még utolsó erejével elrebegi hősünknek (akire egészen biztosan rá fog férni egy tiszta alsógatya), hogy „eriggyé’ fiam, hozz segítséget Polis-ból, mert ott jó arcok laknak naaaagy fegyverekkel”. Még átnyújtja a medálját, és kileheli a lelkét. Ezután adva vagyon a történet: keresztül kell verekednünk magunkat metróalagutak kilométerein, meg kell harcolnunk a ránk törő agyaros-karmos rémségekkel, nácikkal, miegyebekkel, hogy végül elérjünk Polisba, ahol… na nem spoilerezek, tessék végigvinni a játékot!
– Menj előre, majd én fedezlek! – Hülye vagy Szása? Nekem gyerekeim vannak!
Ugyanis megérdemli a belefeccölt időt, de nagyon. Első hallásra persze nem hangozhat túl csábítóan a lehetőség, hogy elhagyatott metróalagutak sötétjében kapkodjuk az elemlámpánk fényét ide-oda, miközben a gerincünkön kúszik fel a félelem, de higgyétek el: ez a játék egy remekmű! Én már öreg róka vagyok FPS-téren: annak idején a Wolfenstein 3D-vel kezdtem, aztán jöttek a Doom-ok, Quake-ek, Duke Nukem 3D, Blood, ésatöbbiésatöbbi, sok ijesztő játékot vittem már végig, de ilyen parát nem soknak sikerült okoznia nálam, mint amilyen néha elfogott a játék során! Jó ellenpélda a F.E.A.R. 2 (meg ugye elég friss még az élmény): a nevében foglalt ‘félelem’ csak néhány tényleg jól sikerült pályaszakasznál fogott el (például az általános iskolai pályán volt pár rész, amikor azért az infarktus kerülgetett), amúgy a játék fő hangulata az unalom volt – ha valamiféle vegyi baleset okán növesztettem volna még egy kezet, azzal biztos a számat takargattam volna ásítozás közben a harmadik irodaház átfésülése közben. Itt erről szó sincs: a pályák ugyan nagyon rövidek, de mindegyiken érződik a törődés, a belefektetett pályatervezői, designeri, programozói energia. Hiába tudja az ember a lelke legmélyén, hogy ebben a rohadt ijesztő, ködös, mohos, sötét, és komor alagútban minden egyes kis fényforrás, tégla, törmelék, halk hörgés a falak mögül egy négypaneles tervezőprogramban készült egy 130 kilós, izzadós, szemüveges pályatervező bácsi nagy pizzakrémtől maszatos ujjai által mégis bele tudja magát élni annyira, hogy tényleg elfogja valamiféle rettegés. Jó tudom, ez semmi lehet ahhoz képest amit akkor éreznél, ha valóban ott lennél egy szál fegyverrel, meg egy elemlámpával, de megfelelő képzelőerővel a hatás elementáris lehet! A túlélők által benépesített állomásokon az ember tényleg biztonságban érzi magát, a tűz körül emberek gitároznak (hm… mintha ez is szerepelt volna már egy Oroszhonban játszódó FPS-ben :)), gyerekek futkároznak, és disznók röfögnek az ólakban. Amikor azonban kinyitják neked az alagúthoz vezető hatalmas fémkaput, feltárul a sötétség, és még búcsúzóul megjegyzik, hogy „őrült vagy fiam, hogy kimerészkedsz, de járj szerencsével”… az hatásos tud lenni nna. Még szerencse, hogy némelyik pályán kapunk magunk mellé kísérőt, akinek megjegyzései oldják egy kicsit az amúgy elég nyomasztó hangulatot.
A játék trailere
Persze a készítők is tisztában voltak azzal, hogy hosszú távon unalmassá válhat a folyamatos csatornapatkánykodás, ezért a játék során néhányszor lesz szerencsénk meglátogatni a felszínt is. Moszkva nem a legszebb képét mutatja ezen kiruccanások során: romok mindenfele, mindent hó borít, és a túléléshez szükséges a gázmaszk viselése is (erről még később említést teszek). A süvítő szél, a folyamatos félelem, hogy betámad egy nazgûl-szerű szárnyas dög, és az emberiség pusztulásának megélése itt is van annyira hatásos, mint mondjuk a Fallout 3-ban. Ráadásul hiába Moszkva a cselekmények színhelye: néha olyan érzésem volt, hogy ez lehetne akár Budapest is, amelyet a szanaszét rozsdásodó Ikarus-vázak csak erősítettek bennem. Apropó ismerős részletek, tegye fel a kezét, akinek rémlenek valahonnan ezek a metrókocsik:
Blaha Lujza tér – húsz év múlva
Említettem már a gázmaszk használatát, amelynek játékba implementálása meglehetősen komoly vitákat gerjesztett a játékkal foglalkozó fórumokon. A szóban forgó gázmaszk ugyanis több szempontból sem csak egy kis effekt a képernyőn: egyrészt ugye használata nélkül a mérgező gázokkal teli tárnákban, illetve a felszínen fél perc alatt megfulladunk, másrészt pedig úgy viselkedik, mint egy valódi gázmaszk: a szűrőbetétek ugyanis elhasználódnak, és rendszeres időközönként újat kell becsavarni! Ha az utolsót is elszipákoltuk, akkor két eshetőség van: vagy találunk fél perc alatt egy plusz szűrőt (esetleg egy helyiséget, ahol már nincs mérgező gáz a levegőben), vagy jön a „nagyszerű” halál. Szűrőket viszonylag ritkán találhatunk, úgyhogy érdemes egyrészt mindent, és mindenkit jó alaposan átkutatni (egyes ellenfelek maszkjáról is leszerelhető!), másrészt igyekezni minél kevesebbet sprintelni, és ugrálni, ugyanis ezen tevékenységek is csökkentik az élettartamát. Külön öröm, hogy a tűzharcok során meg is sérülhet a fejünkön, amit egyre szaporodó repedések jeleznek – ha ezek száma eléri a kritikus szintet, akkor a maszk használhatatlanná válik, és ugyanúgy kezdődhet a partra vetett hal performance, mintha elfogytak volna a szűrőink. Hosszas mérlegelés után én úgy gondolom, hogy ez a megoldás csak tovább növeli a beleélési-faktort, és aki képes ezen hisztizni, az menjen mondjuk Barbie Fashion Designer-ezni – ott tutira nem kell ilyesmikkel törődnie. Ide tartozik az elemlámpánk áramellátása is: a delej nem csak úgy „terem”, mint sok más játékban (khm… F.E.A.R.? nem akarom szét ekézni, mert jó cucc az is, de valahogy mindig így jön ki a lépés :)), hanem bizony elő kell venni a kis Áramfejlesztő Kézi Készülékünket (ÁKK), és bősz bal egérgomb abúzálással kell újra feltölteni az akkumulátorait! Ötletes, és nagyban hozzátesz a hangulathoz ez is! Végezetül meg kell említenem még a pneumatikus fegyvereket, amelyekkel a játék derekánál találkozhatunk: ezeket szintén kézi erővel kell felboost-olni, különben az alacsony légnyomás miatt a lövedék helyett csak egy diszkrét kattanás fog a csövön kijönni.
Lehetne még sokáig fejtegetni a játék apró szépségeit: a néha a Sötétektől ránk törő hallucinációs rohamokat (amik kenterbe verik az erre szakosodott játékok hasonló próbálkozásait is, neveket nem írok :)), a mesteri AI-t (folyamatosan megpróbálnak bekeríteni a kis mocskok), a gyönyörű fény-árnyék hatásokat, a rég meghalt emberek szellemeit néhány mellékalagútban, a motorkocsis bandázásokat, a feszült várakozást egy-egy mutánsroham előtt, vagy a hozzánk csapódó társak néha harsány röhögésre ingerlő beszólásait, de nem teszem. A játék jó, látszik, hogy van benne munka, csodálatosan hozza a parafaktort – viszont kár hogy ilyen rövid. Sebaj, állítólag készül a második része – akinek ez bejött, annak kötelező darab lesz az is!
Azon drága olvasóim, akik kiváló ízlésről, és tökéletes tájékozottságról tanúbizonyságot téve már csatlakoztak a blog Facebook-oldalához már találkozhattak az alant bemutatásra kerülő weboldallal, amelyet mintegy karácsonyi ajándékként mutatok be azoknak, akik vannak olyan vének, és még emlékeznek a Commodore cég nyolcvanas évek végét, kilencvenes évek közepét meghatározó számítógép-családjára, az Amigákra (ez egy mondat volt, mehetne érettségire elemeznivalónak :)). Régóta van lehetőség az ezekre a gépekre készült játékok PC-n való emulálására is, de ez néha még a tapasztalt bitlovagoknak is macerás volt: a WinUAE nevű program beizzításához nem elég, ha beszereztük a játékokat, de még bizony olyan – ráadásul jogvédett – okosságok is kellenek hozzá, mint a WorkBench, aminek még a verziószáma is számított.
Ezt a szexista Amiga-reklámot csak elrettentő példaként raktam be ide, teljes mértékben elhatárolódok tőle!
Ennyi szívást persze bőven megérdemeltek ezek a csodák, de néhány napja rábukkantam erre az oldalra, amelyen jelen pillanatban 185 darab Amigás játék figyel letölthető formátumban! Mindegyik átesett egy Amiga – PC konverzión, így exe-ként tölthetőek, azaz nem szükséges semmilyen emulátor hozzájuk: csak duplakatt, és már futnak is! Tegnap első felindulásból az Alien Breed-del toltam pár percet, és a tapasztalatom az, hogy az indítás után felvillanó splash logo-t leszámítva autentikus Amiga-élményt kínálnak a programok, semmi nem utal arra, hogy PC-n toljuk – leszámítva a floppymeghajtó ismerős kerregésének, és a kezünkbe simuló Quickshot típusú joystick-nak a hiányát.
Arra az esetre pedig ha a címek nem mondanának semmit, akkor íme egy lista azokról a játékokról, amelyek elérhetőek az oldalon, és emlékeim szerint nagyon jók:
Persze ez csak a személyes véleményem, akadhat még az oldalon olyan, amit érdemes kipróbálni, csak éppen én nem ismerem (pl. a Breathless-ről csak olvastam annak idején az 576KByte-ban, lehet hogy jó cucc).
Úgy gondolom, hogy ezeket a játékokat érdemes kipróbálni a fiatalabb korosztálynak is, márcsak azért is, mert grafikailag hozzák azt a szintet, amit még el lehet viselni mai szemmel is (sőt, némelyik kifejezetten szép), és érdekes lehet visszatekinteni egy kicsit a múltba, látni hogy milyen fejlődés ment végbe, aminek hála olyan csodák készülhettek, mint a GTA4, vagy a Crysis2. Ezzel a posttal szeretnék Boldog Karácsonyt kívánni minden olvasómnak, jövőre ugyanitt, ha netán olyan részeg lennék januárig, hogy a világomat nem tudom netán nem maradna időm a blogra az év végi őrületben!
A nap Flash-játéka:
Én a tizenegyedik szinten elakadtam, nektek hogy megy?
UPDATE: na jó, hazudtam, addig nem bírtam elvinni, annyira nehéz.
(Na jó, ez már hetekkel ezelőtt megtörtént, csak most jutottam el addig, hogy írjak is róla :)) Azok, akik – hozzám hasonlóan – olyan géppel nyomulnak, amelyben nem pörög másfél gigás memóriával megáldott videokártya (akár több is), továbbá nincs 4-8-16 giga RAM-juk azok bizony két megoldás közül választhatnak: vagy visszavesznek a grafikából (amit ugye senki sem szeret), és spórolnak ezerrel (vagy beletörődnek a „megváltoztathatatlanba”), vagy pedig igyekeznek a maximumot kifacsarni a jelenlegi vasból ilyen-olyan trükkök által. Mondanom sem kell, hogy én a második típusba tartozok, ezért is bukkantam rá jó pár hónappal ezelőtt a Game Booster nevű remek kis segédprogramra, amelyet az IOBit nevű cég fejleszt. Amikor annak idején feltelepítettem a cég egy másik programját (az Advanced System Care nevezetűt, amely ráaádásul ingyenes license-sel került a birtokomba egy akció lévén), akkor kezdtem el használni ezt a tool-t is.
Mire is jó? Ahogy a neve is mutatja, a játékokban elérhető FPS (Frame Per Second, azaz képkocka/másodperc) értéket lehet segítségével kicsit feljebb tornázni azáltal, hogy elindítása után egy kattintással leállíthatunk egy jó adag háttérben futó process-t, amelyekre nincs szükség ilyenkor, csak az erőforrásokat eszik. Ezek megtekintéséhez elég, ha csak a Feladatkezelőben (Ctrl+Shift+Esc) átváltunk a ‘Szolgáltatások’ fülre: lehet döbbenni, hogy mennyi szar (már bocsánat) fut akkor is, ha az ember csak egy Jegyzettömböt indított még csak el. Ezeknek egy részét szépen leállítgatja ez az okosság, majd ha kiléptünk a játékból, akkor egy kattintással visszatölti őket a memóriába.
Ezt eddig is tudta a program, viszont voltak hibái: a kezelőfelület effektíve ronda volt (mondjuk ezt ki nem ejti le), ráadásul a folyamatok is csak komótosan akartak a virtuális enyészeté lenni. Ezen problémákat küszöböli ki a 2.0-s verzió, amely így néz ki:
Mint látható bal oldalt a további opciók, középen felül a játékmódba váltó csúszka (amolyan okostelefon billentyűzár -módra), alatta pedig a fontos információk figyelnek, mint például hogy hány szervízfolyamatot fog leállítani, ha átvált turbómódba. Ezeket persze mi is megadhatjuk, de ha nem tudjuk melyik mire jó, akkor hagyjuk csak alapbeállításon.
Pár szó a bal oldali menüsorról: a Game Drivers menüpont alatt megnézethetjük a programmal, hogy mennyire frissek a játékokhoz szükséges drivereink, sőt ha valamelyik már régi egyből mehetünk is a letöltőoldalára:
A Game Essentials segítségével egy kattintással letölthetjük a TeamSpeak-et, Ventrillo-t, meg a többi (készítők szerint) nélkülözhetetlen programot, amelyeknek megléte kötelező egy igazi kockának.
Ami igazán érdekes újítás volt a 2.0-ban az a Game Box bevezetése. Ez egy olyan kis indítófelület, amelyre ha ráhúzunk egy parancsikont, akkor onnantól kezdve az adott program (jellemzően játék) úgy fog indulni, hogy előtte a gép turbó módba vált. Ez alapvetően egy jópofa kényelmi szolgáltatás, mivel így elkerülhető, hogy úgy kezdjünk el nídforszpídezni, hogy mindenféle háttérfolyamatok futnak a gépen. Valahogy így néz ki:
Még egy nagyon érdekes kép így a végére: ezen a képernyőn lehet megnézni a license adatokat:
Amúgy a program a gyakorlatban is működik, nem csak a placebo-hatás miatt: valóban, érezhetően kevesebbet swappel a vinyóm például Team Fortress 2-zés, vagy Fallout 3-azás közben! Használata javallott, kivéve ha nagyon gyenge, vagy ha nagyon bika géped van. Letölthető innen.
Annyira ledöbbentett ma a Fallout 3, hogy muszáj volt egy demotiválót rittyentenem belőle. Ugye volt olyan kritikus, aki úgy nyilatkozott róla, hogy „ez az Oblivion, csak ebben lehet lőni is”, amellyel arra utalt, hogy a két programot szinte bitre ugyanaz a grafikai motor hajtja, csak éppen az egyik középkori környezetben, a másik pedig az atomháború után 4-500 évvel játszódik. Én is erre a párhuzamra igyekeztem utalni, amikor belecsöppentem ebbe a környezetbe, ami inkább az Oblivionra jellemző a nagy árnyas fáival (igen, ilyen is van, nem csak a végtelen pusztaság, meg a romba dőlt városok):
A screenshotjaim a játékról (többek között amiből ez a kép is készült) itt érhetőek el nagy felbontásban.
Szokták mondani, hogy egy újszülöttnek minden vicc új (kivéve amiket esetleg hallott a hasfalon keresztül eheh), így nem meglepő, hogy én most, a kiadása után jópár évvel írok beszámolót a Counter Strike: Source (röviden szokták CS:S-nak is írni, ami szinte már olyan, mint valami programozási nyelv neve) nevű csodálatos online lövöldéről. Akik már ősidők óta olvasnak (és persze nagyon penge a memóriájuk) tudhatják, hogy a játék előző verziójával (a frappáns CS 1.6-ra keresztelttel) egész hosszú időre nyúlik vissza a kapcsolatom: konkrétan még középiskolás voltam (ezredforduló környéke), amikor társaimmal legalább hetente egyszer betévedtünk az ajkai netcaféba (tudtommal csak egy volt), és súlyos összegeket fizettünk csak azért, hogy egy, esetleg két órán át lőjük egymást LAN-ban. Akkorira tehető a szerelmem a cs_italy, a cs_militia, és a többi remek pálya iránt, na meg persze a játék közben tapasztalható élmények is örökre megmaradtak bennem.
Team! Elpihen!
Aztán persze pár évvel később felpakoltam a saját gépemre is ezt a remekművet, és sok-sok órát áldoztam az életemből arra, hogy csiszoljam a skilljeimet – mondanom sem kell, hogy eredménytelenül. Ráadásul most már valahogy más az egész: ismeretlen tizenévesek ellen, akik nem elég, hogy nagy pofájúak, még el is kenik az enyémet nem annyira szórakoztató az egész, ennek ellenére görcsösen kapaszkodtam minden apró sikerélménybe, mentegettem is le szépen a körök végi ranglistát, amennyiben véletlenül a csapatom élén zártam, ráadásul többet öltem, mint haltam (mondanom sem kell, hogy nem az ilyen képekkel van teli a vinyóm, hanem… de ezt most hagyjuk is).
Ez a dicső(?) múlt, nézzük a jelent: ahogy azt már megénekeltem, a Steam elképesztő leárazásokkal zárta a novembert, így a CS:Source is megvehető volt 24 órán keresztül körülbelül 1000 forintért. Ennyit már nekem is megért a dolog, így befektettem egy példányba, hogy pótoljam a több éves lemaradásomat. Most, hogy megint több órán keresztül szabályosan aláztak a new generation tagjai némileg ambivalens érzésekkel viseltetek a program iránt, amelyről persze a programozói, grafikusai, pályatervezői nem tehetnek. Ugyanis a játék jó, szép, hangulatos, és átgondolt. Persze sok mindent átgondolni nem kellett: az alappályák egy az egyben az 1.6-ból ismerős terepek, csak minden sokkal szebb lett. Ha vesszük a Half Life első, és második részét, akkor talán már elképzelhető a különbség (itt megcsodálható a fejlődés).
Azért mégiscsak jobb ilyen túszokat menteni az öreg Mekk Elekek helyett nem? 🙂
Minden másabb lett, de mégis ugyanaz: a pályákat gyakran csak drótkerítések határolják, amelyeken túl parkolók, tartályok, és egyéb tereptárgyak alkotják a környezetet, ráadásul persze a textúrák is élesebbek, mint az 1.6-ban, a HDR (High Dinamic Range) világításnak hála pedig egész élethűen változnak a fényviszonyok, amikor a felhők egy-egy pillanatra eltakarják a Napot. Persze a Bioshock2-höz, netán Batman Arkham Asylumhoz szokott szemnek már néhol kicsit kopottas lehet az összkép, de persze az előddel összevetve elképesztő a fejlődés. Ha hozzávesszük azt, hogy a Source motorral együtt debütált remek Havok fizikai engine is implementálva lett (amúgy ez a játék volt az első, ami ezt a motort használta, még 2004-ben), akkor nyugodtan számíthatunk pár poénos jelenetre: egy-egy gránátrobbanás után csak úgy röpködnek bátor terrorelhárítóink, a berendezési tárgyakkal egyetemben. Talán pont ennek az új fizikának köszönhetően a gránátdobálással nem vagyok kibékülve: sose azon a röppályán akar repülni, mint amit én szeretnék, de ez gondolom csak átszokás kérdése a régi, jóval primitívebb megoldásról.
A régi és az új CS – a különbséget zongorázni lehetne 🙂
A pályákról néhány szó: bár még csak néhányat láttam, azt kell hogy mondjam, hogy némelyiken – bár jellegét megtartotta a terep – túl sok módosítást eszközöltek. Jó példa erre a de_inferno: jó párszor kaptam oldalról a fejest a CT-k felőli épületben, egész egyszerűen azért, mert nem szoktam meg, hogy onnan is lőhetnek! Az 1.6-os mapekhez képest ez a pálya esett át a legtöbb módosításon (azok közül amit láttam legalábbis), és némelyiknek most nem nagyon tudok örülni. Azért látszik az igyekezet, hogy a szemétparaszt campelőhelyek számát a minimálisra csökkentsék rajta, de nekem még sok időmbe fog telni, mire megszokok minden újítást. A cs_italy (a szívem csücske) szerencsére nem járt ilyen rosszul: alapvetően csak esztétikai tuningon esett át, mint ahogy a de_nuke is.
Ami még tetszett: végre ebben a játékban is van lehetőség gyűjteni az achievement-eket, úgyhogy az ember ösztönözve érzi magát, hogy minél jobb teljesítményt nyújtson (persze ez a motiváció amúgy is adott, elvégre senki nem szeret agyaggalambot játszani). Nekem már van vagy nyolc(!), amelyeknek nagy része persze röhejesen könnyen elérhető, a többit meg úgy sem fogom az életben sem megszerezni, mert nagyon amatőr módon tolom. Amúgy eddig sikeresen vettem az akadályt, és nem kaptam dührohamot egyik meccs alatt sem: volt, hogy 20 halálomra kemény nulla killem esett, mégis csak rohangásztam tovább a pályán, mint a mérgezett egér, mivel kinőttem már abból a korból, hogy az alapján érezzem magam jól, vagy rosszul, hogy mennyire tudok egy játékban teljesíteni. Én az élet című eresztésben igyekszek remekelni, több-kevesebb sikerrel, és engem már az a tudat is sikerérzettel tölt el, hogy nagyjából rendezett körülményeket sikerült magamnak, és a családomnak teremteni, nincs szükségem arra, hogy egy idióta FPS-ben is én legyek a császár (azért nemtom figyelitek-e milyen korrekt kis ideológiát rittyentettem aköré, hogy miért nem érdekel, hogy szar vagyok :)). Nekem ez a játék ezer forintomba került, ehhez mérten is kezelem a benne való sikertelenségemet (ami akár még változhat is, csak a megfelelő ellenfelet kell megtalálni, nem ilyen profikat, mint ma is, hogy füstfelhőben, ugrás közben leszedett az arc WP-vel… mondjuk az se kizárt, hogy aimbot-ozott :)).
Na igen, a gyilkosodról itt is lehet képet lopni, mint a TF2-ben
Kapcsolódó téma a szervereken játszó arcok összetétele. Team Fortress 2-s, és eme röpke CS:S-os pályafutásom után a következő archetípusokat tudom megkülönböztetni:
A vezér altípusa a
Ezekkel akadtam össze eddig, de gondolom vannak még alfajok 🙂 Mindenesetre a csések között sok a különösen tapasztalt, profi játékos, ergo nagyobb a koncentrációja a lazaarcoknak – sajnos. Persze aki igazán profi az már nem vág fel a tudásával, de ez egy másik történet…
Alapvetően nem bántam meg az érte kicsengetett hatalmas összeget, az 1.6-hoz képest valóban hatalmas előrelépés ezzel játszani, bár a fejlődéssel együtt eltűnt az a Half Life 1 hangulat a játékból, ami a textúráknak, és az esetlen karaktereknek volt köszönhető, viszont kaptunk helyette Half Life 2 feelinget. Szokni kell, de nekem tetszik. (Ezek után már csak azoknak a véleményére lennék kíváncsi, akik szerint az 1.6 az isten. Mire hivatkozva mondhatják vajon?)
Tegnap reggel újra megkísértett ez a drága Fallout 3: annak ellenére, hogy már van neki új része is (amely a New Vegas névre hallgat, és állítólag a bugokat leszámítva zseniális), én mégis erre kaptam újra kedvet, miután mit sem sejtve belepillantottam a régóta online figyelő screenshot-galériámba (megtekintéséhez erre tessék fáradni). Miután újra elkapott a játékból áradó eszetlenül addiktív hangulat már semmi nem menthetett meg attól, hogy újra felvegyem a sztoriszálat, amit még valamikor nyár elején ejtettem el – úgy rémlik, hogy csömöröm lett a posztapokaliptikus vidámkodás enyhén tömény dózisától, és egyszer csak nem volt kedvem újra elindítani. Most, hogy már a Batman – Arkham Asylum-ot is végigtoltam (figyel is egy félkész post róla a WordPress adatbázisának legmélyén) semmi sem állhatott az utamba (a Minecraftot leszámítva persze), hogy újra belevessem magam a Wasteland által kínált élményekbe.
Mondjuk amikor másfél órán belül háromszor fagyott kőkeményre, akkor már kezdtem elveszteni a motivációmat vele kapcsolatban, úgyhogy keserűségemben a netre fanyalodtam helyette (aminek szabad felhasználása mostanában egyre ritkábban adatik meg, annyi a meló), és – minő véletlen! – pont egy Fallout-tal kapcsolatos képgyűjtemény akadt az utamba.
Azt eddig is tudtuk, hogy a Bethesda marketingesei is hasonlóan zseniális promóciókkal képesek előállni, mint a Valve-es arcok (lásd itt például) – erre a legjobb példa talán ez a trailer:
(A New Vegasé meg sem közelíti szerintem, akit érdekel itt megnézheti.)
Amire viszont most bukkantam az új volt a számomra, ugyanis ezek az állatok csináltak egy jópofa kézikönyvet, amelyben hosszasan taglalják, hogy mire kell odafigyelni, ha pár száz évvel a nukleáris háború után kimerészkednénk a felszínre. A cucc megvalósítása, stílusa remekbe szabott, tényleg olyan, mintha valami ötvenes évekbeli oktatóanyag lenne. Néhány kedvenc lapom következzék belőle alant:
Kapásból kapunk néhány hasznos tanácsot, és megnyugtató tényt:
Szóval … azt tervezed, hogy kimerészkedsz a felszínre
Mint felelősségteljes amerikai állampolgárok kérünk, hogy maradj a föld alatt biztonságban az óvóhelyen, amíg meg nem kapod a jelet, hogy a felszín biztonságos. Semmi szükség a türelmetlenkedésre. A hatóságok kapcsolatba fognak lépni a Felvigyázóddal mihelyst biztonsággal elhagyható lesz a bunker.
Másrészt – és ez a fontos része a dolognak – ha elhagyod a menedéket van egy hajszálnyi esély arra, hogy életben maradsz. Fél mérföldnél nagyobb távolságban csak tízből egy éli túl a megpróbáltatásokat. A többiek rémisztő, elmondhatatlan kínok között halnak meg.
Ha mindezek ellenére úgy döntöttél, hogy vakmerően elhagyod a biztonságot, amit a Vault-Tec teremtett neked, mindenképpen olvasd végig ezt az útmutatót. Ha néhányszor átfutod egészen biztosak vagyunk abban, hogy te is rájössz: föld alatt maradni a legjobb döntés.
Aztán kapunk néhány tippet arra is, hogy mi a teendő, ha a földalatti lét után először látjuk meg a napfényt:
Ha nincs nálad napszemüveg, akkor a mutató- és hüvelykujjaidat egymásnak szorítva tartsd a tenyeredet a szemöldököd fölé vízszintesen, így megvédheted magad a legveszélyesebb sugaraktól.
* Tartsd észben, hogy ez nem a leghatékonyabb módja a szem védelmének, és nem biztos, hogy megvéd a látássérüléstől!
Tartalmaz egy kis útmutatót azzal kapcsolatban is, hogy melyik napszakban milyen távolságra közelítsük meg a nálunk másfél méterrel magasabb, és 200 kilóval nehezebb szupermutánsokat:
A kiadvány segít a táplálékválasztásban is:
A gusztustalan igazság
Döntsd el, hogy mi szolgáljon táplálékforrásul
Talán már hallottál pletykákat arról, hogy a Wasteland rónáin nem lehet biztonsággal elfogyasztható ételt, italt találni. Ez marhaság. A tudomány bebizonyította, hogy igenis lehet friss ételt, és tiszta vizet előállítani ilyen körülmények között is. Ennek ellenére minden bizonnyal lesz olyan helyzet, amikor kénytelen leszel olyan sugárfertőzött ételt fogyasztani, mint amilyen egy kétfejű Brahmin nyers húsa. És bizony lesz olyan sötét pillanatod is, amikor már más eshetőséged nem maradt, minthogy szégyenszemre a saját fajtád egyik tagját kell majd megenned.
További jótanácsok ezen a linken érhetőek el. Javaslatom a következő: tessék kinyomtatni az összes lapot, és elrakni őket valami biztonságos helyre (mondjuk a Fogarasi Árpi atombunkerje Kocsordon pont megfelel a célnak), ha ledobnak ide is egy bombát még jól fog jönni! 🙂
