(Figyelem: ez ritka gusztustalan lesz. Ne mondja senki, hogy nem szóltam előre!)

Ma történt velem valami nagyon durva, eleddig soha át nem élt trauma, amely bőven érdemes arra, hogy post szülessék belőle. Nagyon régen sokkolt már valami ennyire, úgy gondoltam, hogy már nem tud meglepni az Élet… nos tévednem kellett néhány perccel ezelőtt. Persze ilyen felvezetés után egy tömegkarambol végignézése, vagy egy vízihulla kiemelésében való segédkezés a  minimum, amire az ember gondol, de higgyétek el a maga módján elég undorító volt az is, ami velem esett meg:

Tovább »

… megint agyonbrainstormingolták magukat valami budapesti irodaház 6. emeletén a kellemesen légkondicionált meeting room-ban, és eme nagyon hasznos tevékenységnek meg is lett az eredménye, amely alant látható:

Ez a plakát a „hátemmegmiaicsa” reakció kiváltása érdekében született meg azáltal, hogy nem árulják el, hogy mégis mit is fog reklámozni a kampány. A maguk módján mindent megtettek az amatőr hirdetés látszatának fenntartásáért: a GMail-es emailcím (még jobb lett volna egy freemail-es, bár azzal már jócskán túljátszották volna a szerepüket), a sok felkiáltójeles szavak kombinálva némi gyerekes kézírással, meg pacis rajz a kevésbé gyanakvó fogyasztókat esetleg megtéveszthetik (bár azért ha az ember belegondol, hogy mégis hogy a viharba lehet elhagyni egy lovat, akkor elég valószínűtlennek látszik a dolog, de nem lennék meglepve, ha van aki ezt is bekajálja, mint a választási ígéreteket, meg az ingyen BKV-t).

Persze volt olyan, aki nem volt rest, és írt is az említett email-címre, íme az eredmény:

Kedves Luca! Hát neked meg bizony a nénikédet! Versenyló mi?!

Amellett hogy mókás, hogy képes vagyok ilyeneken rugózni a kérdés még mindig a levegőben lóg:

Szerintetek mégis mi a lócitromot (hogy stílusos legyek) akar ez az óriásplakát reklámozni?

Lovardát? Sok lóerős autót? Lókolbászt is gyártó vágóhidat? ÁlLÓszoláriumot?

Egy hétfőt nem az tud elrontani, ha csatakosra ázik az ember, még csak nem is az, ha nem ébreszt a telefonja, ezért elkésik a munkából, de még csak nem is a korai kelés, hanem az, amikor hallgatja a rádiót a buszon,  és rá kell döbbennie, hogy fejből tudja a Geszti Peti „Lesz meg rosszabb” c. slágerének a szövegét.

Már megint azzal az elcsépelt frázissal kell kezdenem a postot, hogy „aki régóta olvassa a blogot”, de megint vissza kell utalnom egy régebbi írásomra, amiben áradoztam egy sort a Bioshock univerzumról. Rapture világa, a vízalatti metropolisz lenyűgözően klausztrofóbiás helyszínei, az üvegtáblák mögött kéklő óceán, az Adam-től (helyi varázsszer) megbolondult egykori lakók, akik persze egy szebb élet reményében költöztek le a víz mélyére mind zseniálisan klappoltak. Most épp a második részt gyűröm, ami folytatja az első rész hagyományait, már ami a feelinget, a helyszínt meg minden mást és még sok más tényezőjét illeti. Fanyalogtak is rendesen a népek, hogy ugyanazt akarják leerőltetni a torkukon a játékfejlesztő bácsik, de én úgy vagyok ezzel, hogy tök jó, hogy kaptunk még egy jó nagy adagot az első részből, új helyszínekkel, fegyverekkel (karóvető rulez, mint mindig :)), sztorival, Little és Big Sisterekkel – mindazonáltal nem vettem volna meg teljes árú játékként tizenikszezerért az is tuti.

Impozáns panoráma

Ez a múlt, lássuk mit tartogat a jövő! Készül a folytatás Bioshock – Infinite néven, amelynek legfeltűnőbb aspektusa az, hogy a játék helyszíne eltolódott néhány száz (ezer?) méterrel az y tengely mentén. Ezúttal az óceán sötét mélye helyett egy felhők közé épült égi városban fogunk bolyongani, ahol – ahogy már megszokhattuk a második részben – ismét egy kislányt kell megmentenünk a Gonosztól. A beharangozó trailer kapcsán a „pofás” jelző nem is elég kifejező, a „pofám leszakad bzmeg” már jobban tükrözi a valóságot:

Már csak néhány százat kell aludni, hogy a felhők közé vethessük magunkat egy olyan játékban, amilyet én még nem láttam. Egyedi helyszín, a trailer alapján mesterien felépített hangulat – kár, hogy majd csak 2012-ben csöppenhetünk bele.

Ken Lee, és a magyar nyelvet a végsőkig stresszelő blogja már volt említve régebben (a srác ki is rakta az oldalsávba a post linkjét), úgyhogy csak magamat tudom idézni vele kapcsolatban:

Ez a srác minden megnyilatkozásával újra és újra erőszakot tesz anyanyelvünkön, úgy izomból megpörgeti Kazinczy-t a sírjában (had pörögjön a vén hülye), de mindezt olyan önfeledt bájjal teszi, hogy az ember nem dühöng, hanem csak röhög kínjában, miközben úgy érzi hogy olvad az agya…

Legutóbb azon visítottam röhögve, amikor el akarta adni a blogot egymillió forintért, hogy legyen pénze lajhártfarmot létesíteni, majd amikor felhívták a figyelmét kommentben, hogy az kevés lesz még a telekre is, akkor egy huszáros vágással módosította a pénznemet svejci francra, de elfogadná az egy milkát USA dolárban esetleg angol pound-ban is. Erre már nekem is muszáj volt kommentelnem (pedig nem nagyon szoktam a szóbanforgó blogon, épp elég kiheverni a postokat), íme a Dénestől érkezett válasszal együtt:

Most komolyan: hát nem egy tündér? 😀

Figyelem, nagyon kocka post következik, továbbolvasni csak Android fan-oknak, és egyéb különös állatfajtáknak javallott!

Ahhoz képest, hogy a csodálatos 845-öm még egy hete sincs a birtokomban már szükségem volt arra, hogy terminálból hekkelgessem az alatta dohogó Linux operációs rendszert, amire az Android is épül. Nem volt túl komoly beavatkozás (Linux téren meg amúgy is hülye vagyok, UNIX ismeretek ide vagy oda), de akkor is elgondolkodtató, hogy egy átlag user hogyan kezelte volna a problémát, amit nekem is csak hosszas Google-ezés, és miegyebek után sikerült megoldanom.

Kezdjük az elején a történetet: mint minden újdonsült okostelefon tulaj én is aktív tapizással, nyomkodással, letöltögetéssel, beállítgatással, próbálgatással, és persze „hogyan moddoljuk szanaszét a szoftvert” topikok olvasgatásával töltöttem az utóbbi néhány napot. Az Androidos telefonokról elérhető Android Market nevű csodával kapcsolatban újfent elkapott az érzés, amit az Ubuntu szoftverközpontjával kapcsolatban is éreztem: tök jó, hogy ennyi minden van, csak az a gond, hogy java részük használhatatlan, értelmetlen, esetleg a free verziója annyira le van butítva, hogy szinte semmit nem lehet vele kezdeni. Igaz ez a felhasználói programokra, játékokra, és a különféle témákra is: az ingyenes játékok javarészt annyira primitívek, hogy az 5-6 éves előző telefonomon (SE k750i) a Java-ban megírt csodák kenterbe verik őket (főleg amiket a Gameloft fejlesztett), míg a tool-ok esetében érvényes az elv, hogy nincs ingyen ebéd, vagy fizetsz, vagy szinte használhatatlan szemetekkel kell szenvedned. Ami „poén” az egészben az az, hogy ráadásul Magyarországon a fizetős appok meg sem jelennek a listában, ergo esélyed se nagyon van arra, hogy legálisan juss a teljes verziójú cuccokhoz, így két út marad: vagy átverni a rendszert, és földrajzilag máshova regisztráltatni a telefont ezzel esetleg ezzel, vagy .apk formátumban lehúzni a cuccokat torrentről, meg FTP-ről, és az ember megint rohadtszemétkalózkodásra kell hogy adja a fejét ezáltal.

Persze én nem adtam fel a reményt, hogy hátha találok használható free appokat is majd, így keresgéltem a neten tovább. Az Android Market se rossz alternatíva, de mégiscsak szerettem volna valamivel kényelmesebben tallózni a rendelkezésre álló programok listáját. Így akadtam rá a BrainApp oldalra, amely pont megfelelt ezeknek az igényeimnek: egy Fast Web Installer nevű tool-t kell a vasra felrakni, majd a site-ot akár az asztali gépünkről is tallózhatjuk, megadhatjuk az egyes programoknak, hogy települjenek majd a telefonra, majd ha ezzel megvagyunk akkor az AppBrain App Market nevű ikonra nyomva az Android menüjében szinkronizáltathatjuk a neten keresztül a weboldalon beállított állapotot a telefonra telepített programokkal. Tulajdonképpen létrehozhatunk egy listát a nekünk szükséges programokból, majd néhány kattintással felvarázsolhatjuk a telefonra. Szimpatikus megoldásnak tűnt egészen addig, amíg fel nem rakott három appot a beleegyezésem nélkül (bár az is lehet hogy eddig is fent voltak a vason, csak az oldallal szinkronizálás után jelent meg az ikonjuk…). A három renitens a 360 People, RoadSync, és a Tuenti volt, és nekem egyikre sem volt szükségem. Nosza, nézzük az uninstall-t! Hja, hogy ezek meg sem jelennek a listában? Egyre gyanúsabb volt nekem a dolog, esélyes, hogy ezeket valóban tartalmazza a Vodafone-os szoftver, ennek ellenére én mégis le szeretném őket gyalulni ha lehetséges 🙂

Végülis megoldottam a kérdést, mindössze root user (azaz SzuperIsten) jogosultság kellett hozzá: letöltöttem a Terminal Emulator nevű csodát, amelyben a következő hekkelés segítségével sikerült letörölnöm őket a telefon belső memóriájából:

1. su (rootként belépés)
2. mount -o remount,rw -t rfs /dev/stl5 /system (hogy módosítható legyen a system könyvtár)
3. rm -r /system/app/<Appneve>.apk (ez maga a törlés)
4. mount -o remount,ro -t rfs /dev/stl5 /system (visszaállítani a system könyvtár jogosultságait)

Ha nem tudjuk a törlendő program pontos nevét, akkor így kilistáztatható:

1. cd /system/app
2. ls *.apk

Gyönyörűűű felület 🙂

Persze a Terminal Emulatoros szenvedés a tapis billentyűzettel kiküszöbölhető lehetett volna, ha sikerült volna életet lehelnem a Google által biztosított SDK részét képező ADB-be (Android Debug Bridge), ami elvileg arra szolgál, hogy az asztali gépen keresztül tudjuk bogarászni a telefon lelkét képező Linux-ot USB-kábelen keresztül, mivel az „adb devices” parancsra csak egy elegáns „?” volt a válasz. Sebaj, az eltávolítás így is sikeres volt, az ikonok eltűntek a menümből, különben is ha végre szerzek egy microSD kártyát, akkor úgyis az lesz az első teendőm, hogy rátöltök a telefonra egy custom ROM-ot (Vodafone 845-re innen, rootolásról is van leírás), ami úgyis leradíroz mindent majd róla 🙂

Tegnap este kilehelte a lelkét a Kispál és a Borz nevű alternatív rock-ot játszó magyar zenekar. 23 éves korában, fájdalmasan fiatalon érte a halál, sok ezer kisírt szemű egyetemista lánykát hagyva maga után. Én nem voltam ott, így csak sejtéseim vannak arról, hogy milyen hangulata lehetett ennek a búcsúkoncertnek a Sziget Nagyszínpadán előadva, de ha a fantáziámra hagyatkozok el tudom képzelni azt ami azután uralkodhatott el a közönség soraiban, miután végleg kihunytak a fények: üresség, szomorúság, és gyász.

Persze, lehet jönni azzal, hogy az utóbbi 8-10 évben már valamiféle elitizmus lengte körül a zenekart, erőltetetten művészi dalszövegek, póz-szerű meg nem értettség, műspleen uralta az egészet, de ennek ellenére igenis hiányozni fognak a magyar zenei életből.

Miért gondolom így? Vegyük először az objektív részét: a kilencvenes években volt néhány annyira eltalált albumuk, amelyek hangulata meghatározta az évtized zenei irányvonalát, akárki akármit mond. Szubjektív szempontból pedig azt tudom felhozni mellettük, hogy a dalszövegek, a zene, az egész milliője meghatározó élményekkel gazdagított minket, Kispálosokat. Tizenéves korom hormonzivataros éveiben végigkísért a zenekar, meghatározták az életemet Lovasi egyesek szerint halandzsának tartott szövegei (ez nem vicc, most olvastam valahol kommentben, hogy van aki szerint azok). Akkor még nem volt ekkora hype a banda körül, nem kapott Lovasi Kossuth-díjat, nem mentek a klipjeik a Viván. Anno, amikor kijött a Bálnák ki a partra úgy 98 környékén Lovasi nyilatkozta is, hogy azt érezték az egyik legjobb albumuknak, ennek ellenére mindenki a Kicsit szomorkást ismerte meg tőlük, a sok remek szám (Zár az égbolt, A homlokom hozzád nyomom, stb stb.) elsikkadt a nagy Csinibaba őrület közepette. Aztán az ezredforduló után jöttek a „modern” Kispál nagylemezek, amelyeken a kezdeti báj valahogy eltűnt: átalakult a hangszerelés, erőteljesebb lett a gitár torzítása, előtérbe kerültek a dobok, és valahogy a dalszövegek nagy részéből is eltűnt a pozitív életszemlélet. Nekem valahol a Velőrózsák környékén kezdett meghalni a zenekar (amúgy Kispálnak az új zenekara ezen a néven fog futni), de kitartottam mellettük, jártam a koncertjeikre, ahogy a lehetőségeim engedték.

Ha ez a vég…

És most vége. Tudom, alkat kérdése, hogy valakinek bejön-e az efféle zene, vagy sem, de az ilyen postok írói tényként állítanak be abszolút szubjektív véleményt. A szövegezése olyan, mint valami tanulmányé, de zenei ízlésen, és hasonlókon alapuló benyomásokat állít be megingathatlan igazságként. Még szerencse, hogy a végén ott figyel a „nem tükrözi a blog szerkesztőségének a véleményét” duma, ez is valami. Persze, lehet rugdosni a zenekar hulláját, lehet utólag fikázó hangvételű kinyilatkoztatásokat írni, de szerintem ezen rugózni nem túl etikus, és még finoman fogalmaztam. A Tréfa című PUF-számot a Kispál negatív(?), uniformizáló hatásának betudni pedig szerintem egész egyszerűen blődség. Az album, amelyen megjelent („Ha jön az élet”) a kedvenc PUF albumom, és ezzel szerintem nem vagyok egyedül. Nem gondolom úgy, hogy Lecsó, és zenekara rosszabbá, egyéniségét vesztetté vált volna azáltal, hogy Lovasiék hatottak rájuk.

Hullát gyalázni nem szép dolog. Persze tudom, hogy ezzel lehet indulatokat korbácsolni, ezzel lehet nagy komment- és látogatószámot elérni egy blog gazdáinak, de valahogy büdösnek tűnik ez a módszer. Nem lesz több Kispál album, nem fog Lovasi becsukott szemmel, felszegett állal ordítani a mikrofonba, miközben Kispi dülöngélve, szájában cigivel adagolja a riffeket a színpad szélén. Nem fog többé élőben elhangzani az Emese, a Hang és Fény, a Ha az életben, a Húsrágó Hídverő, A honi csillagászat fejlődése és a többi sláger. Vége van, a véglegesség érzése így is elég szar, hát még ha az ember a rosszindulatúság peremén egyensúlyozó kritikákat olvas velük kapcsolatban. Javaslatom a következő: azok, akiknek nem jelentett semmit a zenekar, nem bánják, hogy vége van alapítsanak egy Facebook-oldalt „De jó, hogy feloszlott a Kispál és a Borz” néven, tessék szépen csatlakozni, és a közös üzifalon megbeszélni, hogy milyenszarvoltdejóhogyvége.

Ma este pedig zuhanyozás közben csak Kispált fogok énekelni. Számomra ez lesz a búcsú tőlük.

1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.
2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.
3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba.

/Asimov három robotikai törvénye/

A cégem HR-részlege rendszeres időközönként szolgál újabb és újabb röhejes alapanyaggal a blogra: volt pár hónapja ugye a cég berkein belül közröhej tárgyává váló „Hogyan használjuk az automata sorompókat” című körlevelük, most meg egy „Munkavállalói feladatok” című sokpontos szösszenettel szórakoztatják a nagyérdeműt. Azon kívül, hogy egyes pontokat kétszer is sikerült megfogalmazni (szerintem a „oltalmi kötelezettség: munkáltató vagyonát és személyi épségét védeni” és a „IBM eszközök védeni” kitétel egy és ugyanaz, ráadásul még egy rag is lemaradt a másodiknál), még Asimov robotikai törvényeit is alkalmazni kívánják rajtunk, amikor a következőket fogalmazták meg:

köteles megtagadni az utasítás teljesítését, ha annak végrehajtása más személy életét, testi épségét vagy egészségét közvetlenül és súlyosan veszélyeztetné (ettől függetlenül továbbra is rendelkezésre kell állni)

Naszóval mi ez, ha nem a második törvény kicsit átfogalmazva? 😀 Eddig is sejtettem, hogy egy gyári számmal rendelkező biodroidként tengetem életemet ennél a cégnél (is), de ennyire nyilvánvalóan még nem hozták tudomásomra. Most komolyan: mennyire lehet életszerű az a helyzet, amely során te mint munkavállaló köteles vagy tartani magad ehhez a szabályhoz? Utasít a főnököd, hogy borítsd le forró kávéval a kollegádat? Vagy hogy gázold el a rivális részleg vezetőjét? 😀 Miféle agyament barom tud kitalálni, és megfogalmazni egy ilyen sci-fikbe illő mondatot egy céges dokumentumban?

Végülis én jól szórakozok, legalább a mai reggel is jól indult, amikor robothangon előadtam, hogy „igen főnök. megyek. megölöm. igen főnök. megyek. megölöm” 🙂 Remélem még sok ilyen szösszenettel fog minket meglepni a személyzetis brigád, komoly moráljavító értékkel bír a munkásságuk 🙂

Mától újabb szál köt össze a Google nevű csodálatos céggel: büszkén mondhatom, hogy délután 3 óta már a mobilomon is az ő általuk gyártott operációs rendszer, az Android ketyeg. Történt ugyanis, hogy mára szabadságot kértem, hogy telefont tudjak venni magamnak szép kényelmesen, nem a meló után rohanva az üzletbe – ezzel szinte tökéletes anyagi csődbe döntve magam a saját, és barátnőm útiköltségével oda-vissza Pestre, a városon belüli BKV-zásról nem is beszélve. Na jó, az igazsághoz hozzá tartozik, hogy eleinte valójában csak a céges flottás előfizetésemről szólt a fáma (aminek elintézése kicsit bonyolultabb volt annál, hogy aláírok két papírt, ezért is kellett felmennem Pestre), aztán persze a Fogyasztó legyőzte a Józan Eszet, és úgy döntöttem, hogy akkor már egyúttal megveszem a már kiszemelt példányt is. Ne tessék egy túl komoly darabra gondolni, egy Vodafone 845-re esett a választásom. Ez a jelenleg kapható talán legolcsóbb Androidos telefon, ehhez mérten elég lassú proci ketyeg benne, és a kivitelezése is enyhén fapados beütésű (240X320-as kijelző, ilyesmik), mégis szerelem volt első látásra. Az eleve furcsa lehet, hogy nincs márkája, mert ugye az ember elvárná, hogy egy telefon legyen Sony Ericcson, Nokia, vagy legrosszabb esetben egy Alcatel, de hogy Vodafone… az elvileg a szolgáltatót takarja. Ez ebben az esetben is igaz, a telefont valójában a Huawei nevű kínai óriáscég fossa a piacra hatalmas tételben, így marha olcsón hozzá lehet jutni (arcoskodás következik: a céges előfizumnak hála én 15000-ért hozzájutottam, Vitamaxban most épp 30000 körül vesztegetik).

Ez itt ő. Kis túlzással még szépnek is lehet mondani

Első benyomások következnek: azzal a kurva érintőképernyős QWERTY billentyűzettel egész egyszerűen lehetetlen egy sort hiba nélkül begépelni, ráadásul a „fordítsd el a készüléket, átvált a billentyűzet is fekvőre, így könnyebben gépelhetsz” varázslat nem akar működni, forgathatom akárhogy. Érdekes, hogy viszont a giroszkópjának kutya baja, szedtem le Android Market-ről egy olyan játékot ami használja (a telefont döntögetve kell egy golyót irányítani), és az megy zokszó nélkül. Ezzel még szenvedni fogok kicsit, vigasztal a tudat, hogy olvastam máshol is, hogy ez a része kicsit amatőr a cuccnak, mondhatni természetes, hogy nem működik.

UPDATE: nem ártott volna bekapcsolnom a funkciót mielőtt kipróbálom (nem értem mondjuk, hogy alapból miért inaktív), mindenesetre most már fordul a billentyűzet, bár elég lassan, és rapszodikusan.

Jó videó róla, nagyjából összefoglalja a lényeget az arc

Zabálja az akksit is, de persze ez annak köszönhető, hogy le se szálltam róla egész nap: próbálkoztam a West End-ben is a wi-fi-vel, nyomogattam a gombjait, hallgattam rádiót vele (a hozzá adott headset kritikán aluli), stb, persze, hogy késő délután már erősen vágyakozott az éltető delej után. Nekem, aki eddig kb. 2 percig használt érintőképernyős telefont (Dave kollega egyszer a kezembe nyomta az iPhone-ját egy pillanatra, nagy élmény volt) hatalmas feeling volt varázslatos hüvelykujjam segítségével lapozgatni a menüpontok között. A telefon alján a kezelőgombok által közrefogva figyel egy idézek: „Ujjal kezelhető optikai navigátor”, ami tulajdonképpen egy kisebb, négy irányba mozdító tapipad, ráadásul nyomógombként is működik. Ennek használatával még én is sikerrel kerültem el a véletlen kattintásokat, amik a képernyő simizésénél gyakran bosszantottak fel.

Persze az összkép pozitív a fentebb néha elejtett morgolódásaim ellenére is, ez tényleg egy okostelefon: GPS, wi-fi, Bluetooth, Facebook, Gmail, Google Maps, stb. kliensekkel (persze én már cuppantottam le rá Opera Mini-t, és MSN klienst is), lejátszik Youtube-videókat, és egy teljes értékű Android 2.1 dohog a mélyén. A kamerája is jónak tűnt számomra, bár nincs benne autofókusz, és fotofényt sem produkál.

Szoknom kell még a drágát, és már most látom szomorú sorsomat: GPS-t kell előfizetnem, hogy tényleg ki tudjam használni minden tudását: ma például kódorogtunk a Moszkva térről a Déli Pályaudvar felé, és kénytelenek voltunk szóba elegyedni a pesti akciónyuggerekkel útbaigazításért, ahelyett hogy csak előkaptam volna a telefonomat, két ujjmozdulat, és máris látom a térképen, hogy mihogymerre – mindezt úgy, hogy a térképen egyből látom a saját helyzetemet, hála a műholdaknak. Nem egyszerű hangulata van a régi k750i-m után, amin „csak” telefonálni, SMS-t írni, zenét, és rádiót hallgatni lehetett. Úgy éreztem, hogy ez bőven elég nekem, és lehet hogy le se cseréltem volna, ha nem kezdené szegényem beadni a kulcsot, és nem lenne agyonkopva, karcolódva.

Szokatlan is utána ez a nagy technológia ugrás, a menüanimációk, a rengeteg lehetőség, de szerintem meg fogom szokni, elvégre a jót nem nehéz 🙂 Hiányozni fog a régi telefon (amit már idestova 3-4 éve használtam) sok kedvelt funkciója, ami itt nincs, például a villámgyorsan bekapcsolható erős fényű LED-je, ami sokszor segített már számítógép- és egyéb cuccok szerelése közben. Ez persze az én problémám, annyit viszont mondhatok, hogy ha valaki Android-os okostelefonra vágyik iszonyat olcsón, az ruházzon be egy ilyenre. Én egyelőre le vagyok nyűgözve tőle, és ha nem jön elő (másik) hardverhiba (mondjuk nem fog nekiállni fagyni 10 percenként), akkor ez az állapotom tartós lesz. Érdemes volt váltani.

Egy sysadmin volt az, aki kicsomagolta a szervert a dobozából, felrakott rá egy operációs rendszert, megpatchelte, hogy biztonságos legyen, gondoskodott az áramellátásról, és a megfelelő hűtésről a szerverteremben. Feltelepítette a megfelelő szoftvereket, és beállította, hogy biztonsági másolatok készüljenek folyamatosan, ha valami mégis balul ütne ki. Mindezt azért tette, hogy ez a weboldal üzemelhessen.

Egy sysadmin állította be a routereket, kötötte be a kábeleket, konfigurálta be a hálózatokat, lőtte be a tűzfalat. Ő felügyeli a forgalmat a net minden egyes pontja között, legyenek azok optikai vagy „sima” kábellel, vagy akár a levegőn át hullámokkal összekötve, mindezt azért, hogy az internet számodra is elérhető legyen. Mindezt tette azért, hogy a weboldalak megtalálják az útjukat a szerverekről a számítógépedre.

A sysadmin munkájának köszönhető, hogy a hálózati kapcsolatod biztonságos, nyitott, és működőképes. Egy sysadminnak hála a számítógéped jól működik egy jól működő internetre kapcsolva. A sysadmin gondoskodik arról, hogy a biztonsági mentések mindig rendelkezésre álljanak, hogy védjenek a beütő katasztrófáktól, ő az, aki a frontvonalban harcol a crackerekkel, és a biztonsági kockázatokkal. Neki köszönhetően működnek a  nyomtatók, nem számít, hogy hány példányt küldenek rájuk a könyvelésről.

A sysadmin az, aki aggódik a spamek, vírusok, spyware-ek miatt, de mindemellett ő az, akinek fejtörést okoznak az áramkimaradások, tüzek, és árvizek is.

Ha egy email szerver lehal vasárnap hajnali kettőkor, akkor a sysadmin-t értesítik erről, felkel, és munkába áll.

A sysadmin egy tapasztalt szakember, aki tervez, aggódik, javít, támogat, véd, és jó számítógépes hálózatokat hoz létre, hogy hozzáférj az adataidhoz, hogy segítse a munkádat – és hogy minél többet kihozzon a számítástechnika nyújtotta lehetőségekből.

Ezért ha ezt el tudod olvasni, azt köszönd a sysadminnak, akinek hála eljutott hozzád az információ, és gondolj bele abba, hogy ő csak egy abból a tucatnyiból, akiknek hála elolvashatod az amerikai nagynénid által írt emailt, a fiad által a kollégiumból írt chatüzenetet, de nekik köszönhető az is, hogy ha úgy adódik, ingyen tudsz beszélgetni a bolygó túlsó felén élő szeretteiddel (ja, és neki hála tudod lehúzni az ingyenpornót a torrentről).

Ma van a Sysadminok Megbecsülésének Világnapja!

(Hivatalos weboldal itt (magyarul itt.)