Tegnap annak ellenére elkapott a kockaláz, hogy még egy új alkatrészt se tudtam működésre bírni, és a gépemen már hónapok óta figyelő programok álltak csak a rendelkezésemre. Rengeteg játék fel van telepítve már jó rég óta, van közöttük olyan (pl Wolfenstein Enemy Territory) amit még csak ki se próbáltam, és tegnap ezek közül válogattam kicsit. Amúgy vicces, hogy pont most tör rám a nosztalgiázhatnék (lásd lejjebb), amikor a küszöbön áll a négymagos proci, meg a 2 giga CL7-es (=gyors) DDR3-as RAM beüzemelése, mivel a 80-as 90-es években készült játékokkal való szórakozáshoz bőven elég a jelenlegi gépem is 🙂

Azzal kezdődött az egész, hogy – még melóban – utánanéztem annak, hogy milyen mesterfogások léteznek az OpenTTD-hez, amelyek segítségével megoldható az, hogy mondjuk 3-4 vonat használjon egy vasútállomást úgy, hogy nem rongyolnak egymásba/nem tévednek el. Ebben a remake-ben ugyanis – ellentétben az eredeti 94-es változattal – már válogathatunk vagy 10 féle szemafor fényjelző, és jelzőlámpa között, amelyek működését meg kéne érteni, mivel nélkülük lehetetlen egy jól kinéző, és működőképes vasúti csomópont kiépítése. Félő, hogy soha nem fogok eljutni arra a szintre agyilag, hogy megértsem mondjuk ennek a működését:

Ennek a megoldásnak a becsületes neve Advanced 10 bay station, de a pontos működésére nekem szerintem egy élet is kevés lenne, hogy rájöjjek. Sebaj, annak ellenére, hogy kicsit le lett törve a szarvam azért felugrottam egy szerverre multizni kicsit őkelmével, ahol újfent rá kellett döbbennem, hogy bizony vannak nálam sokkal profibbak is, akik zsigerből lepakolnak egy 15-20 vágányos vasútállomást úgy, hogy a vonatok mindig tudják, hogy melyik peron szabad, meg hasonlók. Én konkrétan egy olyat próbáltam összehozni, hogy két peronos állomásra egyik oldalról kettő, a másik oldalról pedig egy vonat álljon be, de a vége az lett, hogy évvégi mérleg után feljött a kis ablak, hogy „Vonat4 múlt évi profitja: -345670 Ft” (utána jött a Vonat6-7-ről is ilyen jelentés), mivel a csodálatos pályaszerkezetemnek köszönhetően az érintett mozdonyok egymással szemeztek egész évben a szemafor fényjelzőnél 😀 Kész művészet megtanulni a sokfajta szignált/fényjelzőt kezelni, és elsajátítani a különféle elágazásokat! Ennek ellenére ha van kedve valakinek, akkor állok elébe egy jó kis multiplayer-partynak, csak szóljatok, hogy csináljak szervert!

Néhány óra után meguntam ezt is (végülis nagyobb élmény lenne ilyeneket alkotni, mint a fenti képen mint összekötögetni egy állomást egy nyersanyag-lelőhellyel, aztán gyártani rá egy vonatot), így körülnéztem a gépemen kicsit. Talán a legtalálóbb kifejezés a partícióimra a „burjánzó őskáosz”, de nagy nehezen sikerült rábukkannom a SNES-emulátorom mappájára (meg a benne figyelő több száz játékra). Azért támadt kedvem hozzá, mivel hétvégén – szokásomhoz híven – ezeréves 576KByte-okat olvasgattam, és találtam néhány gyöngyszemet, amit ki szerettem volna próbálni. Érdekes dolog a technikai fejlődés: 15 éve jó pénzt elkértek egy SNES/MegaDrive-ért, most meg ingyé’ zúzhatod le a netről bármelyik játékot, amelyek fejlesztésébe anno esetleg rengeteg pénzt és időt öltek bele, és programozók dolgoztak rajta főállásban! Ez alapvetően egy remek dolog, és ha az ember kicsit is érzékeny a retro-hangulat varázsára (és nem vár el túlzottan bonyolult játékmenetet), akkor egész szórakoztatónak tarthatja ezeket a kilencvenes évek-beli gyöngyszemeket (mint amilyen a TTD is, multiplayer ide vagy oda). Még egy érv az emulátorozás mellett: akad néhány játékstílus, amely azóta egész egyszerűen kihalt a játékiparból (akár a PC-s, akár a konzolos vonatkozását nézzük), és – nekem – nagyon hiányoznak: ilyen például a „mész jobbra és ütsz”-stílusú hack&slash beat’em up-ok. Tegnap én a Final Fight3-mal ökörködtem egy fél órát, de vannak híresebb programok is a kategóriában, elég ha a Cadillacs&Dinosaurs-ot, a Golden Axe-ot, vagy a Double Dragon-t említem. Íme néhány screenshot azoknak, akik még így se tudják miről beszélek:

Imádom ezt a stílust, bár tény, hogy fél-egy óránál tovább nem tud lekötni 🙂 Épp ezért némi bohóckodás után visszatértem a régi nagy kedvencemhez, az Urban Terror-hoz, ami azért jó, mert nem igényel túl sok agymunkát (reflexeket annál inkább), élvezetes, van szociális aspektusa is (gyógyítgatni egymást, megköszönni, ha valaki visszahoz az élők közé, stb.), jók a pályák (imádom a városi harcot a szűk sikátorokkal, meg a tetőről sniperolással), sőt ha jó napom van össze tudok hozni kör végére akár egy ilyen statot is benne:

Jó tudom, sokszor haltam, de ez régóta problémám az online FPS-ekben: hiába aratok Halál módjára, ha közben minden fragemre esik egy bekapott fejes 😀 Ezen még csiszolnom kell, de tegnap kifejezetten elégedett voltam a teljesítményemmel.

Az eddigiekből szerintem két dolog vonható le következtetésként:

1. szeretek játszani, csak néha nehéz rávennem magam arra, hogy ráklattyintsak az exére
2. ha egész délután olyan életet élek, mint egy átlagos (értsd: nem blogger) csávó (értsd: játszok, South Parkot nézek, netezek stb.), akkor egész egyszerűen nem marad időm postot írni – tegnap is éjjel fél1-kor léptem ki az UT-ből, de csak azért mert felcseszték az agyam, nem azért mert álmos voltam. Komoly félelmem, hogy el fogom hanyagolni a blogot, ha majd beüzemelem az új masinát, mivel ismerem magam annyira, hogy – önkontroll híján – folyamatosan tolni fogok valami játékot ahelyett, hogy a netet bújnám valami megírandó téma után… ezt azért igyekszem majd elkerülni, de mindenesetre azt azért biztosra veszem, hogy meg fognak szaporodni a játéktesztek az oldalon 🙂

(Technikai infó: ez a post még valamikor tavaly nyáron íródott egy azóta már megszűnt tárhelyre. Persze backup nem volt (minek is az), így egy csomó arra a tárhelyre feltöltött írást elnyelt az IFLY (Internet Fekete Lyukja), többek között ezt is. Ma viszont újra felvetette a víz (képzavar tudom) az immortal-net-es domain elfeledett RSS-feedje segítségével, így végre leközölhetem újra! Köszi érte S@ti!)

Ha máshol nem is, akkor a monitoron mindenképpen. A most bemutatott Trine című játék szerelem volt első látásra. Mindazonáltal, hogy nem voltam soha nagy rajongója a fantasy vonalnak (bár a Gyűrűk Urát kétszer is ki kellett olvasnom, annyira jó volt), ez a cucc mégis megragadta a figyelmemet. Elég volt néhány képet szemügyre venni a Gamestarban ahhoz, hogy lássam, hogy ez a játék jó, bár ezzel az egyszerű kis jelzővel nem tudom eléggé kifejezni amit gondolok róla. Talán azzal tudnám a legjobban jellemezni, hogy ha valaki kételkedne abban, hogy egy videojáték (de gyűlölöm ezt a szót) lehet művészi, akkor ezt dugnám az orra alá egy “ez neked nem költészet, köcsög?!” felkiáltással 🙂

A játék amúgy alapjait tekintve egy snassz kis platformjáték, tehát nagyon távoli rokonságban van mondjuk a Super Marioval, bár a hasonlóság tényleg csak akkor tűnik elő a két drusza között, ha a játékmenetet nagyon leegyszerűsítve szemléljük. Kezdjük a különbségek felsorolását azzal, hogy itt kapásból három karaktert irányíthatunk, személy szerint egy tolvajlányt, egy varázslót (aki mellesleg egy nőcsábász, bár ez a játék alatt nem lesz túl hangsúlyos jellemvonása), és egy lovagot. Közöttük bármikor válthatunk, tehát egy villanás alatt átalakulhatunk törékeny íjászból mindenkit hatalmas karddal szétdisztrojoló lovaggá. Ahogy ez már sejthető, mindegyik karakter másban jeleskedik: a tolvajlány íjjal lődöz, és csáklyával lengedez ide-oda, a varázsló tárgyakat (konkrétan ládákat, és pallókat) tud teremteni, illetve tárgyakat tud lebegtetni, húzni-vonni az varázstudománya segítségével, a lovag meg “csak” osztja a nagy csapásokat, illetve a pajzsával képes blokkolni a támadásokat. Talán ő a legkevesebb funckióval bíró figuránk, de azért gyakran fogjuk használni őt is, mivel a ránk törő csontvázhadseregek leküzdésében azért el fog kélni a nyers izomerő is 🙂 Eddig a szükséges tényanyag, most nézzük meg, hogy mi is lesz a játékban a feladatunk. Hm, voltaképpen annyi, hogy menni kell jobbra, mint minden hasonló platform ugrabugrában, de elég megnézni az alant elterülő videót, hogy lássuk: azért itt nem fog ártani kicsit gondolkodni se, mivel a készítők rengeteg fizikai feladványt építettek be a leküzdendő pályákba. Ezek nagy része azért nem okoz komoly fejtörést, inkább az fog káromkodásra késztetni, amikor huszadszorra esel le egy libikókáról pl., mert egész egyszerűen béna vagy hozzá, hiába tudod a megoldást. Ezek a kis szivatások szerencsére nem csapnak át sz*patásba (bár az utolsó pályáról már olvastam érdekes dolgokat), úgyhogy az ember nem akarja az első húsz próba után se egy laza uninstallal megkínálni az alkalmazást.

Ehhez hozzájárul az is, hogy ez a játék egészen egyszerűen gyönyörű. A pályák művésziek, nincs két egyforma tereptárgy, és az egész egy olyan egységes egészet alkot, amilyet már nagyon régen nem láttam. Az egész képi világból árad a hangulat, amelyet a remek fény-árnyék hatásokkal, és olyan effektusokkal fokoztak, hogy néha a kép előterében is elsuhan egy-egy inda, vagy vastagabb fatörzs. Ez jót tett a 3D-s érzetnek is, amely amúgy is kifogástalan, remekül oldottál meg a készítők, hogy egy alapvetően egy síkban játszódó játéknál szinte észre se vegyük, hogy igazából nem mehetünk arra, amerre a kedvünk tartja.

Ami még hatalmasat dob a beleélés-faktoron az a játék zenéje. Bő egy órányi készült hozzá, és egy Ari Pulkkinen nevű, rendkívül tehetséges finn (nem is mondtam, az egész játékot finnek követték el) zeneszerző munkáját dícsérik. Mindegyik stimmel az adott pálya hangulatához, és önmagukban is hallgathatóak. Most, hogy ezt írom is épp az szól, és nem bírom megállni, hogy ne osszam meg veletek a kedvencemet közülük:

Letölthető innen (délután meggyógyítom a linket) (jobb klikk -> cél/hivatkozás mentése más néven)!

Talán ez a legszebb dallam, amit játékban hallottam, még a World of Goo volt az, ami ekkora hatással tudott rám lenni zeneileg (amelynek zenéje letölthető ingyen itt).

Ennyi dícsérő szó után csak annyi maradt hátra, hogy összefoglaljam a játék esszenciáját: gyönyörű fantasy-környezetben óriásgombákon ugrálós fizikai feladványokat megoldós platformcucc iszonyatosan hangulatos zenékkel, és újszerű játékmenettel. Akit esetleg meggyőztem arról, hogy ha nem próbálja ki, akkor kihagy valamit az életéből (neem, dehogyis volt ez a célom 🙂 ), annak ajánlom kezdetnek a cucc demóját (próbaverzióját), ami letölthető innen.

… énekli Pulpul, a Ska-P nevű – meglehetősen jó – rockzenekar énekese ebben a számban, és valahogy nekem is ez jutott eszembe, amikor megláttam a ‘Tovább’ után kipróbálható játékot. Valahogy így képzelem el a poklot: leültetnek, hogy az idők végezetéig (=Duke Nukem Forever megjelenési dátuma) ezzel játsszak:

Tovább »

1994… bizony, akárhogy is számolom idestova 16 éve(!) dobta ki a Microprose (nem keverendő a Microsoft-tal) Chris Sawyer (nem keverendő Tom Sawyer-rel) zseniális játékát, amely jelen postom tárgyául szolgál. A címe Transport Tycoon volt, majd – a nagy sikerre való tekintettel – a kiadás után egy évvel kijött a tunningolt verziója is, a Deluxe, amely néhány plusz funkcióval, lehetőséggel bővítette az eredeti játékot. Ezekben az időkben a játékfüggő fiatalság bizony még nagy erőkkel nyüstölte a Commodore cég Amiga-it, sőt – Magyarország elmaradottságából adódóan – nem volt ritka a jó öreg hatvannégyes se a háztartásokban. Az igazán burzsujok viszont már 386-osokon tolták a Doom-ot, meg a Heretic-et, és eme kiválasztott réteg találkozhatott először ezzel a csodával is.

A játék alapötlete, és célja pofon egyszerű: építs ki minél jobban menő szállítmányozó-céget, nyomd le a konkurrens vállalatokat, és fejlődj a korral. A szent cél (=extraprofit) érdekében hajókat, autóbuszokat, teherautókat, repülőket, és vonatokat vethettünk be, amelyek – miután beprogramoztuk a követendő útvonalat – már maguktól járták az útjukat, és termelték (jó esetben) a bevételt. Persze idővel az amortizációnak „hála” drága eszközeink kezdték bemondani az unalmast, ilyenkor kellett dönteni: fenntartjuk az egyre nagyobb veszteséget termelő, egyre sűrűbben lerobbanó gépparkot, vagy súlyos összegekért új mozdonyokat/buszokat/stb.-ket vásárolunk. Az alapjáték sima, kontinentális éghajlatú pályáin volt lehetőség pl. szenet szállítani a bányából az erőműbe, de ha úri ízlésünk úgy tartotta akkor felcsaphattunk olajtanker-flotta tulajdonosnak is. A lehetőségek – sablonduma, de igaz – effektíve határtalanok voltak a játék során, mivel megtehettük azt is, hogy előre gyártott térképek helyett generáltattunk a géppel egy terepet, amelyen minden alkalommal új kihívások vártak. A játék időszámítása 1950-től a jövőig terjedt, aminek köszönhetően átélhettük azt, hogy milyen érzés lecserélni a kezdeti gőzmozdonyainkat dízel- majd elektromos hajtásúakra, sőt a játék végén már nyergesvasút is üzembe állíthatóvá vált.

Hiába az időközben eltelt rengeteg idő úgy látszik, hogy a Transport Tycoon kortalan klasszikus. Azt, hogy nem merült feledésbe sokban köszönheti néhány fanatikus kocka rajongójának, akik 2003-ban nekiálltak leprogramozni belőle egy nyílt forráskódú, szabadon bővíthető/alakítható, ráadásul multiplatform (Win, Linux, BSD, Solaris, de létezik belőle nem hivatalos Nintendo DS, Pocket PC, sőt PSP verzió is többek között) változatot. Ez lett – eleinte – a TTDPatch, majd később a Open Transport Tycoon. Postom örömteli apropója az, hogy április elsején megjelent a játék 1.0-s verziója, amely – elődjeihez hasonlóan – rengeteg újítással büszkélkedhet a klasszikus kilencvenes évek derekán készült őséhez képest, amelyeket még felsorolni is nehéz (a teljes lista magyarul itt érhető el), de a kulcsfontosságú fejlesztésekről én is írok pár sort:

• sokkal nagyobb térképek
• modern multiplayer-lehetőség (helyi hálóban, vagy neten)
• kényelmes, és praktikus online letöltőrendszer (főmenüből elérhető, segítségével új pályákat, modelleket, AI-ket, stb. lehet lehúzni)
• NewGRF támogatás: használatával új grafikákat használhatunk a játékban, szóval ha nem tetszik a sín, a víz esetleg a járművek, akkor ezekkel a file-okkal segíthetünk rajta.

Pillanatkép a szerverválasztó képernyőről

Végezetül egy kis install-segítség: feltelepítés után még nem lehet kapásból indítani az exéjét, mivel az eredeti játék jogvédelem alatt áll (ez igaz nemcsak az egészére, hanem az olyan alkotórészeire is, mint pl. a grafikai file-jai), ezért a készítők kénytelenek voltak saját maguk legyártani a szükséges grafikai file-okat. Ezek rendre a következők: OpenGFX, OpenSFX és OpenMSX. Ezekre mindenképpen szükség van a futtatásához (vagy használhatóak az eredeti grafikai file-jai is, de én nem találtam sehol a vinyómon ezt az őskövületet)! Miután letöltődtek a zip-ből ki kell tömöríteni a mappákat a …C:\Documents and Settings\<név>\Dokumentumok\OpenTTD\content_download\data\ könyvtárba (ez persze máshogy néz ki Vista/Win7 alatt: ott C:\Users\<név>\Dokumentumok\OpenTTD\content_download\data a keresendő), majd indítható is a játék.

Javaslom, hogy a némileg oldskool grafika ellenére (vagy épp’ azért) tegyetek egy próbát vele! Magyar nyelven is elérhető, ingyenes, és hosszú távú szórakozást nyújt, ráadásul jobban leköt, mint némelyik modern grafikai csoda!

Letöltés, hivatalos oldal ezen a linken.

UPDATE:

minekután megpróbáltam helytállni egy multiplayer meccsen, és szomorúan konstatáltam, hogy ezek bizony állatok (ilyeneket hoznak össze, míg én örülök, ha össze tudok kötni két vasútállomást) úgy döntöttem, hogy kicsit utánanézek a profi vasút- és egyéb vonal tervezés rejtelmeinek. Fáradozásaimat (értsd: Google-ezés) siker koronázta: ezen a Wiki-oldalon megtalálhattok mindent, ami igazán profi OTTD-játékossá tehet titeket – bár csak angolul, de legalább képekkel illusztrálva!

Alig vártam, hogy végre visszaérjek az albérletbe, és nekiállhassak az új gép beüzemelésével kapcsolatos előkészületeknek. Hétvégén már mindent átrágtam alaposan: fizu lesz hét végén (kiderült, hogy akár már holnap is megkaphatom), beváltom az euro-t, amit nem költöttem el Németországban, kell a hely a vinyón, ha meglesz az új gép, azt is kell valahogy csinálnom, ja és nem ártana a rendelést is még időben leadni az alkatrészekre… A gépbővítés lázában égek 🙂

Komolyan félek attól, hogy úgy rá fogok kattanni a masinára, amire tizennégy éves korom óta nem volt precedens (akkor kaptam ugyanis Ricsi barátomtól ajándékba(!) egy 486-ost), és konkrétan nem fogok tudni aludni ettől az ördögi gépezettől 🙂 Próbálok mértékletes lenni, egyszerre csak 2 játékot feltelepíteni, és azokat nyüstölni (ezzel megadva az esélyt arra, hogy megunjam őket, és akkor talán végre lesz egy kis nyugtom), listákat, prioritásokat állítok fel, hogy mivel kell feltétlenül eltöltenem néhány órát. A választék meglehetősen tág volt, mivel az utóbbi 7-8 év játékterméséből szemezgethettem (tk. ezeknek csak töredéke futott el az eddigi vasamon), és – bár kipróbálni csak keveset, és kevés ideig volt lehetőségem, pl. egyszer GTA4-ezhettem egy órát Tamás barátomnál – de meglehetősen jó szaglással vagyok megáldva minőségi game-k terén, így nem volt nehéz a döntés még így, tapasztalat nélkül sem. Következzék a tízes lista, amelyeket feltett szándékom végigtolni, vagy akár csak kipróbálni (már ha nem annyira jók, amennyire gondoltam, és félúton megunom őket):

10. Mirror’s Edge: már régebben lelkendeztem róla, de pár szóban összefoglalom megint: bár rövid, viszonylag könnyen megunható stuff, ráadásul kevés színnel operál mégis felkerült a listára, mivel nagyon nagy feeling lehet belebújni a futárcsaj bőrébe, és a nyári forróságban izzó tetőkön ugrálva parkour-ködni miközben golyók fütyülnek a fejed mellett. Van neki igencsak jófajta főcímzenéje is (a telefonomon fent is volt jópár hétig), az alábbi videót is ez festi alá:

9. Borderlands: ezt csak pár röpke pillanatig volt szerencsém „élőben” is látni, de jó benyomást tett rám a rajzos grafika (fillezett vektor – powa, á’la XIII), az egész egyedi szereplők, a szépen kivitelezett harcjelenetek, és a lepusztult kicsit Fallout-ot idéző világ, amelyben játszódik. Tipikusan az a játék, amit alig ismerek (mégcsak nem is nagyon olvastam róla), de a szimatom azt súgja, hogy nem fogok úgy járni, mint Arany János éji bogara (gyk: koppanni), ha teszek vele egy próbát. Videó is van, prezentálja a feelinget:

8. Halo 2: az első részét imádtam, hihetetlen hangulata volt annak, ahogy Master Chief bőrébe bújva robbantgattad a kis grunt-okat (akik alkalomadtán visítva menekültek előlünk, miközben a fegyvereiket a fejük felett lóbálták – haláli fazonok), vezetted a szanaszét parkoló dzsipeket (esetleg tankokat, és egyéb járműveket) mindezt megkínálva egy sajátos hangulattal, amit az olyan zseniális mellékszereplők teremtettek meg, mint a gömbszerű, állandóan (asszem női hangon) magyarázó robot. A második részről csak jót hallottam – kivéve, hogy bizonyos üzleti megfontolásoktól vezérelve csak DirectX10-en hajlandó elindulni, de most már ez az akadály is elhárult 🙂

Videó róla (hm, elég harmatos ez a grafika… sebaj, ha kárpótolja a hangulata, akkor nem fog érdekelni):

7. Bioshock 2: erről már szintén értekeztem nem is olyan régen, úgyhogy most csak tőszavakban: (megint ismétlem magam, de ez tényleg fontos) hangulat, klausztrofóbia, eszméletlen látványvilág (= gyönyörűen csobogó, hullámzó, hömpölygő víz mindenütt), és jó sztori. Ja, a hangulatát említettem már? 🙂 Videót nem rakok, van a belinkelt postnál már egy jól sikerült darab.

6. Crysis + Warhead: tipikus szilikongyerek játéknak tűnik (értsd: semmi történet, míves párbeszédek, esetleg művészi beütés, csak tömény erőszak, GI Joe-skodás, és mocskosul szép grafika), de már csak kíváncsiságból is meg akarom nézni, hogy mit produkál majd a vasamon ez a program, amit hosszú ideig mumusként emlegettek mondván nincs olyan konfig amin röccenésmentesen futna full grafikán (legalábbis a vége, ami állítólag igencsak szereti 24 alá vinni azt a fránya képkocka/másopercet). A Warhead-et is hozzácsaptam, mivel ez a hivatalos kiegészítője, amit ráadásul magyarok követtek el, szóval kíváncsi vagyok, mit követtek el ezek az arcok. Ez a trailer pontosan az elején említett szilikongyerekes játékmenetbe enged bepillantást:

5. TeamFortress 2: ez a játék nagyon jó, bár nem feltétlenül „miatta” adtam a fejem gépfejlesztésre (tudniillik eldöcög egy régebbi vason is, és nem kér enni) mégis majd csak most fogom kipróbálni, mert az a halálom, ha szaggat egy játék multiban (mivel nem elég a gépem hozzá), és azért kapom a fejest, mert nem volt időm két képfrissítés között fedezékbe vonulni. Bővebben nem vesézném most ki, mivel – nahát – erről is írtam pár hete.

4. Far Cry2: az első része a szívem csücske volt anno a sokak által szidott szörnyek ellenére is, amelyek vandál vizigót-hordaként rombolták porrá a feltűnésükig hellyel-közzel maradéktalan realitás-érzetet. Eme malőr ellenére egyöntetű „aztakurva!” volt a reakciónk a srácokkal, amikor először kecmeregtünk ki a barlangból a napfényre a játék elején. A második rész rátett egy lapáttal: ugyan a karibi szigetvilágot (sajnos) lecserélték Afrikára, így kristálytiszta vízű lagúnák helyett a dzsungelben kell bandáznunk, de olyan vizuális orgazmus közepette, hogy én még ilyet nem láttam. Sztori, meg hasonlók tekintetében nem tudok nyilatkozni (feltételezem, hogy nem túl erős ez az aspektusa), de mindenképpen végig fogom tolni, márcsak azért is mert világ életemben ki akartam próbálni, hogy milyen érzés egy szál csavarhúzóval megszerelni egy halálán levő autót 🙂

3. STALKER Clear Sky, Call of Pripyat: megint egy folytatás (pontosabban kettő), amelyeknek első része annyira eltalált darab volt, hogy tutira veszem, hogy a fejlesztőgárda ezeket se cseszte el. A mai napig emlékszek azokra az estékre, amikor a Zónában kóboroltam, felettem haragosan morajlott az ég, a távolban villámok cikáztak, és én poroszkáltam az elhagyott országúton a pusztaság közepén kezemben felhúzott gépfegyverrel, készen arra, hogy megvédjem magam a sugárzástól elmutálódott kutyák csordáitól. Nnnna, már megint előjön a kedvenc vesszőparipám: a hangulat. Ha ezt sikerült reprezentálni (neadjisten továbbfejleszteni) a folytatásokban, akkor már elégedett leszek. A brilliáns grafikát, a sok csilli-villi effektet már nem is említem: persze, jó hogy szép a játék, de a STALKER-t én soha nem a grafikájáért szerettem.

2. Fallout 3: ifjú titán korom kedvenc játékai közé tartozott a Fallout-univerzum első két része. Talán nem is tudok más RPG-t mondani, ami ennyire megfogott (nem, még a Diablo sem), mint ez a két zseniális remekmű! Az atomháború utáni posztapokaliptikus milliő, az ötletes küldetések, a társaink (mint Dogmeat, a kutyánk, akit elvesztettem egy misszió során, de nem töltöttem vissza az állást – ez volt az ő végzete, nem akartam csalással visszahozni az élők sorába), a véres tűzharcok (minigun kontra útonálló… na az nem szép látvány), a sok fejleszthető tulajdonság, a karakterlapon az ötletes figurák, és maga a sztori ami egybefogta a játékot mind-mind zseniális volt, és megismételhetetlen. A harmadik rész immáron teljes 3D-ben próbál a félig felülnézeti (izometrikus) elődök nyomdokaiba lépni, és ahogy elnéztem (mert bizony ezt képes voltam felrakni a jelenlegi gépemre, bár nem volt benne köszönet) ez hellyel-közzel sikerült is neki. Megintcsak egy éjszakai kalandozás ugrik be a játékból, miközben a romok között haladtam, a fejem felett világító Hold megpróbálta valamelyest megvilágítani a tájat, és a PipBoy-omból (a játékban használt PDA-fajta) andalító negyvenes évek-beli amerikai big band muzsika szűrődött ki. Csakazért se írom le, hogy ez a játék milyen szempontból domborít nagyot, legalábbis szerintem 🙂 Van nekijje egy jó elborult trailere is, érdemes megnézni:

Végül, de nem utolsó (sőt: első)sorban következzék a győztes, amelyet hosszas töprengés után hagytam csak a helyén (a Fallout3 erős ellenfele volt, legszívesebben holtversenyt hirdetnék közöttük):

1. GTA 4: a játék, aminek mindegyik elődjével játszottam (és sokat közülük végig is vittem): a GTA. Ez a három betű jelenti számomra a minőségi szórakoztatást (tudom, szar nekem), és a felhőtlen mókát, kacagást. Az összes közül a Vice City maradt az örök szerelem (pár hónapja már megírtam miért), de Rico-nak (a negyedik rész főhősének) minden esélye megvan, hogy végre letaszítsa trónjáról Tommy-t, a hawaii-inges macsót. A hihetetlen munkával, és műgonddal megalkotott élő, lélegző város, a csodálatos törés- és fizikai modell, a rengeteg lehetőség, és küldetés mind-mind egy csodálatos játékot körvonalaznak, amit hónapokig lehet nyúzni úgy, hogy nem unod meg (pláne, hogy olyan multija van, amilyet még nem pipáltam). Tudom, hogy optimizálatlan („nincs benne élsimítás”, hogy Tamás barátomat idézzem), indokolatlan a gépigénye (mondjuk ez engem nem nagyon fog érinteni :D), meg hasonlók, de ez mégiscsak GTA, és nem is akármilyen – igazi gyémánt. Videó róla:

Bár úgy volt, hogy ma már nem fogok írni ide (tudniillik enyhén foson vagyok már megint a kialvatlanságtól), de mégiscsak muszáj vagyok, mivel – belepillantva a blog látogatottsági statjaiba – érdekes dolgot fedeztem fel:

(Mivel alapvetően jó arc vagyok, ezért kipixeleztem az IP-címeket, márcsak azért is, mert nem csak jelen témánkhoz kapcsolódóan szerepelnek látogatók a listában). Kicsit furcsa volt, hogy hirtelenjében ugyanarról az oldalról jött sok-sok vendég, így izibe’ rá is kattintottam a linkre… és láss csodát, a blogomon még januárban közzétett leírásra mutatott a hivatkozás, amelyben az Eufloria nevű (nem mellesleg tényleg zseniális) játékot elemezgettem. Ami miatt érdekes a szitu az az, hogy egy úgynevezett anonimizáló-oldalon keresztül érkeztek a látogatók. Ennek az egésznek az a lényege, hogy ne lehessen a statisztikákban, log-okban látni, hogy mi a forrásoldal címe, így az valamelyest rejtve maradhat pl. a hatóságok elől. Jelen esetben is erről lehet szó: nem látom a konkrét weblapcímet, mindössze ezt a sjmp.eu-s akármit, és erősen furdalja az oldalamat, hogy vajon melyik torrentoldalon  -mert amúgy 99%, hogy effajta site áll a háttében – rakta be a feltöltésének a leírásába az én postomra mutató linket az uploader 🙂 Végignéztem azt a párat, ahova regelve vagyok (persze csak a kíváncsiság kedvéért, már rég leálltam a töltikézéssel :)), de sehol nem láttam friss Eufloria-feltöltést. Van egy sanda gyanúm, hogy talán valamelyik igazán nagy magyar oldal az „elkövető” (enkór, vagy majomparádé pl.), de ezekre meg évek óta nem tudok bejutni, szóval le se tudtam ellenőrizni őket.

Különösebben amúgy nem zavar a dolog, sőt örülök, hogy ennyire színvonalasnak találta a szösszenetemet valami tizenéves takony kocka feltöltő úr, és emigyen népszerűsítette okosságaim kicsiny tárházát a szélesebb közönség számára is 🙂

Ha valakit amúgy érdekel ez az anonimizálósdi (esetleg szeretné a saját oldalát is levédeni ily módon), akkor érdemes megnézni a fent említett Smartjump oldalát (vagy az anonym.to-t, amit a Pretorians nevű torrentoldal is használ),  ahol magyar leírást, sőt javascript-ben íródott kódot is találhatunk ezzel kapcsolatban.

UPDATE:

ez a blogstat egy aranybánya 🙂 Mi vesz rá egy embert arra, hogy ezt beírja a Google-ba?

– kiáltott fel egy fejes az Electronic Arts-nál, és – a meeting többi résztvevőjének lelkes tapsviharától övezve – bepötyögte a projektorra kötött laptopjába ezt a linket. A tapsvihar elült, és az öltönyös arcok sorain az elképedés söpört végig. Hosszas hallgatás után egyikük nagyot nyelt, és kicsit remegő hanggal megkérdezte:

– Na de főnök! Ez nem csak a Tiberian Dawn, amivel már a kutya se játszik, hanem a Red Alert és a Tiberian Sun is, ráadásul a Firestorm kiegészítővel együtt! Ezeket is csak úgy ingyen letölthetővé akarjuk tenni?

A vezéren látszott, hogy nem örül annak, hogy valaki egy ilyen kérdéssel megzavarja a bejelentés ünnepélyességét Bosszúsan rávillantotta szemét az okvetlenkedőre, majd – némi hatásszünet után – dörgedelmes hangon rákezdett a kioktatásra:

– Jamie… talán elkerülte a figyelmedet, hogy március 16.-án kiadjuk a Command & Conquer sorozat negyedik részét! Tudod, az az a játék, amin a programozóink már hónapok óta dolgoznak, és több százezer dollárt fektettünk bele, ha még nem vetted volna észre!

– Igen, ezt tudom, de… – vágott közbe Jamie, aki egyre nyilvánvalóbban lett volna szíve szerint akárhol máshol a langymeleg meeting room helyett.

– Nincs de! Szerinted hogyan csináljunk hírverést neki? Majd te kiállsz a sarokra szórólapokat osztogatni, hogy jobban fogyjon?

A többiek halk kuncogással nyugtázták ezt az elmésséget. A vezér folytatta:

– Mit gondolsz, hogyan érhetnénk el, hogy a sok agymosott idióta blogger a gépe előtt görnyedve rólunk írjon ajnározó postot, amiben linkeli ezt a letöltőoldalt, amin eléggé eltéveszthetetlenül ott virít a negyedik rész előrendelésére mutató link is? Szerinted van jobb módszer ennél?

– Nem főnök, ez tényleg jó ötlet… d-de nem adunk túl sokat cserébe egy kis reklámért?

A fejes arcvonásai hirtelen megmerevedtek, majd szája keskeny csíkká szűkült össze. Egy darabig nézte beosztottját, szeméből megvetés, és bosszúvágy sugárzott, majd hirtelen – mintha álomból ocsúdna – elfordította tekintetét róla. Végigpásztázta hallgatósága többi tagját, majd látszólag nyugodtan ezt mondta:

– Köszönöm uraim, a meeting ezennel véget ért. Megkérem önöket, hogy a brand Facebook-profilján, és a Twitteren is tegyék közhírré ezt a bejelentést. Az időközben felmerült hm… aggályokkal – szúrós pillantás Jamie felé – pedig kérem ne foglalkozzanak túlzottan!

Jamie-t ezután két nappal kirúgták („sajnálom pajtás, válság van”), a március közepén esedékes megjelenést pedig – a vezér terveinek megfelelően – a sok játékfüggő kocka pedig épp eléggé előkészítette ahhoz, hogy nagyot kaszáljanak rajta. Két örök igazság is újfent bebizonyította időállóságát: az egyik az, hogy nincs jobb reklám annál, amikor az emberek egymás között terjesztik a hírt, a másik pedig az, hogy ne mondj ellent a főnöknek, mert igen könnyedén az utcán találhatod magad…

Alapvetően nem vagyok túl finnyás játékokkal kapcsolatban: nem zavar, ha fröcsög a vér, ömlenek a belek, szakadnak a végtagok, sőt egy jól megírt rongybaba-fizika infantilis vigyorgásra tud késztetni, amikor mondjuk egy jól irányzott gránáttól szanaszét röpködnek az ellenfelek, vagy a karóvetővel felszögezhetem felebarátaimat a falra (á’la FEAR, vagy Painkiller, ezekben a játékokban van lehetőség ilyesfajta barátkozásra is). Annak idején két játék volt, amelyek kapcsán hasonló „ez már too much”-érzés fogott el: az egyik a Soldier of Fortune volt, a másik pedig a Postal – már sokat emlegetett – második része. Ezekkel játszva néha azért elfogott az undor (főleg az utóbbi váltotta ki ezt belőlem, mert a Szerencse katonájában legalább nem voltak vörösre égett még rángatózó haldokló nők, akiknek ráadásul egy lapáttal a fejüket is lecsaphattuk, hogy ne szenvedjenek), és – bár sokadik nekifutásra, de -végigtoltam őket becsülettel.

Akik még esetleg nem találkoztak ezzel a két csodával azoknak mellékelek két egész lényegre törő videót a szóban forgó alkotásokról:

Soldier of Fortune 2:

Postal 2:

Aztán jött jópár hónap/év nyugalom… ennyire elmebeteg játék nem került a piacra, mint ezek (legalábbis én nem tudok róla), valahogy úgy tűnt, hogy a fejlesztők meghajoltak a cenzorok, és ifjúságvédők lobbija előtt (amely gyakran politikai célokat szolgált), és nem varázsoltak ilyen esztelen brutalitást a monitorra jó darabig. Ennek lehet örülni persze, de az én magánvéleményem az, hogy kellenek az ilyen játékok, mert szórakoztatóak, de: gyerekeket nem szabad hagyni játszani velük, és ugyanez igaz a mentálisan instabil retardáltakra is, akik utána kimennek az utcára élesben is kipróbálni. Az ilyenek miatt van a véresebb játékoknak ilyen negatív híre, pedig a TV-re bízott gyereknevelésnek egyenes következménye az az emberegyed, akit rossz irányba vihetnek el ezek a játékok, de akár a filmek, ideológiák, sőt könyvek is. Persze megint a régi lemez van a lejátszón: könnyebb kikiáltani valamit bűnösnek, mint beismerni a gyereknevelési kudarcot…

Visszatérve a brutális játékokra: ma olvastam a februári Gamestar-ban egy cikket az új Aliens VS Predator témakörben mozgó programról, amely illusztrációit elnézve megint ez a két oldschool játék ugrott be, mivel hasonlóan gyomorforgató jelenetek szerepeltek benne, csak épp’ a technika fejlődésének köszönhetően még élethűbben. Ha valaha látni fogok olyat (titkon azért reménykedem, hogy nem fog ez megtörténni), hogy egy embernek letépik a fejét, akkor az tényleg így fog kinézni (amúgy ezt a Predatorral játszva lehet „elkövetni”):

Tovább »

Vannak játékok, amelyek készítői valamire nagyon ráéreznek. A sok meeting, brainstorming, és értekezlet, amelyek során fejüket összedugva megpróbálnak valami egyedit, és szórakoztatót kitalálni néha meghozza a gyümölcsét, sőt ha a sok fejtörést némi LSD-vel/gombával is párosítják akár mérföldkő is lehet a játékok történetében amit letesznek az asztalra. Ezt a receptet követhették a 2K Games fejlesztői is, mivel a 2007-ben megjelent Bioshock című játékuk minden porcikájából érződött a közös agyalások alatt elfogyasztott kábítószerek hatása, melynek eredménye egy elborult, groteszk, és egészen egyedi hangulattal megáldott műremek lett. Az alapsztorija az volt, hogy repülőgép-balesetet szenvedünk a nyílt óceán felett, amelyet – természetesen – csak mi élünk túl. A nagy csobbanás után a víz tetején égő kerozin lángjain át egy magányos szigeten álló világítótornyot veszünk észre Odaérve aztán egy búvárharangot találunk az épületben, melybe beszállva megindulunk a titkokat rejtő mélység felé. Az első vizuális katarzis ezután következik: az óceán sötétjéből egy komplett nagyváros bontakozik ki világító reklámokkal, felhőkarcolókkal (bár ebben az esetben meglehetősen képzavargyanús így hívni őket), amelyek között halrajok cikáznak. A lenyűgöző belépő után – a harang bedokkolását követően – szemtanúi lehetünk egy brutális gyilkosságnak, majd elszabadul a pokol, nekünk pedig egy célunk marad: valahogy túlélni, és kideríteni, hogy ki áll a hátterében annak, hogy ez az eredetileg virágzó művészeti központnak szánt város a pokol földi színterévé változott.

A játék sikere nagyon sok összetevőnek, és nüansznyi apróságnak volt köszönhető: elsősorban – engem legalábbis – az a hangulat ragadott meg, amelyet FPS-ben még nem éreztem: mivel a játék egy vízalatti városban játszódik, így a készítők hatalmas ziccert kaptak a környezet kialakításánál, amit szerencsére ki is használtak: a fény-árnyék hatások – az ablakokon túli kékségnek hála – egészen sejtelmessé tették a legsnasszabb folyosókat is, és ez a játék volt az első, amiben a víz különféle megjelenési formái szerves részeivé váltak a pályarészeknek: én például percekig bámultam, hogy milyen zseniálisan folyik le a lépcsőfokokon, de említhetném a játék elején azt a jelenetet, amikor a repülőgép roncsának egyik darabja beszakítja az üvegfolyosót, amin épp átkelünk, és hatalmas sugárban kezdi elönteni az egészet a betóduló óceán.

Persze ez még nem minden: a város milliője az ötvenes évek Amerikáját idézte, és ez megnyilvánult az építészeti megoldásokban, a bútorokban, a terminálok kialakításában, amelyekből lőszert/elsősegélyt/plazmidokat vehettünk, sőt az ellenfeleink ruházata is korhű volt.

Egy kis ízelítő az első rész hangulatából (ez a játék első kb. 10 perce)

Ha már említettem a plazmidokat, akkor ejtek is róluk néhány szót: ezek segítségével hősünk különféle emberfeletti képességekre tehetett szert: szórhattunk villámokat, eregethettünk darázsfelhőket, de akár kreálhattunk magunkról egy csalit is, amellyel elterelhettük az ellenfelek figyelmét (á’la Duke Nukem).

Ami igazán zavarba ejtő volt a játékban az nem az, hogy ijesztő, sejtelmes kulisszák között mészárolhattuk a város megzombult lakóit (az, hogy miért lettek azok természetesen szintén alá van támasztva történetileg), hanem az, hogy – a már említett bélyegnyalós meetingeknek hála – a kedves programozóbácsik szerepeltettek a játékban egy (pontosabban több, minden pályán van legalább egy) érdekes párost: a Big Daddy-t és a Little Sister-t. Tessék elképzelni egy hatéves forma kislányt, aki egy félméteres injekciós tűvel hullákból szívja a mannát mezítláb rohangászva, miközben egy két és fél méteres böhöm nagy nehézpáncélzattal ellátott testőr védelmezi akár az élete árán is. Az egész nagyon szürreális: egy törékeny kislány, és – valószínűleg nem emberi – testőre édes kettesben róják a kihalt folyosókat, és az egyetlen ellenfél, aki igazán kárt tehet bennük mi leszünk 🙂 A Big Daddy legyőzése nem egyszerű feladat, de utána egy igazán beteg jelenet következik: elkapjuk a kiscsajt, és – miközben a karjaink között vergődik – eldönthetjük, hogy mit csinálunk vele: felszabadíthatjuk, de akár ki is facsarhatjuk belőle a manát (amit itt ADAM-nak hívnak) ezzel megölve őt. A második módszer kifizetődőbb, ámde a játék végét is negatív irányba befolyásolja, meg különben is: milyen jófiú már az, aki kislányokat gyilkol? 🙂

Ezzel kapcsolatban van egy kedvenc trailerem is, amelyben épp’ megpróbál hősünk egy kiscsajt elkapni… nos, mérsékelt sikerrel:

Ez a páros amúgy volt annyira elborult, hogy cosplay-eseket is megihletett. A következő képen pl. egy Little Sister-nek öltözött lányka látható mi tagadás egész élethű ruházatban:

Ennyit a csodás múltról, nézzük, hogy mit hoz a jövő! Régóta rebesgetik (sőt ha jól tudom az első rész végén még egy sokat sejtető videó is szerepelt egy felnőtt Sisterről, aki ácsorog a tengerparton a lemenő nap fényében a kezében egy Big Daddy babával), hogy készül a folytatás, amely hosszas fejlesztés után idén februárban meg is jelent. Sok mindent nem tudok róla (a már sokszor emlegetett gépmatuzsálemem nem teszi lehetővé, hogy kipróbáljam), de annyi biztos, hogy ezúttal egy hatalmas fúróval felszerelt nagypapa bőrébe bújva kell a kislányokat megmentenünk, és mészárolni a rájuk leselkedő elvadult lakosokat. Finoman szólva jónak tűnik ez is (hál’ istennek a játékvilágra nem igaz a filmeknél tapasztalható egyre csökkenő színvonal, ami úgy az ötödik-hatodik rész környékén éri el a bányászbéka seggét, ld. Fűrész), nagyon jó lenne kipróbálni… Ma is csak a szívem fájdítottam ezzel a videóval, amely az első pálya legelejétől kezdve bemutatja hősünk kalandjait:

Most fogd a pisztolyt, és tartsd a fejedhez.

(A videó folytatása itt!)

A két videó után annyiban egészen biztos vagyok, hogy a készítők megint nagyon jó munkát végeztek, és az elődhöz hasonló profizmussal keltették életre Rapture-t (ez a neve ennek a városnak). Aki teheti, az mindenképpen próbálja ki (az első rész is melegen ajánlott), és írja meg nekem, hogy érdemes-e felvésnem ezt is a végigjátszandó játékok egyre hosszabb listájára!

Végre megint akadt egy játék, ami le tud kötni, és nem az egymás fejbe lövöldözéséről szól multiplayerben. Ritka az ilyen: az újabbak ugye kiesnek a látókörömből technikai okok miatt, a régebbiek közül pedig már mindet végigtoltam legalább egyszer, és velük kapcsolatban csak a tisztelet, és a kellemes emlékek dolgoznak bennem, újra elővenni tutira nem fogom őket (ez alól kivételt képez a GTA Vice City mint örök szerelem, bár ahhoz se nyúltam már vagy 2-3 hónapja).

Bár lehet, hogy az idő azt fogja igazolni, hogy hülyeség amit most gondolok, de jelenleg – látva a trailereket, olvasva a kritikákat – valahogy úgy érzem, hogy hiába tudnám futtatni a legújabb játékokat 1600X1200-ban fullra felhúzva minden grafikai fícsört javarészük akkor se  tudna bekebelezni úgy, mint ahogy a régebbi csodák, amelyeket akár hetekig/hónapokig képes voltam nyüstölni kitartóan. A játékidő is leredukálódott: gondolom marketing-szempontoktól vezérelve manapság maximum 20-30 óra alatt végigvihető szinte bármelyik program, míg a régiek akár 80-100 órán keresztül is szórakoztattak, mire eljutottunk a főellenségig.

Ezért is ért kellemes csalódásként, amikor nagy nehezen rávettem magam, hogy az esti szokásos Urban Terror-ozás helyett a King’s Bounty – The Legend ikonjára tévedtem az egeremmel. Ez hétfőn történt, és azóta nem bírom abbahagyni a játékot, minden szabadidőmet arra áldozom, hogy nyüstölhessem (és ennek köszönhetően minden reggel úgy kelek, mint akit agyonvertek :)). Ez annak fényében érdekes, és meglepő számomra, hogy olyan stílust testesít meg, aminek én eddig nem voltam rajongója (sőt: kerültem nagy ívben), most meg elég volt néhány perc arra, hogy beleszeressek. Hihetetlen.

A játék egy régi Commodore-os program kései utódja, és állítólag nagyban hasonlít is rá, bár – szégyen, nem szégyen – én soha nem játszottam azzal (nosztalgiázni vágyók innen tölthetik, fut XP alatt is!). Állítólag ez az 1990-ben kijött kövület is nagyban túlmutatott a kor néha meglehetősen bárgyú játékain azzal, hogy kiforrott harcrendszerrel, sztorival, és fejlődési fával volt megáldva. A rajongóknak mindössze 19 évet kellett várniuk a folytatásra, de – ahogy az alábbi soraimból is világosan ki fog tűnni – nem lehet okuk a panaszra: a régi hangulat megtartásával alkottak egy modern, szép és tartalmas mesét az orosz fejlesztők.

A játék a „lovon ülve kolbászolunk a nagyvilágban, és körökre osztott harcokat vívunk” stílust képviseli, amely – mint már említettem – eddig nem vált a szívem csücskévé: a nagy kardokkal sárkányokat kaszaboló hősöket túl infantilisnek, a játékmenetet pedig túl vontatottnak találtam. Emiatt maradt ki eddig az életemből a Heroes-sorozat anblokk, de ezek után lehet, hogy mégiscsak teszek egy próbát azzal is 🙂

Visszatérve a játékra: a szokásos sablonokból építkezik, azaz harcolunk, felfedezünk, lootolunk ezerrel (a kincsesládáktól egyből megindul az ember nyálelválasztása), küldetéseket oldunk meg, és persze megpróbáljuk megmenteni a királyságot miközben egyre komolyabb haderőnek parancsolunk. Rendelkezésünkre áll egy korrekt fejlődési fa, azaz eldönthetjük, hogy milyen irányba akarjuk fejleszteni magunkat. Ezt nagyban befolyásolja az is, hogy az elején a harcos-paladin-varázsló hármasból melyiket választjuk kezdőkarakternek, mivel ettől függően kapunk teret a további fejlődés irányát tekintve: egy varázslóval könnyebb a mágiára gyúrni, míg egy harcos gyorsabban sajátítja el a pusztítás művészetét.

Küldetésekből rengeteg van, amelyeknek nagy része természetesen fakultatív. Némelyik azért kimeríti az „enyhén debil” kategóriát: az egyik például arról szól, hogy emberevő növények támadják meg a békés lakosságot, és minket bíznak meg a főnövény kiirtásával. Kiderül, hogy nem muszáj lemészárolni, mivel hajlandóságot mutatt arra, hogy diplomáciai úton intézzétek el ezt a kis nézeteltérést. Elmondja, hogy neki, és népes táborának csak jól trágyázott termőföldekre van szüksége, ezért kezdték el ellepni a kiskerteket. Ebből egyértelműen következik a teendő: szerezni kell neki egy tehenet, ami majd biztosítja a trágyázást, és ezzel megoldottnak tekinthetjük a konfliktust 🙂 A zombivá lett molnár esete se semmi, de nem lövök le minden poént, tessék figyelmet fordítani a mellékküldetésekre is, márcsak azért is, mert így lehet gyorsan pénzt és tapasztalati pontokat szerezni.

Bár a főképernyőn csak egy szál lovasként jelenünk meg ez nem fedi a valóságot: seregünk is színre lép mihelyst összeakadunk valami ellenséggel (amelyeket szintén csak egy lény szimbolizál). Érdemes harcba bocsátkozás előtt jobb gombbal megnézni, hogy valóban van-e esélyünk elkenni az ellen száját, vagy sem, mivel ha rosszul mérjük fel az erőviszonyokat, akkor könnyen előfordulhat, hogy kénytelenek leszünk megfutamodni a csatából, ami teljes seregünk elvesztését jelenti. A harc az efféle játékokban már standardnak számító hexagonokbó felépített pályán zajlik, és leginkább a sakkra (kockábbak kedvéért: az Archonra, esetleg Final Fantasy-re) hasonlít: sorban lépünk mindegyik egységünkkel, majd jön a gép, és így tovább amíg az egyik fél el nem fogy, vagy vissza nem vonul. Minden egységünk akciópontokból gazdálkodhat (ez a képernyő jobb alsó sarkában látszik), és addig tud cselekedni, amíg ezek el nem fogynak (aki játszott pl. az UFO-val annak ismerős lehet a szisztéma). A kombinációk végtelen tárházából válogathatunk minden egyes harcban: nem elég, hogy minden egységtípusunk más és más bónuszokkal (és gyengékkel) bír, de a különféle ellőtt varázslatok is csak tovább színesítik a csatákat: például hiába tudna mindenkit lezúzni a páncélozott lovasságunk, ha az ellenség mágusa rászabadított egy félelem- esetleg egy bénultság varázslatot, és mozdulni se tud.

Tájkép csata közben

A játék viszont nem a harcrendszere miatt fogott meg igazán, hanem egy olyan vonásával, ami – ha stimmel – sok mindent hajlandó vagyok elnézni, ez pedig a hangulat. Tündérmese ez, amelynek mi vagyunk a főszereplői! Teljesen bele lehet feledkezni a játék világába: árnyas zöld lombú fák között barangolva pillangók szállnak mindenfelé, miközben a közeli tavacskában halak fickándoznak. Minden szép színes (néha túlzottan is), és az egész képi világból árad a törődés, és az aprólékos kidolgozás. Hatalmas löketet ad az egésznek a remekbeszabott zene, ami pont olyan amilyennek lennie kell: felemelő, békés, és szép. Ilyesmi hangulata volt a Trine című platformjátéknak (amiről még augusztus környékén írtam is, csak sajnos eltűnt egy virtuális fekete lyukban, amikor hirtelen gondjaim támadtak az előző tárhelyszolgáltatómmal), ami eleve nem rossz ajánlólevél.

Bátran ajánlom a játékot azoknak, akik – velem egyetemben – eddig ódzkodtak a körökre osztott fantasy RPG-ktől félvén a vontatott játékmenettől, és a túlbonyolított harc- és fejlődési rendszertől. Ez a gyöngyszem kiváló arra, hogy megismerjük ezt a stílust, és elég hangulatos ahhoz, hogy ne bírjuk egykönnyen abbahagyni!

Linkek:

hivatalos oldal
demo
végigjátszás (és egyéb infók)